Nászút a Föld körül

A kőköcsög mezőn

Phonsavanhban a pihenőnapunk annyira nagyon nem volt nevezhető pihenőnapnak, mert a térképen 7km-re mért Plain of Jars-t végül oda-vissza 21km alatt jártunk meg. Persze csomagok nélkül, csupasz bringákkal. :) Ez a hely egész Laosz szerte híres, és különösen kedvelt a helyiek körében. Nem egy laoszi otthon falán láttunk fényképeket a családtagokról, ahogy a nagy kövek előtt állnak.

Amikor megérkeztünk, és a fejenként 10 ezer kipp-es belépőt kifizetve besétáltunk a területre, rögtön azt is megláttuk, hogyan készülnek ezek a fényképek. Nagy tükörreflexes fényképezőgépekkel várják jól felkészülten a fotósok a turistákat, akik lévén, most közeleg a Hmong újév, sokan családostul érkeznek, és a nagy fényképezkedésre tradicionális Hmong öltözéket húznak. Kérdésünkre pedig megengedték, hogy mi is készítsünk róluk egy-egy fényképet! :) Ahogy egy 180 fokos fordulatot vettünk ezen a dombon, ahol egyébként a legnagyobb kőedény található, megpillantottunk lent egy nagyobb területet, egy „mezőt” (plain) tele rengeteg edénnyel (jars). Csak a két fickó volt furcsa a kis asztallal… Mit keresnek ott, még egy belépőt ki kell fizetnünk, vagy mi? Lesétálva láttuk csak közelebbről, miről van szó: Itt helyben nyomtatnak, közvetlen a memóriakártyáról, számítógép közbeiktatása nélkül, a nyomtatókat akkumulátorokra kötve! :o

A mező érdekes volt, és lévén több több kőedényben is vizet fedeztünk fel, gyorsan meg is fejtettük a nagy rejtélyt: vizet tárolhattak ezekben a kövekben, azért vájták ki őket! Merthogy az útikönyv nagy misztikusan azt írja, hogy mind a mai napig nem jöttek rá, hogy kik, mikor és miért faragták ezeket a kőedényeket. Szerintem ez butaság, biztos van rá módszer, hogy a korukat meghatározzák, és az, hogy kik és miért… Nos, komolyra fordítva a szót, az már tényleg nagyobb talány lenne, de tényleg el tudjuk képzelni, hogy a vízgyűjtés céljából. Vagy egyszerű vallási vagy egyéb célból való nagyzási, versengési vágyból.

A mező közepén található nagy fa alatt érdekes dolgot fedeztünk fel. Épp egy videoklippet forgattak, mi sem voltunk hát rest, elindítottunk egy felvételt:

Tudom, gonoszság volt, de utána még kicsit ki is figuráztuk őket. Olvass tovább…

Ki korán kel… Az nem kap reggelit!

A hmong faluban fél 6-kor keltünk, hogy a megbeszélt 6 órára ott legyünk az étteremnél, mert ekkora beszéltük meg a reggelit. Amikor kimásztunk a kis házunkból, még sötét volt, de a falu már ébren volt, elkezdődött az élet, asszonyok hordták a vizet a kútról, mi pedig mentünk az erdőbe a reggeli dolgunkat elvégezni. Az étteremben az a meglepetés ért minket, hogy még nem volt kész semmilyen étel, hiába egyeztettük le tegnap az angolul beszélő barátunk tolmácsolásában a 6 órai reggelit, ezt csak mi hittük úgy, hogy le van beszélve. Tolmács ide vagy oda, a „Yes-story” még így is működik Ázsiában. Sose tudhatod, hogy azért bólogatnak, mert értik amit akarsz és vették a lapot, vagy azért, mert egyszerűen nem akarnak veled konfrontálódni. Az nem számít, hogy így okoznak gondot, hiszen ha tegnap csak egyszerűen azt mondják, hogy nem, reggel 7 előtt nem lesz itt kész semmilyen étel, akkor egyszerűen bevásárlunk magunknak tegnap este. De ez már nem jut eszükbe, csak egyszerűen nem mondanak nemet semmire, mert az gáz. Szerintünk meg ez gáz. :)

Azért próbáltunk nem bosszankodni, hanem inkább tevékenyek lenni, hogy ne kelljen itt egy órát elrontanunk rögtön a napunk elején, amikor majd több, mint 100km vár majd ránk. Zita közreműködésével sikerült valamit kivarázsolni a konyhából egy kis előző napi rizzsel, amiből aztán még el is tettünk, így teli bendővel és tízóraival már magabiztosan indultunk neki a hosszú napnak.

