Tbilisiből egy vasárnap indultunk tovább, az volt aznapi célunk, hogy még aznap elérjük a térképen tőlünk 70km-re jelölt Örményországot, és az éjszakát már ott töltsük. A délelőtt eléggé elúszott, és ha már így történt, bementünk egy 10 órai angol nyelvű misére a templomba, amit én kb. a felénél meg is bántam, mert csak Zita miatt mentem be a templomba, álmosan, éhgyomorral ott ülni, állni a templomban, nézni ki a fejemből, na ez annyira nem volt finom. Zita is szédelgett már a végére, úgyhogy azonnal szaladtunk „reggelizni”, miután véget ért. Ezután viszont igazán összekaptuk magunkat és gyorsan összerámoltunk, hamar kint voltak a bringák felmálházva az udvaron. Artúrt, az őrült papunkat sikerült még elkapnunk indulás előtt, így készítettünk vele pár fotót, illetve megköszöntünk neki mindent.
Eredetileg csak 3 napot terveztünk Tbilisiben tartózkodni, de a püspök meghívott minket egy „beszéd”-re egy ifjúsági találkozóra, amit szombaton, a Madridi Katolikus Ifjúsági Találkozóval egyidőben és annak mintájára itt is megrendeztek, Tbilisitől nem messze. Mi szombat reggel terveztünk továbbindulni, de erre a megtisztelő meghívásra nem lehetett nemet mondani, ezért maradtunk szombaton is, és csak vasárnap indultunk tovább. Na de ne rohanjunk így előre, kezdjük az elején.
A hasmenésem elég szépen eltűnt, miután diétára fogtam magam. Nem volt egyszerű csak étcsokin és kétszersülten élni, de megérte, mert egy-két nap után szinte tünetmentesnek tűntem. Zita ezért készített is finom főzeléket, amit az anyukájától kapott leves recept alapján készített el. :) A főzet ugyanis levesnek indult, de aztán, mivel csak kis lábosunk volt, krumplis-répás lé olyan sűrű lett, hogy én már inkább főzeléknek hívtam azt. Ami egyébként tényleg nem volt rossz, főleg ahhoz képest, hogy Zita most kezdte bontogatni főzőtudományát. Igaz, ami igaz, az időpontot tökéletesebben nem is választhatta volna meg erre, hiszen napok óta gyakorlatilag koplaltam már, amikor ezt az ételt elém rakta – amiből így aztán 3 tányérral is fogyasztottam. Olvass tovább…
Lefelé Rikotiból élveztük a gurulást, szerpentinen kezdtük, majd a völgy aljában folytattuk a száguldást, hamar leértünk Surami-ba, az első városba. Itt is árultak az útszélén a helyiek, méghozzá valami kenyérfélét. Pazuki-nak hívták, és úgy nézett ki, mint valami lapos lepény. Megkóstoltuk egy 2 láriért, finom édes volt, mint egy kalács.
Pár kilométerrel később egy málhás kerékpáros tekert velünk szemben. Gregori Yupyk Ukrajnából tett egy nagyobb túrát, és hazafelé tart. Ezen a túrán 4000km-t tekert masszív biciklijén, amivel amúgy már túl van az 50000 tekert kilométeren. Olvass tovább…
A Dzirula folyó völgyében
Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba. Olvass tovább…
Sosoval és a magyar családdal való találkozás miatt elég rendesen elment az idő, ezért Ureki strandjáról már csak délután tudtunk elindulni, így 20km-el a hátunk mögött, délután fél 4-kor hagytuk el a grúz tengerpartot. Amit mondanom sem kell, ezúttal sem bántunk, hiszen nem csak kilométereket falni keltünk útra, hanem érdekes emberekkel találkozni – ez utóbbit pedig már bőségesen megkaptuk ettől a naptól.
Ezek után már nem számítottunk rá, hogy a kilométerek is örömet fognak okozni, pedig így volt, mert a parttól eltávolodva csodálatos vidékre értünk, méghozzá a grúz faluvilágba. Egymást érték a falvak az út mentén, gyakorlatilag több tíz kilométeren keresztül egyetlen összefüggő faluban tekertünk, ami persze nem volt igaz, hiszen több összenőtt faluról volt szó. Ezek a falvak folyamatos élményt nyújtottak számunkra, mert mindig volt egy útszéli ember, akinek oda tudtunk integetni és köszönni egy „Damardzsoba”-t Olvass tovább…
Batumiból délután 4 körül sikerült tovább indulnunk. Ez elég későinek számít, de most nem zavart minket, mivel nem rohantunk sehová, úgy voltunk vele, hogy Batumi bőven megérte ezt a fél napot, és ha csak 30km-t sikerül haladnunk ezen a napon, akkor is jók leszünk.
Mivel az ebédünk csak egy-egy kadzhapuri volt, ezért hamar megálltunk, és bevágtunk a finomságból még egy-egy darabot egy pályaudvar melletti purisnál. A puri egyébként kenyeret jelent grúzul. A következő megálló egy technikai szünet volt egy benzinkútnál. Amíg Zita a dolgát végezte, valahonnan egy hang szólt hozzám: „What’s up Dude!”, mintha csak egy amerikai filmből kérdezték volna. De honnan tudják ezt a nevemet, ahogy csak a Dúd szólít otthon? Egy afgán-amerikai srác kínált meg a söréből, aki kaliforniában nőtt fel, innen az „akcentusa”. Most itt tölti a 4 hét szabadidejét, élvezi az olcsó sört, és az otthonitól teljesen különböző légkört. A jéghideg korsó söréből engem is megkínált, hát az a pár korty sör valami nagyon jólesett. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára sört, talán Törökország elején, de az is lehet, hogy csak Bulgáriában. Jó volt kicsit „sörözni”, beszélgetni a sráccal, amíg Zita elvolt, és úgy tűnt, hogy ő is örül, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet, meg is állapodtunk benne, hogy Kaliforniában újra találkozunk. :) Olvass tovább…
A török-grúz határ grúz oldalán egy új, szupermodern határátkelő állomás fogadott minket, amin viszonylag gyorsan és gond nélkül átjutottunk. Még fizetnünk sem kellett a vízumért, noha előzőleg úgy tudtuk, lesz valami kis díja a belépésünknek. Örvendtünk, hogy nem kértek tőlünk egy Lárit se, és örömünkben még a legfontosabb három szót is megtudakoltuk a határőrtől, aki szemlátomást közvetlen volt, és örült nekünk. Daramdzsoba, Madloba, Kargatikhavi, vagyis helló, köszi, és viszlát. Ezzel már meg lehet kezdeni a kommunikációt a helyiekkel. :)
Ezt először egy kutyával tettük meg, ugyanis az ebédünkből, a „buffalo wings”-ből megmaradt csontdarabkákat odaadtuk egy, a tenger parton vidáman farkát csóváló ebnek. A Nap éppen eltűnőben volt a Fekete-tenger mögött, szokásos, gyönyörű vörös színre festve az eget nyugat felé. Harmadik napja csodáltuk meg ezt a látványt minden este, de még most sem tudtuk betelni vele. Olvass tovább…
A térkép nagyítható változatához klikkelj rá!
Legutóbbi hozzászólások