Bejárat > Európa - Hazaúton, Svájc > Fel az Oberalp-hágóba, majd tovább a Rajna völgyében Liechtensteinig

Fel az Oberalp-hágóba, majd tovább a Rajna völgyében Liechtensteinig

Már másfél hónapja, hogy itthon vagyunk, és alakulgat az új életünk. Ma nem semmi napunk volt. Mikor ezt az írást publikálni fogom hétfő reggel 8 órakor, én épp állásinterjún leszek, és már megint, mint egyszer 2008-ban a 100 nap bringa előtt, olyan ötlettel fogok előállni a lehetséges leendő munkáltatóim felé, amitől le fognak hidalni. Lehet, hogy elküldenek majd egyből a sunyiba, de akkor úgy lesz jó. Először azt gondoltam, hogy jó lesz, ha november-december hónapokban félállásban kezdek, aztán januártól full throttle, és amikor munkaajánlatot kaptam és mindez életközelbe, realitásba került, rájöttem, hogy nem én akarom ezt, hanem a környezetem, ez az elvárás felém, ennek örülne a leendő munkáltatóm, a társadalom, sőt talán a családom is. Csak én nem. :)

Ha pedig én nem vagyok boldog, akkor az előbb-utóbb a munkámon is kicsapódik majd, vagy felgyülemlik bennem, és felmondok a francba, ennek pedig nem fog örülni senki. Én fenntarthatóan boldogan, hosszú távon, örömmel, lelkesen és hatékonyan szeretnék dolgozni a szakmámban, és ezt jelenleg csak úgy látom reálisnak, ha heti 3 nap fogom hajtani ezt az igát, és nem csak januárig, hanem azután is. Így munka mellett jutna idő más, az úttal kapcsolatos céljaink megvalósítására is, hogy úgy zárhassuk le ezt a történetet, ahogy szeretnénk és helyesnek gondoljuk. Ezt el fogom mondani az állásinterjún is. Ha tényleg nagyon kellek nekik, így is felvesznek. Ha emiatt kivágnak, mint kutyát ….ni, akkor legalább mégtöbb időm lesz, és felfedezhetjük Budapest Dumpster Diving lehetőségeit is! :D Még a blogot sem fejeztem be, a könyvnek még neki sem álltunk, csak novemberben 13 előadásunk lesz és ha ilyen ütemben kapjuk a felhívásokat, decemberben és talán jövőre is ugyanez lesz, ezeknek pedig nagy örömmel teszünk eleget. Gőzerővel csináljuk a 2016-os naptárat, amit ezeken az előadásokon szeretnénk már személyesen árulni is, és nagy álmunk egy könyv, amiben összefoglaljuk és lezárjuk ezt a sok-sok élményt, kalandot és tapasztalatot, ami ebben az elmúlt 4 évben ért minket a világ legizgalmasabb sarkaiban. Ma egy kedves család meghívott magához vacsorázni (ebédelni, csak mi elkéstünk… :D) Újpestre, és ahogy beszélgettünk, és meséltünk, ismét rájöttünk, hogy száz és száz olyan történetünk van, amit érdemes lenne könyv formájában is megosztani, és akkor még el sem kezdtük újraolvasni a saját útinaplónkat, amiben tuti, hogy újabb és újabb már elfeledett szépségek fognak előbukkani. Mindezt élvezhető könyv formába önteni teljesen irreális lenne Karácsonyig, de még az április is meredek, főleg ha én teljes állásban nyomnám januártól. Márpedig könyvet mindenképpen szeretnénk írni, és ha most nem tesszük, akkor már sohasem lesz belőle valóság.

