Nászút a Föld körül

Eljött végre az idő, mikor folytatom a blogot. Most már itthonról, időközben ugyanis hazaértünk. Tehát saját íróasztalnál ülve írok, és a következő bejegyzést is ugyanitt fogom megírni, sőt, mostantól az összeset. :) Ez furcsa érzés. Mikor ezt írom, pont két hete itthon vagyunk már. Voltunk számtalan tévécsatornánál, reggeli műsorokban, rádiókban, sőt utóbbikba még megyünk is, és volt nap, hogy mindezek mellett 5 telefonos interjút is adtunk. Volt már három élménybeszámolónk és már 8 másik szervezés alatt, ezekről mind-mind be fogunk számolni a Facebook oldalunkon. Találkoztunk a szüleinkkel, a családunkkal és a barátaink egy részével, voltunk tájfutóversenyen, és eltöltöttünk egy napot a bátyám családjával, a majd’ 4 éves Bálinttal és a másfél éves Enikővel. Bálinttal pár percet kettesben is töltöttünk, nekiindult egy nagy lejtőn a bringájával (pótkerekek nélkül!) és én futottam mellette. Míg így bringáztunk, megkérdezte tőlem, hogy mi mentünk-e világgá bicikliken, és hogy milyen út volt ott, aszfaltos vagy salakos? :) Ez egy nagyon okos kérdés egy négy évestől, hiszen ahogy már neki is számít ez a faluban bringázva, úgy nekünk is hatalmas különbség volt aszfalton és murván biciklizni, emlékezzünk csak a Canon del Patora! :) Enikő pedig egyszerűen ennivaló, legalábbis azt hittük, megzabáljuk, amikor megfogta egy futóverseny térképet, majd beleült Zita ölébe, és magyarázni kezdte, hogy “itt futott apa, és itt futott anya”. :) Őszintén szólva még mindig felfoghatatlan számomra, hogy a bátyám apa, pedig most már láttuk is. Aztán voltak a városban is kalandjaink, nálunk lakott Russel három estét, de ezekről majd később. Most csak annyi, hogy majd minden nap találkozunk teljesen random módon egy-egy olvasónkkal. Egyszer szégyenszemre autóval, mikor egy üzlet parkolójában előreengedtem egy bringást, a kijáratnál egymás mellé kerültünk, és ő odaköszönt hozzánk, hogy “Gratulálok a négy évhez! Nekem a kedvencem a pakisztáni mély homok volt, amiben elakadtatok. Tudom, hogy nektek az nehéz volt, de nekem nagyon tetszett…” :) Mindezt míg vártunk a kikanyarodásra. :) Innentől természetesen mosolyogva hajtottunk hazáig. :) Azért kellett egyébként azt autó, mert egy külvárosi sportfiszkontba voltunk Zitának szülinapi ajándékokat venni, onnan mentünk hazafelé. Tegnap meg Zita hajtott be bringával a volt sulijába, és hazafelé megállt egy hölgynek, akinek defektje volt, aki megjegyezte, hogy “Milyen érdekes, hogy te álltál meg nekem, olvastuk az Annapurnás élményeiteket és pár hét múlva indulunk mi is Nepálba.” :) De volt már, hogy úgy is odaléptek hozzánk kezet rázni, hogy gyalog voltunk, “Olvastuk a blogot, nagyon jó volt!” :) Valamiért féltünk attól, hogy “majd felismernek minket az utcán”, de ez így egyenlőre frankó, napi egy-egy ilyen eset van, és azok csak megszépítik a napjainkat, semmi Banglades-effektus, épp ellenkezőleg! :) No, de akkor most folytatódjon is a blog ott, ahol hetekkel ezelőtt abbamaradt, érkezzünk meg Genfbe.