Ekkor már elmúlt hét óra, de mivel a nap csak fél 7 körül jön föl, és azt is csak sík vidéken teszi meg ekkor, eleinte még nem volt túl világos, már csak azért sem, mert mindent köd borított.

Az egyik egyenes szakaszon valami nagyon furcsát láttunk az út szélén. Közelebb érve tudtuk csak összerakni a képet: egy robogókat szállító kamion beborult az útszéli árokba, és a robogókkal a platóján a hegyoldalnak dőlt. A sofőrök tüzet raktak a kamion mögött az árokban, miközben az éppen iskolába igyekvő iskolás gyerekek szépen körbeállták őket. Ez az a szituáció, ahol nem tudom elképzelni még a laosziakról sem, hogy derűsek maradnak. Szegény sofőrök, nem tudom mit kapnak ezért, csak remélem, hogy volt a teherautón és a rakományon biztosítás. Persze mi nem álltunk meg mellettük és csak messziről fotóztunk, nem akartunk katasztrófa turistáskodni sokat.

Lejtők és emelkedők

Ki nem találjátok, de újabb hmong falvak következtek! :) Olvass tovább…

Busszal vissza Phokoun-ba

Luang Prabangból visszabuszoztunk Phokounba, mert a Phokoun – Phonsavanh – Xam Nuea útvonal tűnt a leglogikusabbnak és a legszebbnek Vietnam fővárosa, Hanoi felé, ahol a Karácsonyt terveztük tölteni. És mert a Luang Prabang – Phokoun szakaszt nem kívántuk újra megtekerni a másik irányba, nem csak azért, mert a hátunk közepére se kívántuk azt a 3-4000m mászást, hanem mert azzal pont kicsúsztunk volna a vízumidőnkből, ugyanis ez is egy szempont volt, a 30 napos vízumunkból ekkor már csak 10 nap volt hátra, december 15-ig. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, egy viszonylag szoros, de még kényelmes, pihenő- és nézelődő napokkal is tarkított útitervet kellett tartanunk. Ennek az első állomása Phonsavanh volt, Phokountól 141km-re keletre, erről szól a mai bejegyzés.

A buszra való felszállás mindig nagy mumus, és félünk, tartunk tőle, de ezúttal nem volt vele nagy gond, a pályaudvar megtalálásával viszont már annál inkább. Miután a kedvenc néninknél (akit már Ti is ismerhettek egy képről az előző bejegyzésből) vettünk 4 db óriásszendvicset, elindultunk arra, amerre a buszpályaudvart tudtuk a papírtérképek alapján. És persze a GPS-hez szokva egyből jól túlmentünk rajta, sőt, amikor visszafordultunk, majdnem megismételtük ezt, másodjára sem vettük észre a placcot elsőre, mert azt egy épület választotta el a főúttól. A busz indulásáig még volt 45 perc, így kapkodás nélkül felpakolhattuk a bringákat a tetőre, ehhez segítségünk is volt, aki odafent aztán úgy odakötözte a bicikliket a tetőcsomagtartóra – a közreműködésemmel, hogy ne legyen sérülés -, hogy azok meg se tudtak mozdulni.

A buszút érdekes volt, most néhány óra alatt tettük meg azt a 136km-t, amit idefelé 2 nap alatt. Csak úgy száguldottunk, és közel sem érzékeltünk annyit a tájból, mint bringával, és mindeközben, a buszból ülve rettenetesnek tűntek a függőleges távolságok, ha közben arra gondoltunk, hogy ezt biciklivel kéne megtennünk, illetve tettük meg kb. egy hete, csak a másik irányba. De a bringán mégsem éreztünk semmi ilyesmit, ott átkapcsol az ember agya egy másik sebességbe, és ha ügyesen csináljuk, még fölfelé közben is teljesen meg tudunk feledkezni arról, hogy jajj, de mennyi van még hátra. Ehhez az kell, hogy másra koncentráljunk, a tájra, a falvakra, a „Szábájdira”.

