Bejárat > Ausztria, Európa - Hazaúton, Liechtenstein > Liechtenstein, és ausztriai találkozások magyar bringásokkal

Liechtenstein, és ausztriai találkozások magyar bringásokkal

Ahogy telnek az idehaza töltött napok, egyre inkább érzem azt, amit már annyiszor elmondtunk – és el fogunk – az előadásainkon is: Sétálhatok a legszutykosabb időben a legszürkébb város legunalmasabb utcáján a legnagyobb örömmel a lelkemben, vagy járhatom a legizgalmasabb ország legszínesebb, legszebb helyeit mély letargiában – minden rajtam múlik, azon, ahogyan nézek a dolgokra és helyzetekre, ahogyan viszonyulok a környezetemhez és ahogy megélem a látottakat és a történteket. Meg azt is érzem, hogy erről sokkal könnyebb beszélni és írni, mint így is érezni és tenni. :) De ha soha nem lennénk irigyek, ha sohasem fájna, ha nem lennénk soha legalább egy kicsit “lent”, akkor soha nem lehetnénk igazán szabadok és boldogok sem. Vagy legalábbis nem vennénk észre és nem is értékelnénk. :) Na, de nem az élménybeszámolóink lélektani oldalát jöttem szétszpojlerezni, vagy közhelyeket sorolni ültem le írni, hanem, hogy a nagy utazásunk 44. és 45. országaiba való megérkezésünkről meséljek, szóval csapjunk is bele! :)

Vicces, hogy pont akkor kezdem el írni ezt a bejegyzést, aminek az elején elhagyjuk Svájcot, amikor közben a jelenben épp visszatérünk. Ugyanis épp a Liszt Ferenc repülőtéren várakozva írok, mert meghívtak minket az ottani magyarok Zürichbe egy előadást tartani. Most azon szurkolok, hogy az E és D ülések a gép bal oldalán legyenek, mert akkor többet látunk majd az Alpokból, de ez azt hiszem nem így van, jobb oldalra kaptunk ülést. Hazafelé pedig telekocsival jövünk. Na, de hogy a képről is beszéljek, szóval itt éppen elhagyjuk Svájcot a Rajna felett egy hídon.

Itt pedig annak örülünk, hogy megérkeztünk Liechtensteinbe, az utazásunk 45-ik országába! :)

Liechtenstein nem egy hatalmas ország, talán 30km sincs hosszúban, ezért úgy terveztük, hogy még ezen a napon el is hagyjuk.

Azért Vaduzban körbenéztünk, itt éppen az az épület, amit a GPS-ünk tévesen postának mutatott.

Itt pedig a 0 kilométerkő! :)

Igazából egyetlen célunk volt csak ebben az országban, azon kívül hogy 1-2 óra alatt keresztülmenjünk rajta. Ez pedig az volt, hogy sikerüljön feladni ezalatt egyetlen egy lapot, Zita édesanyjának, Kati néninek, mert Zitának szinte minden országból sikerült neki képeslapot küldeni, és Liechtensteint sem akartuk kihagyni ebből a sorból. Sajnos elég kevés esély látszott a sikerre, ráadásul ilyen járólapokra ragasztott bélyeg-matricák is hergeltek minket. :)

Végül sikerrel jártunk, épp, mikor már két zárva talált posta után feladni készültünk, egy szuvenírboltot még nyitva találtunk. Itt, miközben Zita megírta gyorsan a lapot, sikerült egy információs füzetből megtudnom, hogy Liechtenstein tulajdonképpen egy svájci hercegség, vagy valami hasonló, csak épp külön ország, de egyébként sok téren Svájchoz tartozik.

“Rathaus” :) Nem, nem patkányház, talán inkább a városháza?

Már lebukott a nap, de a távolban még felfedeztünk ilyen csodákat a szürkület előtt.

Na ez egy vicces sztori! :) Gurulunk Ausztria felé, mikor az út túloldalárol magyar hangokat hallunk. Visszafordultunk, és odaköszöntünk nekik, és hamar kiderült, hogy érdemes volt, ugyanis egy a Máltai Szeretetszolgálat által itt táboroztatott gyermekcsoporttal találkoztunk. Beszélgettünk velük egy kicsit és persze egy közös fotó sem maradhatott el.