A valóság a könyvvel kapcsolatban pedig sajnos az, hogy abból sok pénzt nem remélhetünk, ha megírjuk, azt nem a pénzért fogjuk tenni, mert tudom jól, hogy ha ugyanannyi időt a szakmámban töltenék el, mint amennyit a könyvvel fogok, akkor a könyv legoptimistábban remélt hasznánál is valószínű többet keresnék meg, ráadásul kockázat és befektetés nélkül. De pénzt még később is kereshetek az életemben, viszont a könyvet minél előbb meg szeretnénk írni, az idő ezen a téren ellenünk dolgozik, hiszen kopnak az emlékek, és idővel az érdeklődés is enyhülni fog a történetünk iránt. Szóval ez egy egyszeri és megismételhetetlen lehetőség, ezért mi akkor is könyvet szeretnénk írni, és akkor is igent szeretnénk mondani minden előadás meghívásra, ha közben nem kapunk értük annyi pénzt (ha egyáltalán kapunk), mint amennyit egy teljes állásban fizetésként kapnék. Soha többé nem lesz ilyen az életben, hogy ennyi emberrel ennyi sok érdekes, friss élményt és tapasztalatot megoszthatunk személyesen az előadások, közvetetten pedig egy jól megírt könyv formájában. 2-3 év múlva már hazaér majd Enikő és Balázs, Adorján és Ádám, és Zsófi, és Ti és mi is addigra kicsit elfeledjük már a 360°bringát és rájuk leszünk kíváncsiak, az ő könyvüket fogjuk majd várni és az ő előadásaikra fogunk eljárni. Akkor majd, ha úgy látom, hogy ez az utam, visszamehetek teljes állásba kergetni a hálózatokban a bitevő manókat. A másik dolog meg, amiért lehet, hogy sokan idealistának és naivnak tartanak, de akkor is leírom, hogy ezzel talán többet tudunk adni másoknak. Vagyunk pár százan hálózatos mérnökök Magyarországon, akik jól meg tudjuk kergetni a bitevő manókat, viszont világ körüli kerékpártúráról csak mi ketten érkeztünk haza a közelmúltban. Én tudom magamról, hogy nekem óriási löketed adott volna egy ilyen előadás vagy könyv, és remélem, hogy a mi előadásainkkal és a könyvünkkel kapcsolatban is sokan így éreztek majd! És ki tudja, amit így adni tudunk, talán egyszer még valamilyen formában még hozzánk is visszakanyarodik. :) De elég a süket szövegelésből, sok dolgunk van: Kiadni az utolsó naptárat, előadásokat tartani, könyvet írni, és mindenekelőtt befejezni az útinaplót. Szóval essünk is neki! :)

Azon a jéghideg és reményvesztett estén végül ilyen szállásunk lett. Az ágyakat nem használtuk, pedig ez a “nászutas lakosztály”. :)

A kutya, ami odajött hozzánk, Alfred kutyája volt, ő vezeti az Altkirch nevű helyet, ahol bajbajutott személyeken és családokon segítenek, ha kell szállással, étellel és persze leginkább lelki ügyekben talpraállni. Alfred kinyitott nekünk egy hátsóajtót, majd kinyitotta ezt a szobát nekünk, és bekapcsolt egy kis hősugárzót, majd megkérdezte, hogy mikor szeretnénk reggelizni? Mi mondtuk, hogy nem várunk el reggelit, ezzel máris sokkal többet kaptunk, mint vártuk, de ő nagyon hajthatatlan volt. A reggeli végül nem csak azért volt jó, amiért egy reggeli jó, hanem mert ekkor végre volt időnk beszélgetni is a kedves vendéglátónkkal, mert este nagyon gyorsan elviharzott és magunkra hagyott.

Az épület mellett található Altkirch, vagyis öreg templom.

…és ha jobban megnézitek az előző képet, felfedezhetitek rajta a kutyát, aki előző este, az előző bejegyzésünk legvégén odahozta Zita lábaihoz ezt a piros játékát, és így ránktalált a gazdája, Alfred.