Genfbe ugye azért siettünk annyira, mert másnap állásinterjúm volt, amit nagyon kedvesen azóta többen megkérdeztetek, hogy hogyan sikerült. Nos, azt hiszem, nem jól, korai volt még, mérnökök is ültek a vonal másik végén, egy-két kérdésre még tudtam a választ, de több dolgot kevertem vagy nem tudtam már. Az angollal nem volt baj, hamar vissza is váltottunk magyarra, de ami igazán fájó volt számomra, hogy azt hiszem, az emberi oldalomból sem tudtam 100% nyújtani, ugyanis izgultam. No de sebaj, tapasztalatszerzésnek jó volt! Igazából azért jelentkeztem, mert megkeresett az egyik volt főnököm/barátom/kollégám, hogy szeretnék-e visszatérni a szakmába, ezt a Facebook kiszimatolta, és elkezdett álláshirdetésekkel bombázni a falamon, és az egyik szinte egy az egyben olyan volt, mintha személyesen nekem szólna, így hát az azóta már annál a cégnél dolgozó volt kollégáimon keresztül beadtam az önéletrajzomat, mert Taizében nagyon úgy éreztem, hogy ha hazaérünk majd, és nem lesz többé út, és írni sem lesz többé miről, akkor üres lesz majd az életem. Persze ez egyelőre nem tűnik valósnak, mert ebben a két hétben mindent csináltunk eddig, csak nem unatkoztunk, de ez nem lesz mindig így, továbbra is úgy érzem, hogy néhány héten, de legfeljebb néhány hónapon belül jó lenne visszatérni a szakmába. Persze vész nincs, sok cég van még Magyarországon, ahol hasznosítani tudom magam, és a második előadáson szóba került egy kérdés után, hogy “Hogyan tovább?”, és mikor mondtam, hogy vissza szeretnék menni az IT-ba, jelentkezett egy fejvadász hölgy olvasónk, akinek azóta már elküldtem az önéletrajzomat. :) Szóval lesz itt valami tuti! :) Egyébként volt megint egy érdekes kérdés az interjún, megkérdezték, hogy mit csinálnék, ha három hónap múlva sem kapnék még állást. Erre azt válaszoltam, hogy tovább próbálkoznék, képezném magam, visszahoznám, felhoznám a régi és az új tudnivalókat, és felkészülnék az interjúkra.

De visszatérve Genfre, a rohanás az állásinterjúra végül mégsem volt olyan jó ötlet, ugyanis a nagy terheléstől Zita immunrendszere valószínű legyengült, és bekapott egy lázzal és torokfájással járó betegséget. Ez másnap jött ki rajta, amikor gyalog kimentünk városnézni. Ezen az estét tetőzött rajta, ezért másnap nem tudtunk elindulni, így végül három napot maradtunk Rékánál és Petinél Genfben. Eredetileg egy estére jelentkeztünk be, és végül négy estét maradtunk, részben azért, mert korábban érkeztünk, részben pedig a betegség miatt. Így rögtön elvesztettünk egy “eső/pihenőnapot” az útitervből, hiszen ekkor már megvolt a pontos dátuma a határhoz való érkezésünknek, és ehhez tartanunk kellett magunkat. No de most már nézzük a fotókon is, mi történt Genfben! :)

Réka is fut, ezért az állásinterjú után levezetésképpen kimentem vele futni egy kört a városba. Felfutottunk egy hídra, ahonnan látszott a Rhône folyó (balra), vagyis a Genfi-tó (Lac Léman) kifolyásának, és az Arve folyó találkozása.

Réka megjegyezte, hogy a bal oldali víz forrásai gleccserek, ezért olyan tiszta. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a folyó forrásának hívott gleccsert nemsoká igen közelről is szemügyre vehetjük majd. :)

Az első képen látott földnyúlvány bal oldalán, a Sentier des Saules nevű sétányon, ami ilyenkor nyáron egyben egy szabadstrand is, a városlakók itt flangálnak bikiniben, üldögélnek, iszogatnak, sütögetnek.