Mindez el is jött a délután, de előtt Pokhounban még lerámoltuk a bringákat a tetőről, összeszereltük őket, majd beültünk egy étterembe ebédelni. Mikor készülődtünk az induláshoz, két bringás állt meg a kereszteződésben, a társukat keresték, úgy sejtették, hogy tévedésből lekanyarodott Phonsavanh felé. A várakozást aztán feladták, és miután elmeséltük nekik, hogy kb. mi vár rájuk domborzatügyileg Luang Prabang-ig, tovább álltak, pont pár perccel azelőtt, hogy az eltévedt társuk megérkezett Phonsavanh felől. Ezeknek aztán van energiájuk, még ilyen vargabetűkre is, persze ilyen kevés cuccal, országútin lehet én is virgonckodnék. :) Megnyugtattuk a kóválygó bringást, hogy megvannak a haverjai, csak utol kell érnie őket, aztán végre mi is elindultunk. Juhúúú, újra kerékpáron! :)

A rácsbiciklis thai bringások, és Laosz, ahogy nagyon szeretjük

Domborzatilag pontosan tudtuk, vagyis inkább reméltük, hogy mi vár ránk ezen a szakaszon, mivel még Luang Prabangban átrajzoltam a gpsies által rajzolt domborzati metszetet, egészen Pokhoun-tól a vietnami határig. Ez alapján a mai délutáni terv az volt, hogy eljutunk az 58km-re lévő „gödörbe”, ami 800m mély, vagyis ennyivel van a tengerszint felett. Az első emelkedőt elég hamar megkaptuk, de ez nem sokat zavart minket, tudtuk mi vár ránk, és szerencsénkre meredek sem volt. Forgalom az úton még annyi sem volt, mint Luang Prabang felé, és az aszfalt itt is elég jó volt ahhoz, hogy gond nélkül bringázzunk rajta.

Jármű ugyan nem volt az úton, de ettől még az kihalt egyáltalán nem volt, sőt tele volt élettel, méghozzá olyan élettel, amit nagyon-nagyon komáltunk és hamar igen vidámmá tette az utunkat Olvass tovább…

Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

Luang Prabang-ot már indulás előtt, otthon kinéztük, mint állomást, mert amikor Bede Mártonnal, a Khívától Keletre és a Panamericana blog szerzőjével leveleztünk, a tipikus kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb hely!?”, az volt a válasz, hogy Luang Prabang, Laoszban. Persze aztán a sok ország alatt erről megfeledkeztünk, de amikor Bangkokból elkezdtünk Couchsurfing Request-eket kiküldeni az előttünk álló szakaszra, akkor újra előkerült Luang Prabang, és ismét belelkesedtünk, ekkor már azért, mert tudtuk, hogy hamarosan tényleg megérkezünk erre a nemrégen még végtelenül távolinak tűnő helyre. Az itt élő CS tagok egy nagy része nyugati, akik vándoroltak mindenfelé a világban, aztán itt Luang Prabangban telepedtek le, mert pl. kocsmát vagy utazási irodát nyitottak… Már ez is mutatta, hogy nem akármilyen hely lehet, mégis, Vang Vieng turistagettója után valahogy nem mertünk sokat és szépet remélni Luang Prabangtól.

A „Night Market” és a „Food Street”

Ez mint kiderült, túlzott óvatosság volt, Luang Prabang tényleg nagyszerű hely, és a turisták ugyan tényleg sokan vannak, de elférünk egymás mellett, és itt a fiatal bulizók hordái sem olyan jellemzőek. A központot egy a Mekong folyó kanyarulata által létrejött félsziget képzi, már ha folyónál szabad egyáltalán félszigetről beszélni. Én beszélek, aztán aki jobban tudja, javítson ki! :) Szóval ezen a félszigeten van néhány nagyon szép templom, és mivel ez egy zsákutca, nincs sok átmenő forgalom az amúgy nagyon hangulatos utcákon. A félsziget bejáratát képző utcákon minden este „Night Market”, vagyis esti piac van, ez Laosz turisták által látogatott városaiban megszokott jelenség, néhány száz méteren lezárják az utcát, és teljes széltében kipakolnak az árusok, felhúznak egy-egy pavilonsátrat, és még egy-egy izzót is fellógatnak a portékáik fölé. Ezek a következők: szuvenír, szuvenír hátán, faragványok, ruhák, sálak, lámpások, kígyó whiskey és minden amit el tudunk képzelni, sőt még az is, amit nem! :)