Akiről megtudtuk, hogy a családja már generációk óta vezette az épületben található éttermet és szállót, de ő pár éve úgy gondolta, hogy csinál valami mégjobbat mindebből, és elkezdett segíteni a bajbajutott embereken, azáltal, hogy befogadta őket és lelki segítséget nyújtott nekik. Aztán mi is meséltünk, egész mély hitbeli dolgokba is belementek Zitával, volt szó a világ dolgairól, és Svájcról is mesélt. Andermatt környékén bármikor havazhat és fagyhat, bizony balgák voltunk, hogy elfelejtettük, hogy a jó öreg Európa távolabb fekszik az egyenlítőtől mint a Himalája vagy az Andok azon vidékei, amiket bejártunk, ezért itt már 1400 méteres magasságban is lehetnek ilyen nagy hidegek, még a nyár közepén is. De az emberek itt is kedvesek, mint mindenütt a világon. Andermattnak egyébként sokkal nagyobb forgalma volt, mielőtt elkészült a Gotthard-alagút, de hála a szomszédos laktanyának, a vendéglőnek azért az alagút megépülte után is maradt forgalma. Jót nevettünk azon, hogy Alfred a nászutas lakosztályt bocsájtotta rendelkezésünkre, erre mi nem is használtuk az ágyakat. De legalább fürödni fürödtünk! :) Aztán szóba került Magyarország is, Alfred és családja Győrbe szoktak fogorvoshoz járni egy karavánautóval, mert itt Svájcban még a TB-vel együtt is olyan horrorisztikusak az egészségügyi szolgáltatások, hogy egyszerűen megér még egy road-tripet is Magyarország, és még így is súlyos ezer frankokat lehet spórolni a fogászati kiruccanással. Ami nekünk is nagyszerű hír, mert így lehet, hogy viszont látjuk még egyszer Alfredet! :)

Jótevőinkkel :) Hálás köszönet az óriási segítségért és a kedves fogadtatásért!

A búcsú után még nem hajtottunk föl egyből az Oberalp-hágó szerpentinjére, hanem bekanyarodtunk a központba wifit fogni a tegnap esti kocsma előtt, mert le kellett pontosítanunk egy holnapi találkát (amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó), ekkor…

…láttuk ezt a csili-vili lovasszekeret, ami persze már csak a turisták kedvéért járja Andermatt macskaköves utcáit.

Egyébként itt Svájcban még a macskakövet is olyan simára építik, hogy nem ráz. :)

Vizet töltünk Andermatt egyik látványossága mellett. Van ivóvíz és ingyen folyik “korlátlan” mennyiségben szabadon az utcán! Ez itt természetes, de a világ legtöbb országában oltári nagy dolog lenne!

A hágóút alján itt is kiírták a kis piros táblára a bringásoknak, hogy mire számítsunk: 10km-en 610m emelkedés! :)

Egy másik andermatti templom tornya

Kilátás még a faluból a hágó felé. Pontosabban a hágó nem látszik, az még messze van innen, a képtől balra, a zöld dombok mögött.

Ráláttunk fentről a laktanyára.

Majd pár kanyarral később egész Andermattra – Lent egy kanyarral alattunk két másik “játékos” :)

Nem egy hatalmas hely, de nagyon takaros.

Ott jöttünk le tegnap abban az oltári hidegben, amit talán a Pamír óta nem tapasztaltunk.

Juhúúú! :) Épp, hogy elindultunk, máris micsoda magasságban, micsoda kilátásban van részünk! :)

Mi folyik itt kérem?!

Már régóta figyeltük a távolból, hogy egy helikopter jár a völgy két oldala között fel s alá.

Ahogy közelebb értünk a helikopter ingázásának egyik állomására, láttuk, hogy ezekben az óriási vödrökben betont visz fel a szemközti hegyoldalba. Ha valaha volt, hogy Ti is azon ábrándoztatok, hogy hogyan a fenébe építettek elképesztő kitett, meredek helyekre felvonópilléreket és hasonló dolgokat… Hát így! :) Helikopterrel betont hordani, ez igen, itt Svájcban van lóvé, nem sz@rral gurigáznak. :) Mondjuk gondolom ez a logikus és egyetlen lehetőség, mert szerpentint építeni a hegyoldalba, ha lehetséges is lenne, még ennél is sokkal költségesebb lenne.