Na ez egy nagyon furcsa, de egyben nagyon jó érzés is volt. Annyi távoli ország és táj után, most megérkeztünk a “Sógorékhoz”, Ausztriába, egy a hazánkkal már közvetlenül szomszédos országba. Mivel szinte az összes országba, ahol ezen az úton jártunk, a saját verejtékünk és fáradtságunk által jutottunk el, hosszú-hosszú hónapok és évek alatt, mindent nagyon távolinak éltünk meg. 4 év nagyon sok idő, egyikünk sem volt ezelőtt ennyit ilyen távol hazulról, és ezek után tényleg olyan érzés volt megérkezni Ausztriába, mintha egy szinte már felfoghatatlan hosszú zarándokútról tértünk volna – majdnem – haza.

Mivel Svájcban több, mint egy hétig, amióta elhagytuk Genfet, folyamatosan csak úton voltunk vagy bringával, vagy gyalog, közben nem kis hágókat magunk alá gyürve, ezért úgy döntöttünk, hogy most, hogy végre megérkeztünk a Svájc után bizony igenis “olcsó Ausztriába”, fújunk végre egy pihenőnapot. Erre tökéletes helyszín volt a feldkirchi kemping, amit a képen láttok.

Még strandja is volt, igaz, szégyen vagy sem, ezt végül nem próbáltuk ki.

Tiba Viktorral, akinek az egész e-könyv ötletét, illetve kivitelezését köszönhetjük! :) Ő Svájcban dolgozik építészmérnökként és komoly aspiráció vannak egy karrierváltásra, illetve ekkor épp egyéb, magánéleti aspirációi is voltak, ezért végül csak egy bő fél napot töltöttünk együtt a kempingben. Amúgy ő is nagy kerékpárturista, ezt gondolom a felszereléséből és a bringájából amúgy is ki lehet találni.

…és ha már szóba került az e-könyv, erre a képre klikkelve arra az oldalra kerültök, ahol Indonéziáig bezárólag letölthetitek az útinaplónk hordozható, másolható változatát. A borítót a Kornétás Kiadóban dolgozó Odler Péter készítette, akinek a naptáraink designját is köszönhetjük.

Közben azért történtek itt a jelenben is események, már egy karám betonpadlóján folytatom az írást, ugyanis közben kiírták, hogy az A18-as kapunál lehet becsekkolnunk. A zöld “kapunyitás” fázis egy az egyben el is maradt, és mire átértünk az A1-19 kapuk bajáratától a B10-19 kapuk lejatáig, addigra már a piros “Utolsó hívás!” jelzés élt, mindezt 43 perccel a felszállás előtt. Úgyhogy az acélszerkezetes külső hangárig már szinte futva érkeztünk, mindezt azért, hogy most itt legyünk a gép összes utasával együtt még vagy fél óráig a hangárépület egy apró karámjában, ahol összesen 16 ülőhely van. Szóval én most itt ülök a kinyomtatott repülőjegyünkön (ami már nem kell, sőt soha nem is kellett, mert a beszállókártyánkat is megkaptuk az online becheckolás alatt) egy kisebb embertömeg közepén, és arra várunk, hogy beszállhassunk az EasyJet Baselbe tartó gépére. De nem panaszkodhatom, 6000 forint volt a repülőjegy darabja, olcsóbb, mint bármely telekocsi vagy bármely más mód, a stoppolást vagy kerékpározást leszámítva, arról nem is beszélve, hogy így sokkal izgalmasabb naplót írni. :)