Mindez a félsziget bejáratát képező egyik utcában van, ugyanitt ha jobbra felnézünk, egy dombot látunk egy sztupával a tetején. Állítólag szép a kilátás odafentről, de mi ezt nem láttuk, mert a hely belépős volt, és úgy gondoltuk, nem éri meg, mert éppen elég szépséget látunk anélkül is, kb. bármerre, amerre nézünk a félszigeten és ez már épp elég nekünk, sőt még ez is több annál, mint amit fel tudunk fogni és be tudunk fogadni igazán. Olvass tovább…

Phokoun – Kiukacham, az egész napos hullámvasút

Phokounban korán keltünk a nappal, mert tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, talán keményebb és durvább mint az előző nap. Mert tegnap ugyan az egész álló nap csak felfelé tekertünk, de az csak egy(!) felfelé volt, míg a mai napon tudtuk, hogy legalább négy, egyenként is 1-1 órás mászás vár ránk. Legalábbis a tegnap reggel Manu-tól kapott szintmetszet ezt mutatta. Miután megcsodáltuk a kilátást a vendégház tornácáról hátrafelé, a felhős völgyek felé, hármasban indultunk el, együtt Victorral. Hamar kiderült, hogy Phokoun valójában még előttünk van, a Phonsavanh-i elágazásig még vagy 5km-t tekertünk, közben többször is megálltunk, először kekszeket vásárolni, mert a travellingtwo-s útleírás azt mondta, nem sok bolttal és étteremmel fogunk találkozni, másodszor azért, mert eleredt az eső. Victor egy kicsit tovább gondolkodott az esőruha felvétel mint mi, csak később állt meg, mikor mi már Zitával fel voltunk öltözve. Egy kanyar után mi is megálltunk, egy eresz alatt bevártuk őt, két perc múlva meg is érkezett az „esőkabátjában”, ami valami szakadt nejlonponyva volt csak a felsőtestére kötve. Csak ezután érkeztünk meg az elágazáshoz, ahol több éttermet, boltot és szállót is találtunk. De mivel ekkora már betankoltunk, itt meg sem álltunk, hanem kanyarodtunk balra, Luang Prabang felé. Itt még egy kicsit emelkedett az út, miközben már láttuk a folytatást, a völgy túloldalán alattunk lefelé haladó utat. Olvass tovább…

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk. Olvass tovább…

Vang Veingből annyira korán nem sikerült elindulni, mint ahogy terveztük, de legalább 11 órakor már az úton voltunk, megreggelizve és a tojásos melegszendvicseinkből jó alaposan betárazva. Zita ma reggel is nekiállt a szendvicsgyártásnak, de ma nem hagytunk elöl semmit, amit gyerekek elvihettek volna. Ellenben a csirkék, azok még a tegnapelőtti afférunk után is felugrottak volna a pultra és megkóstolták volna a kajánkat, ha hagyjuk. Írtam már, hogy egy baromfiudvar volt a recepció, nos, hát ez azóta sem változott.

Ki az utcára, át a repülőtéren, majd fel a főútra és irány észak, vár ránk Laosz! Felettünk borús idő, előttünk meg egy-egy pár láb pumpálta a pedálokat strandpapucsban. Ha már muszáj megáznunk, legalább a cipőnk ne ázzon át – gondoltuk, közben pedig már esőkabátban és esőnadrágban voltunk. Az út lassan emelkedett, ez eleinte nem okozott különösebb nehézséget. Aztán kitértünk a völgyből, és onnantól már volt néhány igen combos szakasz. Egy-két helyen az út néhány tíz méteren át olyan meredeken emelkedett, hogy egyszer még le is kellett szállnom a gépről, mert máshogy nem bírtam volna. Vagy ha mégis, annak már nem láttam értelmét, hogy szétszakítsam magam, vagy a láncot.