Én még sosem láttam helikoptert ilyen közelről, ezért megvártunk pár fordulót (nem kellett sokat várni, 1-2 perc alatt megfordult a gépmadár), és videót is készítettem, ami közben a biciklim elejét fel is emelte a gép által keltett légáramlat. Még szerencse, hogy hátul volt rajtam 30-40kg cucc, különben még videóra vettem volna, ahogy repülök. :) Najó, azt talán nem, én is vagyok vagy 80kg, csak a bringa eleje viszonylag könnyű.

Az egészet úgy élveztük, mintha csak gyerekek lennénk. A helikopter betont hord a hegyek között hogy tovább épülhessen Terepasztalország. :)

Viszlát Andermatt! Ezen a ponton elfordultunk a völgytől, és nem láttuk már többé.

Mindjárt utolérnek a kollégák, elment az idő a helikopternél. :)

Egy alaszkai házaspárral hozott minket össze az út. Ma indultak nagy útjukra Andermattból, ezután a hágó után, ahogy Liechtensteinig mi is, a Rajna völgyét fogják követni, csak ők aztán még tovább, egészen Rotterdamig és az Északi-tengerig folytatják a folyó mellett. Végülis már csak pár kilométer, és utána “végig lejt” majd nekik a terep! :) A férfi egyébként nemrég járt meg egy szervezett dél-amerikai túrát ami Tűzföldön és a legendásan gyönyörű 1240km hosszú útszakaszon, a Carreterra Australon is keresztül haladt. Lesz még hová mennünk e kerek, szép világon! :)

A piros vonat nem hiányozhat Terepasztalországból! :)

Ez már a hágó, ahogy elfordultunk a nagy völgytől, egy egyenes, lankásabb, szűkebb völgyben jutottunk fel ide.

Ott jöttünk! :)

Hát ezt is megcsináltuk! :) Nem is volt olyan nehéz! :)

Az alaszkaiakkal beültünk egy napos, de szélárnyékos helyre, ahol alaposan meguzsonnáztunk, majd…

Elkészítettük ezt az örömfotót, ugyanis valahol itt ért minket a 39 ezredik kilométerünk, egész pontosan pár kilométerrel a hágó előtt, de mivel ott semmi érdekes nem volt, jobbnak láttuk itt ünnepelni.

Innen, ahogy az a hágókból szokott lenni, egy nagy lefelé következett:

TIMELAPSE

Ami közben egy kisgyerekes család mellett is elsuhantunk.

Veterán(?) autókat is láttunk.

No meg Terepasztalország vasúti viaduktjait

Olykor egész magasan a völgy oldalában haladtunk

Ugyaninnen oldalra pillantva. Elég jó… :)

Érdekes ház

Ahogy kiértünk a lankásabb részekre, úgy kellett egyre többet tekernünk, és bizony éreztük, hogy azért kivett belülünk a három napnyi mászás. Ilanznál egy két kilométeres kerülővel végre odajutottunk ahhoz az Aldihoz, ami mellett a főúton 100m-re mentünk el – Autók van minden tervezve, ezért kellett ekkorát kerülnünk. A bevásárlás után már csak egy dolgunk volt hátra: megtalálni a mai táborhelyünket! :) Továbbhaladtunk Ilanz északi oldalában, a folyótól északra, de nemigen láttunk sátrazásra alkalmas helyet. Megkérdeztünk két bringást, akik azt javasolták, hogy forduljunk vissza és menjünk át a hídon a folyó déli oldalára, és haladjunk ott tovább kelet felé Chur irányába, mert az az út egyrészt sokkal kevésbé forgalmasabb és ideális bringázásra, másrészt szebb is, és még a fölfelé is kevesebb arra, ráadásul az a vidék sokkal inkább alkalmasabb vadkempingezésre. Néhány kilométert és egy-két falvat elhagyva egy kukoricás vidéken, a tőlünk itt már északra elterülő völgyre gyönyörű kilátást nyújtó helyen Zita gondolt egyet, és az egyik takaros kerttel bíró házba becsöngetett. Először nem jött ki senki, és már indultunk is volna tovább, amikor végül csak megjelent egy férfi az ajtóban. Így hozott minket össze az út Jean-Claude-al és családjával. Jean-Claude megengedte, hogy bárhol, ahol csak gondoljuk a füves kertben, felállítsuk a sátrunkat.