Ugyanez szemből

A vasúti híd, amiről az első két kép készült

Itt már a városban, hazafelé menet.

A futástól derekasan megpukkantam, Réka félmaratonra készült ekkor, én meg éppen csak elkezdtem újra edzeni Taizében és hát az előző napi hosszú bringázást még én sem pihentem ekkor ki. De azért nagyon jó volt így is futni.

Este újra kisétáltunk erre a bizonyos strandra immár négyesben Rékával és Petivel, hogy grillezzünk egyet. Ekkor láttuk, ahogy a helyi fiatalok a hídról beugranak a Rhône folyóba, majd leengedik magukat az árral, hogy aztán valahol a strandon kimásszannak és visszasétáljanak a hídra, hogy kezdődjön az egész előlről. :) A képen látható srác később kézenállt a híd peremén és ebből a pózból ugrott fejest a vízbe. :)

Nagyon sokan grilleztek, csak úgy füstölt a folyópart! :)

A remek beszélgetésekkel és finom kolbászokkal eltöltött este végén szembesültünk a problémával, hogy mi a manót kezdjük a megmaradt, kihűlt, de még mindig forró szenünkkel? Végül megkapta egy másik grillező csapat, de félek tőle, hogy ezzel csak továbbtoltunk a problémát, és nem megoldottuk.

Már másnap reggel, a “free” walking tour-ra, vagyis az adományalapú városnéző gyalogtúrára igyekezve. Tele van a város ilyen kültéri kanapékkal. :)

Rengeteg a biciklisáv, de ahogy Réka elmondta, és ahogy az érkezésünk estélyén mi is tapasztaltuk, néhol csak úgy végetér a semmibe. Ennek ellenére figyelemre és irigylésre méltó a rengeteg bringaút a városban.

“Egy autóval kevesebb” :)

A postások ilyen járgányokon járnak Genfben. De az is lehet, hogy a DHL.

Épp megérkeztünk a kezdésre.

Ez a torony nagyon híres és nagyon régi.

Az egyik híres-neves utca. Ne haragudjatok, hogy nem túrom elő a háttérsztorikat, amiket lejegyzeteltem, talán majd egy Origo-cikkhez…

Henry Dunant, a vöröskereszt megalapítója, és a túravezetőnk.

A genfi zeneakadémia, ahonnan Lisztet kirúgták, mert egy nála jóval idősebb tanárával(?) kavart. Legalábbis vezetőnk így mesélte.

Az óváros utcáin.

Turistákat ingyen segítő önkéntesek egy terecskén, ahol ivóvíz folyik a szőkőkútból! :o

A parlament utcája. A parlament egyébként kívülről egy ugyanolyan épület, mint a többi, vezetőnk nélkül soha nem jöttünk volna rá, hogy az, ami. Bent az udvaron pedig lépcsőház helyett egy nagy rámpát láttunk az épület oldalában, ami azért épült, mert így anno lóháton is fel tudtak szaladni a felsőbb emeletekre! :)

A város látképe a Szent Péter Katedrális tornyából – Ahová nem mentünk fel, csak a templom bejáratánál lévő fotót fotóztam le. :)

Kálvin széke

A Maison Tavel múzeumban egy domború térképre felülről projektorral vetítve mesélték el a város történetét.

Fent pedig megcsodálhattunk egy makettet az egyikori városról.

Nekem ez borzasztóan tetszett, ez volt a túra csúcspontja.

Az erőd védvonalait mára bekebelezte a város, egy-két helyen még láttunk falakat, de közel sem ennyit, mint ahogy a maketten látszik. Az egészet egyébként egyetlen ember építette, ha jól emlékszem, 30 évig! :o

Felfüggesztéssel is szerelt gyermekülés az elektromos kerékpár aksija fölé szerelve!