Közben a táj csodás volt, ezért aztán különösen zavart minket az enyhén szitáló eső – hisz így nem mertem elővenni a fényképezőt. Szegény Canon-t már nagyon megkínoztuk és ez a Panasonic is háromszor volt már szervizben, ezek után inkább marad a tokjában a vízálló zsebben, amikor esik. Inkább használjuk még évekig, ha bírja, minthogy sem tönkretegyük egy-két jobb kép kedvéért.

Persze aztán szép lassan alábbhagyott az eső, mígnem végül teljesen abba nem hagyta, így aztán lettek képeink erről a napról is dögivel. Egy kislányon Zita egy macit fedezett fel, pontosan úgy felkötözve a mellkasára, ahogy az anyukák a gyermeküket szokták – ezen a vidéken. Árusok sora mellett haladtunk el, felettünk hatalmas mészkőóriások tornyosultak a friss felhők között, idelent pedig a mezők zöldelltek. Az egész meseszép volt. Amíg nem jött még egy olyan combszaggató fölfelé! :) Hála az égnek ezek amilyen meredekek, olyan rövidek is voltak egyben. Olvass tovább…

A Tham Phu Kham barlangnál és egy ökofarmon

Biciklivel álomfalván

Utolsó napunkon Vang Viengben felkerekedtünk délelőtt és a bringákkal elindultunk a folyó mentén délnek, hogy kiérve a fizetős magánhíd nyugati lábához elinduljunk be a mészkősziklák közé a völgyekbe. Ezt már az érkezésünk napja óta vártuk, de a rossz idő miatt csak most került rá sor. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a több napos esőzés miatt megemelkedik a Nam Song folyó vízszintje. Ahol tegnap gyalog voltunk, ott most sokkal magasabb volt a víz és a kis gyalogoshíd egyik vége is a sekély vízbe érkezett meg. Ahol tegnap a bokáig érő vízben lazán átsétáltunk, ott most egy méretes patak torkollott bele a folyóba. Itt Zitát előzékenyen előre engedtem és indítottam egy videofelvételt.

A tengely víz alatt volt, mint láthattátok, az ár pedig olyan erős volt, hogy egy ponton oldalirányban eltolta Zita bringáját. Végül én sem emeltem át a bringát, hanem toltam, ahogy Zita is tette. A túloldalt, a magánhíd felhajtójánál két amerikai bombát találtunk a földbe betonozva, ezek mintegy korlátként funkcionáltak a híd előtt.

Ahogy kiértünk a faluból, úgy tárult ki előttünk egy paradicsomi táj, mészkősziklák magasodtak felettünk, mi pedig robogtunk a paradicsomi murvás úton, ahol forgalom ugyan nem volt, de a kövek azok kiálltak a földből. Ennek ellenére ez így tökéletes volt nekünk és nagyon élveztük ezt a tekerést, különösen, miután eszünkbe jutott, hogy a teleszkópunk keménységén is tudunk állítani egy tekerentyűvel. Az ugyanis eddig maximumra volt állítva, hiszen javarészt aszfalton bringáztunk eddig, súlyos málhákkal. Ezen most változtattunk, ahogy a teleszkóp keménységén is lazítottunk és így már mindjárt kellemesebb volt a terep, nem rázott minket annyira.

Csupán két elágazásra kellett figyelnünk, hogy el ne vétsük a helyes utat, és ez sikerült is. Mármint nem elvéteni. :) A második jobbkanyar után kiszélesedett a táj, és az úton egy csapat gyerek között hajtottunk át. Először csak néztek szótlanul, még a „Szábájdi” is beléjük szorult a furcsa idegenek és járgányaik láttán, aztán viszont ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az egyikük, a legkisebb kislány eszméletlen rötyögés közepette futva, trappolva követ engem, hogy közben alig kap levegőt a nevetéstől.

Az is nagyon aranyos volt, és ezt már csak a videófelvételről láttam, mert ugye nekem közben előre, az útra is kellett figyelni, hogy amikor elfáradt a kislány, abbahagyta a futást – és a rötyögést – és hátranézve eszmélt, hogy milyen messzire került a barátaitól. :) Egyszerűen zabálnivaló volt ez a kiscsaj, nem is értem, hogy mitől van az, hogy ilyen aranyosak itt a gyerekek – és később még meglátjátok, hogy nem csak ők, hanem szinte az egész ország.