Így is tettünk! :)

Majd nagy főzésbe kezdtünk, miközben már besötétedett.

Jóízűen megvacsoráztunk, közben Jean-Claude többször kijött hozzánk, és hívott minket be a házba. Ennek a kérésnek végül eleget tettünk, és itt kezdődött a nap és az est legszebb néhány órája! :)

Jean-Claudenak és Cathrinnek van egy tündéri Ana nevű kislányuk, és egy héttel a látogatásunk után volt az esküvőjük, ezért komoly feladatot kaptunk, bort kellett kóstolnunk, és véleményeznünk, hogy ki tudják választani, miből rendelnek majd az esküvőjükre, ami egyébként fent a hegyekben, egy síházban lesz, merthogy Jean-Claude egykor profi síző volt, de egy balesete után fel kellett hagynia a profi sporttal. A biztosítása nem csak az felépülését és kórházi ellátását fizette, hanem a továbbképzését is, hiszen pályát kellett váltania, nem tudott többé a sportolásból megélni. Így lett sportmarketinges és a Freeskiing szövetség marketing vezetője, valamint több, e nagyon látványos sportba beszállító márka tanácsadója. E kapcsán beszélgettünk a téli olimpiákról is, hogy micsoda szörnyű körülmények vártak a sportolókra Sochiban, hogy a helyiek nem akarták őket kiszolgálni, mert a torkuk tele volt az egész olimpiával, és hogy manapság már nem ugrálnak csak a fejlődő országok a téli olimpia rendezéséért, az ugyanis erősen ráfizetéses anyagilag, de az ilyen országoknak a presztizs többet ér. A megoldás az lehetne, ha nem csak adott városok pályázhatnának, hanem egész országok vagy régiók is, mert ugye így nem kéne felhúzni új és új létesítményeket, mert az alpesi vagy északi országok már réges rég mind rendelkeznek az olimpiához szükséges pályákkal és sportlétesítményekkel, csak éppen nagyon ritka az, hogy mind egy helyen legyenek. Így aztán egy olimpia óriási beruházásokkal jár, mindezt csupán néhány napnyi világfigyelemért, aztán hamar lényegüket vesztik és üresen állnak ezek a létesítmények. Ha viszont nem ragaszkodnánk többet ahhoz, hogy egy gócban legyen minden sportág, mindez megoldódna. Igaz, ennek nyílván hátránya is lenne, a megnyitóra és a bankettre csak össze kéne csődíteni a különböző sportágak versenyzőit, de ez még mindig kisebb költség.