Nekik nincs fogaskerekű vasútjuk a Budai-hegyekbe, de cserébe van elektromos downhill bringájuk… :o Meg olyan közbiztonságuk, hogy le mernek láncolni egy sok százezer forintot érő járgányt egy 3 másodperces acélsodronyos zárral.

“A világ leghosszabb padja” :)

A bevásárlóutcán, ahol egymást érték a svájci óra üzletek. Amelyeket egyébként szinte egytől egyik egykor betelepült mesterek alapítottak.

Egykor igaz volt, hogy Genf a menedékkérők városa volt. Nekem meg eszembe jutott egy elég őrült történet, amit Peti mesélt. Egy pilóta úgy próbált menedéket kérni Svájcban, hogy a valahonnan Dél-Európából induló, utasokkal is teli repülőgépével engedély nélkül, a tervezett útirányát maga mögött hagyva Svájc felé fordult. A légierő kíséretében aztán tényleg leszállt egy svájci reptéren a gép, emberünk azóta egy svájci börtön vendégszeretetét élvezi…

Ezek a széthajtható Abus lakatok elképesztő népszerűek Genfben, a legtöbb bringán ilyen lakatot láttunk.

Márkák, amelyek semmit nem mondanak nekem… :)

A Water-Jet, egy óriási szökőkút a tavon, Genf legnagyobb látványossága. Akkor nem nagyon nyűgözött le minket, Zita ekkor már nagyon cefetül volt, ezért miután a kezébe nyomtunk vezetőnknek néhány eurót (mert ekkor még nem volt frankunk), siettünk haza, hogy lepihenhessen. Viszont amit most utólag olvastam róla, az elég érdekes! :) Eredeileg egy vizerőmű túlnyomás kiegyenlítő szelepe volt, ami 30 méter magasra lőtte fel a vizet, aztán átalakították és áthozták erre a helyre, ahol másodpercenként 500 liter vizet nyom fel 140 méter magasba két 500kW-os pumpa, mindezt 200km/h sebességgel egy 10,16cm-es átmérőjű lyukon keresztül. Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Jet_d%27Eau

Pókember etet

Egy vízen úszó, vöröskereszt alakú strand a tó kifolyásánál

Kargobringa

Ezen az estén Zita otthon maradt, mert hőemelkedése volt és nagyon gyengének érezte magát, így egyedül tartottam előadást az utunkról a helyi magyarok egy kis csoportjának. :)

Utolsó esténken átjött néhány barát, így most már azt is elmondhatom magamról, hogy a Cernben dolgozó fizikusokkal csocsóztam. :) Ahogy elnézem magam, én sem voltam százas, fájt a fülem és a torkom, azért vagyok sálban és fejkendővel.

Rékáék kedvenc földrajzi neve a következő képen hátunk mögött lévő fali világtérképükön (ugyanis ők is nagyon szeretnek utazni, nem véletlenül ők hívtak meg magukhoz minket. :) De ki akarna egy ilyen helyre utazni, aminek az a neve, hogy Dissapointment Island? Egyáltalán, ki él ott? És hogy mutatkozik be? Helló, János vagyok a Csalódás-szigetekről?! :D

Amúgy fantasztikus magyar vendégszeretettel találkoztunk, nem csak Rékáék részéről, hanem a helyi magyar közösség felől. Az egész úgy indult, hogy a Facebookon próbáltam visszakeresni Violát, aki anno Párizsba ajánlott szállást nekünk, de nem találtam őt a levelezésben, ezért megkérdeztem publikusan újra, mire valaki betett minket egy genfi magyarok csoportba, ahonnan vagy 6 felajánlást kaptunk vendéglátásra. Réka volt a leggyorsabb, így végül náluk kötöttünk ki, ami nagyon király volt, nagyon jól éreztük magunkat Veletek, és köszönjük szépen a vendéglátást, ami végül 4x hosszabb lett, mint ahogy kezdetben kértük.

Rékával és Petivel. :) …és egy svájci bubiskanállal. :)