Később valószínűleg a gyerekek iskoláját láttuk az út szélén, ez is egy enyhén idilli látvány volt: mező, hegyek és egyenruhás apróságok. Nem tudom, mitől és hogyan ilyen ez az egész környék, de áraszt magából valamiféle leírhatatlan békességet és örömöt. Olvass tovább…

Jóbarátok – Hat képernyőn, egyszerre három epizód, max. hangerőn

Vang Viengben első nap leginkább csak lustálkodtunk, illetve délután átmentünk a folyó túlpartjára, vissza a kis fahídon a városba. Ekkor szembesültünk igazán azzal, hogy mekkora nagy turistagettó ez a Vang Vieng. Ez most megint sztereotípia, de a legjellemzőbb turistafajta itt az a tipikus „elmegyek otthonról jó messzire, valami izgalmas és olcsó helyre, ahol majd jó nagyokat bulizunk, csajozunk és berúgunk/betépünk/stb…” típusú fiatal, Magyarországtól „nyugatabbra” lévő országok srácai, és azok hordái voltak. Persze ismétlem, nem mindenki volt ilyen, és ha egyetlen egy hasznát láttuk ennek a jelenségnek, akkor az az alacsony árak volt és a kiépült „infrastruktúra”, vagyis a szállók, éttermek, árusok armadája, amelyek közt megtaláltuk a mi pénztárcánknak megfelelő kategóriákat is. Persze ehhez járt a körítés is, aminek már annyira nem örültünk. Konkrétan én ezen az első délutánon sajnos hagytam magam az őrület határáig eljutni. Ugyanis gondoltam nagy okosan, hogy tök jó lesz majd, ha a szállásunknál nincs wifi, legalább hatékonyan tudok majd írni, nem rontom el az időt a neten, hanem majd amikor megyünk ebédelni/vacsorázni a szemközti éttermek valamelyikébe, gyorsan elintézek/feltöltök mindent online, és ez így nagyon jó lesz. Persze a „gyorsan” volt a bökkenő, hiszen a sávszélesség az még nem volt olyan egetverő, és ahogy belevetettem magam az online teendőkbe és intéznivalókba, azok úgy terebélyesedtek ki, hogy végül egy egész délutánt elneteztünk Zitával. Közben rendeltünk csirkés-zöldséges szendvicset, amit egy jó 30 cm-es bagettben hoztak ki, és a csirke benne egyfajta rántotthús volt, frissen kisütve, sok uborkával, salátával, hagymával és majonézzel, mindössze 10 ezer kipp-ért, vagyis kb. 290 forintért. Egy ilyennel egyszerre jól is laktunk, és ezt nagyon szerettük, nekem személy szerint ez lett a nagy kedvencem, és ezzel még önmagában semmi baj nem is lett volna, na de a körítés. Felettünk nagy síkképernyős tévék során ment a „Friends”, vagyis a Jóbarátok című amerikai vígjátéksorozat internetről letöltött DivX-es változata, végtelenítve, az összes létező évad, vagy, hogy is mondják… Én ezt már otthon se szerettem, pontosabban azt nem, hogy embereket képes a képernyő elé vonzani és ott tartani hosszú órákra, összességében napokra vagy akár hetekre az életükből. Miközben nem nyújt semmi mást, csak pillanatnyi szórakozást, miközben azt el lehet érni más, ennél az egyén, a társadalom és a környezet számára sokkal hasznosabb tevékenységekkel is. Najó, ezt csak most fogalmaztam meg így, eddig nem tudtam ilyen konkrétan, hogy miért nem szeretem az ilyen sorozatokat. :) Persze jó, ne legyünk radikálisak, végig gurcöltük a napot, és este akarunk egy kis kikapcsolódást, akarunk egy kis szórakozást, rendben van, elfogadjuk, megnézünk egy, ne adj Isten két negyed órás epizódot, oké! De könyörgöm, itt Laoszban, itt a világ végén, ebben a gyönyörű völgyben, ahol annyi a felfedezni- és látnivaló, ott emberek ülnek az étteremben és bámulják ezt a rohadt kijelzőt. Amivel nekem még mindig nem lenne különösebb bajom, de a képernyő mellett nagy hangszorók is vannak, nem is egy és ordít belölük ez a sok marhaság angolul, és mivel ez ugyanígy van a szomszédos két étteremben is, ezért ez a bizonyos főcímdal nem negyed óránként, hanem öt percenként hangzik el, és amikor már egész délután ezt hallgatod, miközben másféle koncentrálnál… Akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy már tiszta ideg vagyok, és mindent tudok csinálni, csak azt nem, amit kéne. :) Tudom ez az én hibám is volt, pontosabban minden az én hibám volt, előbb fel kellett volna állni és keresni egy csendes helyet, de én az a fajta vagyok, aki ha valamit elkezd csinálni, akkor azt csinálja… Ha nem zavarják! …és néha ha zavarják, akkor is, és közben nem veszi észre, hogy már majdnem megőrült. :) Na mindegy, igazából csak azt akartam elmesélni, hogy mennyire abszurd, hogy itt ezen a gyönyörű helyen Laosz közepén találsz olyan pontot, ahol ha megállsz, egyszerre 6 képernyőn tudsz nézni 3 különböző Jóbarátok epizódot, és ami még fájdalmasabb, hogy aki ezt kitalálta nekünk nyugati turistáknak, az ráhibázott, mert az emberek belezombulnak a képernyőbe, és ott maradnak, rendelnek mégegy sört, miközben feltöltik a Facebook-ra az aznapi élményeiket. Ez alól mi sem voltunk kivételek, eltekintve attól, hogy én agyvihart kaptam a tévétől és boldogabb lettem volna egy natúr naplementével. Persze az még így is gyönyörű volt. :) Olvass tovább…