Amíg a Viktorral való találkozónk tervezett volt, addig Győrgyi Gáborral teljesen véletlenül találkoztunk. A pihenőnapunk estéjén sokáig dolgoztam a laptopon a kemping étkezőjében, majd amikor indultam vissza a sátorhoz, még elmentem a mosdóba, ahol egy Grupetto mezes férfit találtam. Ez a név ismerős, van egy ilyen túrakerékpáros csapat Magyarországon! – Gondoltam, amikor észrevettem, hogy a Grupettos alatt egy magyar mezet is visel. A következő pillanatban már összenéztünk, és egyből megismertük egymást, noha soha nem találkoztunk előtte személyesen. Györgyi Gábor az alpesi hágók őrültje, az összes 2000 méter feletti hágót megmászta már az Alpokban, most konkrétan azért tért vissza ebbe a régióba csupán pár napra, vonaton hozva a kerékpárját, hogy egy a közelmúltban “felfedezett” 2000-est is megmásszon. Ilyenkor persze, amikor csak teheti, csillagtúrázva közelíti meg a hágót, kevés holmival a kerékpárján, a cuccai javát lent a völgyben hagyva, hiszen ő is tudja, amit mi is ezerszer megtapasztaltunk a kerékpárokon: hogy a fölfelében minden felcipelt kilóval keményen meg kell küzdenünk. – Itt a mosdóban egyébként legalább egy órán át beszélgettünk, pedig csak fogatmosni indultam. :)

Gábor reggel is megkeresett minket, amikor már Zita is ébren volt. Érdekes volt vele itt, ekkor először találkozni, hiszen őt és a kerékpártúráit a honlapján és a túrakerékpározás fórumon tett hozzászólásain keresztül már talán egy évtizede is ismertem, így egy olyan régi ismerőssel találkoztam, akivel azelőtt még soha. Oltári kicsi ez a világ! :)

Ha már hágóknál tartunk, a pihenőnapunk után úgy terveztük, hogy elindulunk a Silvretta-hágóút felé, amelynek a teteje a grafikon jobb felső sarkában látható. És nem, nem használok ősrégi oprendszert, ez egy win7, csak lecsupaszítottam róla a csili-vili design elemeket, hogy gyorsabban guruljon az olcsó (de céljához teljesen penge!) netbookomon. :)

Lámpa Feldkirch egyik zebráján. :)

Feldkirch utcáin

A kilátás az előző képen látható hídról.

Két parkoló elektromos rásegítésű kerékpár. Az egyik csomagtartóján gyermekülés, a másik nyeregcsövére pedig egy “fél-gyerekkerékpár” van szerelve. Az osztrákok tudnak élni. Ha ugyan nem Svájcból vagy Liechtensteinből jött át ebédelni a család az “olcsó Ausztriába”… :)

Feldkirch elég üres volt ezen a vasárnap délutánon…

A táj a hágó aljához menet.

Ezen a napon azért indultunk későn, mert úgy terveztük, hogy mivel eleve reménytelen, vagy legalábbis igen fárasztó lenne a fullra pakolt bringákkal megtenni a 73km-t a bő 1500m szintemelkedéssel egy nap alatt, ezért ezen a napon csak a hágó aljáig megyünk, ahonnan majd másnap délelőtt, frissen, vidáman nekiveselkedünk a szerpentinnek.

Külön utakon. Most ezzel előre lelövöm a poént, de már úgyis mindannyian tudjátok, hogy minden baj nélkül hazaérkeztünk a nagy útról, ezért elárulom, hogy Ausztria elképesztő jó terep a túrakerékpározásra. Gyakorlatilag úgy kettészelltük hosszúban ezt az alpesi országot, hogy a táv legalább 70%-ában a forgalomtól teljesen külön haladó, gyönyörű, jó minőségű kerékpárutakon haladtunk. Ezeket nem kerestük és nem a létezésük miatt választottuk az útvonalunkat, hanem egyszerűen csak ott voltak a völgyben, amiben haladtunk. De ha pl. gyermekekkel utaztunk volna, nyilván direkt úgy tervezünk, hogy minél többször ilyen úton haladjunk, és megkockáztatom, hogy úgy is keresztül tudtunk volna menni az országon, hogy az út 95%-át ilyen kerékpárutakon tesszük meg. Szóval akinek az a kifogása, hogy a forgalom, az veszélyes, vagy zavaró a kerékpározásra, ezért nem indul el, annak most mondom: Irány Ausztria! :)

Még aluljárónk is volt, hogy ne kelljen átkelni a főúton!