Éjfél is volt már, mire abbahagytuk a lelkes beszélgetést. Közben kiderült, hogy Cathrin nővére éppen Budapesten van a barátaival, úgyhogy rögtön írt is neki egy üzenetet, hogy magyar vendégeik vannak, és hogy élvezzék a tüzijátékot, mert ez a nap augusztus 20-a volt. :) Aztán még a reggelit is együtt költöttük el, és még jó egy órát eltöltöttünk a kertben is, amíg összepakoltuk a sátrunkat. Sally, a képen látható kutyájuk egyébként egy igen vicces produkcióra is képest volt. Ha Jean-Claude a kezével pisztolyt formált és ráfogta a kutyára, aki erre a két melső lábát felemelte, majd a “bang-bang” elhangzására összeesett, mintha lelőtték volna. (valahogy így) A jutalom persze ezután nem maradhatott el, és vannak további megtanulandó leckék is, mint például egy üveg sör kivétele a hűtőből és kinyitása, majd a gazdihoz vitele. :) Ha már az állatoknál tartunk, azt is elmesélem, hogy az előző képen a tűzhelyen ülő macskát (amit Smörének hívtak, ami a svájci németben valami olyasmit jelent becéve, hogy “kenyérmorzsa” :D) a házhoz adták, amikor Cathrinék megvásárolták, ugyanis a ház előző tulaja városba költözött, ahol az állatot hamar elgázolta volna egy autó, ugyanis e csendes vidékhez szokott. Itt viszont nem csak, hogy biztonságban van és jól érzi magát, hanem még haszna is van, ugyanis a macsek minden héten büszkén megmutat egy-egy elkapott egeret a gazdáinak, aztán pedig elég elképesztő módon szőröstül-bőröstül felfalja, hogy még egy apró csont- vagy szőrdarab sem marad az egér után. :)

Ha pedig a háznál tartunk, íme. :) Ez is “pikkelyes” borítású, vagyis apró lekerekített aljú fadeszkácskák borítják az oldalát. És állítólag minden a házat alkotó fát a házzal egyező tengerszint feletti magasságból vágtak ki, ami már elfelejtettem, miért, de nagyon fontos. :) A ház egyébként van vagy száz éves, és Jean-Claude lassan, de lépésről lépésre saját maga újítja fel. A képen épp búcsúzkodunk, az egész család kijött nekünk integetni az ajtóba. Rettentő kedvesek és közvetlenek voltak velünk, és nagyon bírtuk egymás társaságát, minden egyes percet nagyon élveztünk velük, és jó hír, hogy Jean-Claudenak tavasszal egy konferenciára Budapestre kell látogatnia, addigra pedig biztosan rendbe tudjuk tenni a saját otthonunkat is, így minden esély megvan rá, hogy mi is vendégül tudjuk látni őt, vagy, ha családostul jönnek, mindannyiukat! :) Ez igazán nagyszerű lenne, még napokat el tudtunk volna lenni velük, de sajnos indulnunk kellett tovább, mert erre a napra még be volt tervezve két másik ország és egy esti találkozó.

Jean-Claudeék egyébként valóban marasztaltak is, szóba került, hogy este autóval bemennek a közeli Chur városába, ahol ezen az augusztus 21-én egy hatalmas fesztivált rendeznek, este koncertek lesznek, és az egész környék össszetódul, mert ez egy évente csak egyszeri alkalommal megrendezendő hatalmas ünnep. Ha nem lett volna kiszámolva minden egyes nap Sopronig és nem vártak volna az elkövetkezendő napokban különböző helyeken és időpontokban barátaink és vendéglátóink, bizony nem gondolkoztunk volna ezen soká, de így inkább hamar elengedtük a dolgot. Tudjátok, az út eleje, a közép-ázsiai vízumok miatt ilyen szempontból nagyon kötött volt, menni kellett és haladni, tartani a tervet és mindenhová időben megérkezni. Ugyanúgy ez a legvége is újra kicsit kötöttebb lett, amint megvettük az Európába szóló repülőjegyünket, meglett a határidő, és nem sokkal később a hazaérkezés pontos dátumát is kitűztük, hisz odahaza már sokan vártatok és sokatokkal együtt bringáztunk az utolsó napokon. Ezt mi direkt így akartuk, így terveztük, a mi döntésünk volt, ezzel feladtunk némi szabadságot az út ezen utolsó szakaszára, de ezt nem bántuk, sőt. Elvégre Svájc igazán nincs messze (azóta felkérést kaptunk egy előadásra Zürichbe az ott élő magyar közösségtől, úgyhogy hamarosan valóban vissza is térünk), viszont hazaérkezni a négy éves nászutunkról csak egyszer fogunk az életben és ezt szerettük volna minél többetekkel megosztani. :)