A gátnál kora reggel, csak könnyedén, „üres” bringákkal

Thinkeoban korán keltünk és miután Zita kimosott és kiteregetett, és megértettük a szállásadóinkkal, hogy azért nem fizetünk még, mert csak egy pár órás kirándulásra megyünk a Nam Gnum víztározóhoz, miközben még a cuccainkat a szobában hagyjuk, elindultunk a tóhoz. Thinkeo központja most így világosban már sokkal barátságosabb volt, mint tegnap este a sötétben, a nap végén fáradtan. Átkeltünk a hídon és gurultunk a gát felé, közben már kezdett gyanús lenni a terep, mert mindenfelé parkosításokat láttunk meg egy nagy csomó színes zászlót. A duzzasztógátnál aztán beigazolódott a gyanú: kilátóhelyet is építettek, ahonnan rálátni a gyönyörűség, boldogságot, békét és jólétet hozó gátra. Laoszban ezeknek szinte már kultusza van: egyik nagyobb címletű bankjegyükön valamelyik legnagyobb duzzasztógátjuk képe szerepel, az utakon pedig már száz kilométerre előre ki van táblázva minden duzzasztógát, hogy melyiket merre találod és az mekkora és mióta üzemel. Laosz exportálja is az így nyert elektromos áramot a szomszédjainak, tehát valahol érthető, hogy így odavannak ezért, és bár egy duzzasztógát sem a legzöldebb technológia, de jóval zöldebb egy szénerőműnél vagy egy tengeri olajfúró toronynál – ilyeneket is láttunk már bankókon a tbiliszii pénzmúzeumban!

Szóval Laosz a vízierőművek országa is, ám ezt konstatálva még nem fordultunk vissza, mert az igazi reggeli málha nélküli kaland csak ezután jött! Egy kis szerpentin!!! :) Föl a mellettünk lévő gerincre, hogy annak túloldaláról rálássunk a Nam Gnum víztározóra. Írnám, hogy tó, mert végül is az, de nekem a tó az egy természetes valami. Az Attabad-tóra, amit egy földcsuszamlás duzzasztott fel nagy duzzogva rámondom, hogy tó, de egy ilyen víztározóra, amit egy ilyen gát tart a völgyben… Az víztározó! :) Legyen akármilyen hatalmas is, merthogy ez a Nam Gnum bizony elég nagy, még egy Laosz térképen is látszódik a mérete. A csomagok nélkül egy-két 10% felett szakaszt leszámítva minden különösebb erőlködés nélkül, hamar felértünk a kanyargós úton, és odafent elénk tárult a “tó”.

Olvass tovább…