Egy magyar triatlonos srác utánunk köszönt, amikor meglátta a magyar zászlóinkat. :) Itt dolgozik fent a hegyekben felszolgálóként, és éppen a munka utáni edzését pörgette, amikor meglátott minket. :) 10 percet beszélgettünk, aztán ment mindenki az útjára, mert ránk vár még pár kilométer, na meg őneki is magyarázkodnia kellett utólag az edzőjének, hogy miért állt le ekkora pihenőre az edzése közepén. :)

Ausztria éppolyan Terepasztalország, mint Svájc! :)

A kilátás a délutáni uzsonnázóhelyünkről. :)

És mégegy gyönyörű “pikkelyes” faház! :)

Így néz ki a fala egészen közelről.

“Kétsávos” fedett híd a folyó felett, csak gyalogosoknak és bringásoknak!

Amikor a fáktól csak a bal oldali út látszódott, akkor kicsit megijedtünk, hogy arra kell majd továbbmennünk, de aztán megpillantva a kerékpárút folytatását megnyugodtunk. :)

Ezt tényleg csak nekünk építették ide! Szeretjük az ilyen külön kiépített kerékpárutakat! :) És tetszik, hogy otthon is egyre több épül, a MKK sok energiát belefektet.

Sokszor a főúttal egész távol, teljesen más nyomvonalon haladt a kerékpárút, de azért a falvakba jellemzően mindig betért.

Itt már a kempingsoron, Megnemmondomhol településen.

Vacsorát főzünk. :)

Otthonunk ezen az estén. :) Egyébként igen, elkényelmesedtünk a végére, nincs ezen mit tagadni. 4 évig “szivattuk” magunkat spórolással, ami persze egyben széppé is tette az utunkat, hiszen a személytelen szállók helyett így találkoztunk ezernyi érdekes emberrel, sorssal és történettel, de még ebből is megárt a sok, most, hogy közeledtünk a legvége felé, jó volt elengedni és azt mondani, hogy márpedig szeretnénk azt a biztos, forró zuhanyt (amit egyébként leleményes csórók módjára úgy oldottunk meg ingyen, hogy a mosogatócsapnál feltöltöttük a zuhanyzsákot ingyen forróvízzel és fellógattuk a zuhanykabinban, ahol viszont már fizetős lett volna a forróvíz), a tuti sátorhelyet, az elektromos áramot és a wifit, amin keresztül ugye ekkor már javában szerveznem kellett az utolsó három Magyarországon tett közös napjainkat.

Történt 2015. augusztus 21-22-23-án, megírva november 18-án, a reptéri váróban és az EasyJet karámjában, illetve repülőgépén 10400 méter magasan, részben lehet, hogy épp a történtek felett. :)

Tengerszem Túrafelszerelés
  1. november 28th, 2015 19:01-nél | #1

    Igen valóban, Ausztriában hihetetlen sok és jó minőségű, jól jelzett kerékpárút található. Minden jelentősebb hely idegenforgalmi irodájában, valamint utazási irodákban lehet kapni ingyenes, az adott tartományról és a kisebb régiókról igen pontos és a környék idegenforgalmi, történelmi nevezetességeit is ismertető kerékpárút-térképeket. Itthon pedig magyar kiadású Duna-menti kerékpárút térképet és ismertető könyvecskét is. Igaz, ez az utóbbi már nem ingyenes, de nagyon megéri az árát. Én is jó csapatokkal, illetve néha egyedül is sokat kerékpár-túráztam Ausztria több tartományában és a Duna-menti kerékpárúton is. A rengeteg pozitív élményem hatására bátran kijelenthetem, hogy gyönyörű ország, nagyon sportos, kedves és barátságos lakókkal és nagyon jól fejlett, kerékpárosbarát infrastruktúrával. Még arra is odafigyelnek, hogy ha valaki elfárad, vagy kevesebb szabadideje van, annak az Osztrák Államvasutak (ÖBB) olcsó kerékpáros-jegyekkel a visszautazását is segítik. Tehát Árpiékkal azonos véleménnyel mondom én is: osztrák kerékpáros túrára fel kedves blog-olvasók!

  1. Még nincsenek visszakövetések