Na, de most már haladjunk, mert nem akármilyen tájak következtek Churig! :)

Traktorral nyírják a mezőket, és némi forgatás és szárítás után bálákba szedik össze a füvet. Ilyen gyönyörű időben, ilyen szép helyen igazi kínszenvedés lehet ez a munka! :)

Hoppá, egy szürke Ferrari! :) E napos időben kibújtak a sportautók a garázsokból. :)

Nem is egy, nem is kettő… Tucatjával húztak el mellettünk a lapos autócsodák.

E kép kapcsán megtanultam, hogy nagyon figyelni kell rá, hogy min és hogyan tréfálkozunk, mert tízezer követő között akad sportautó tulajdonos/rajongó is. Ezúton is, mégegyszer elnézést kérek! Kinek a sportautó, kinek a fekvőbringa a világ körül – ez így van jól, rettentő unalmas világban élnénk, ha mindenki ugyanazokért a dolgokért rajongana.

Egyébként több mint valószínű, hogy ők is a churi buliba tartottak…

Méghozzá nem is akármilyen útvonalat választottak az autókázáshoz! :)

Tegnap este, az első pohár finom bor után Jean-Claudeékkal már áldottuk a sorsot, a két bringást, aki erre küldött minket és a döntésünket, hogy a völgy déli oldalát választottuk, de most aztán már végképp így voltunk, a szuper kedves vendégszeretet és a nagyszerű vidám beszélgetések élménye még friss volt bennünk, közben pedig már új tájakon jártunk és be se bírtunk telni a szépségükkel.

Jean-Claudeék “pikkelyes” házát nehéz überelni, de azért ez sem rossz! :)

Az utunk immár lefelé menet.

A svájci Canyon del Pato? :)

Ezt láttuk, le lenéztünk…

Tető kőmolás ellen.

Kiérve a kanyonszerű völgyből ismét megpillantottuk a Rajnát. Hát nem volt épp sík a terep idáig, de a túloldalt állítólag még több kaptató várt volna ránk a főúton, a forgalomról nem is beszélve. Na meg ugye kétlem, hogy amarra ilyen gyönyörű tájakon kerekeztünk volna.

Valahol ott szemben halad a főút.

Na jó, azért amott sem lett volna csúnya… :) De innen mégjobb! :) Ha kérdezték útközben, hol volt a legjobb, egy ideje már csak azt válaszoltuk: “Itt és most!” – és nem csak azért, mert diplomatikusak akartunk lenni, hanem mert próbáltunk mindinkább így érezni. Megélni helyesen és teljesen a mát, hiszen végig csodálatos helyeken jártunk, érdekes emberekkel találkoztunk és izgalmas dolgokat tapasztaltunk.

Terepasztalország sosem akar véget érni… :) Úgy tűnik, egész Svájc ilyen.

Egy kanyarban találtunk egy ilyen kiülőhelyet, ahol megettük a reggel elkészített szendvicseink egy részét.

Ezzel a jófej német sráccal már tegnap a hágóban is találkoztunk. Kérdeztem tőle a blődségeimet, hogy hány kilométert teker, milyen átlaggal, hány kiló a bringája, de ő mindenre csak azt válaszolta, hogy nem tudja, és nem is érdekli, csak megy és élvezi, van két hét szabadsága, tesz hát egy kört az Alpokban. :) És közben minden nagyokat nevetett, de olyan jóízűen. Egész másképp bringáztunk mint ő, de ezen a különbségen egyik fél sem ütközött ki, hanem inkább nagyszerűen mulattunk egymáson. :)

Leértünk Chur előtt a völgy tágabb, laposabb részébe, de a táj közben mit sem vesztett szépségéből.

Chur óvárosába egy ilyen kapun keresztül hajtottunk be.

Ennek a templomnak a tövében, az ivóvizet öntő szökőkút tövében táboroztunk le. Itt elintéztem néhány dolgot a talált nyílt wifin, és megettük a maradék szendvicseinket, no meg egy tábla finom tejcsokoládét. :) Csak, hogy tudjátok, mert tegnap ez is szóba került a vendégségben: Európában, és így Magyarországon is világviszonylatban nagyon finom és nagyon olcsó a csoki, 100g-ot megkapni 200 forint alatt, míg a világ más tájékain a hasonló minőségű csokit úgy kell kutatni, és ha sikerül is megtalálni, az ára többszöröse ennek. Szóval értékeljük, amink van, ne csak a csokit, az ivóvizet is, minden nap. :) Meg minden napot is, minden nap! :)

Kifelé menet Chur központjából

A következő városkában, Zizersben eszünkbe jutott, hogy mindjárt Liechtensteinben vagyunk és még nem adtuk fel a második meglepetés ajándékképeslapokat azoknak a naptárvásárlóinknak, akik 10 naptárat vettek. Erre úgy gondoltuk, hogy Svájc megfelelő hely, hiszen gyönyörű ország és mégis, így nem “a szomszédból” küldünk képeslapot. Igaz, Liechtenstein talán még speciálisabb lett volna, de azt nem akartuk megkockáztatni, mert mi van, ha ott nem kapunk már képeslapot a késői órák miatt? Ausztriából már nem olyan menő képeslapot kapni… :)

Maienfeld utcáin

Elég érdekes kis utakon vezetett minket a kerékpárút.

Ilyen hagymatetős templomtoronnyal volt egy kirakónk gyermekkorunkban. Most esik csak le, mennyi osztrák-német-svájci hatás ért gyerekkoromban. Ezek a kirakók, a Marklin vasút, a terepasztalok, azok elrendelése, elemei mind-mind ilyen alpesi dolgokra hajazott.

Most meg itt bringázunk Svájcban, még mindig, de már csak pár percig, mert hamarosan megérkezünk Liechtensteinbe! :)

A jobb oldali gerinc mögött már egy új ország vár ránk! :)

Hmmm…

Szőlőföldek között tértünk vissza a Rajna bal partjára…

…ahol aztán egészen egy hídig tekertünk a töltésen, aminek a túloldala már egy új ország volt. De ez hagyján, ezt az új országot ugyanezen a napon még el is hagytuk! :) Mert a túloldalán, Ausztriában egy kempingben már várt ránk egy barátunk. Mozgalmas egy nap volt ez, az biztos. Legközelebb Liechtensteinből és Ausztriából folytatjuk! ;)

Mindez történt csupán 48 óra alatt, 2015. augusztus 19-20-21-én. Megírva október 23-án.

  1. Csavargoo
    október 27th, 2015 19:53-nél | #1

    Szia Árpi!
    Szerintem igazad van! Ha meg tudtok élni fél fizetésből, vagyis az igényeiteket ehhez tudjátok igazítani, akkor sokkal értelmesebb dolgokat is csinálhatsz a bérrabszolgaságnál.
    A könyvírásnak és az előadásoknak és a blog befejezésének nagyon örülök. Egy embert biztosan már inspiráltatok a tetteitekkel és az írásoddal is, ahogy azt személyesen is mondtam neked. Komoly szerepetek van abban, hogy fekvőbringázni kezdtem, hogy túrázok rendszeresen, hogy elkészült a kézzel-lábbal hajtós biciklim és a jövőbeni terveimet is befolyásolják a tetteitek. Most blogot is kezdtem írni, elsősorban magamnak, de talán másoknak is adhatok némi biztatást és lelkesedést vele. Ebben is nagy szereped volt, hiszen rendkívül jól írsz, én sohasem fogok ilyen szinten írni, de a kedvemet meghoztad. Köszönöm a példamutatást!

  2. november 28th, 2015 18:15-nél | #2

    “Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél!”
    (Paulo Coelho)

  1. Még nincsenek visszakövetések