Amritsar #3 – A maharadzsánál
Autóriksával a Ram Bagh parkba
Utolsó, vagyis harmadik Amritsarban töltött napunkon úgy döntöttünk, hogy még távolabb is elmerészkedünk a Golden Temple-től. Az útikönyv írt egy parkot, benne egy „must see” múzeummal, valamivel északabbra a GT-Roadtól. 
Ez már meghaladta azt a távolságot, amit gyalog bevettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy riksára szállunk. Nem azért nem akartunk sétálni, mert lusták voltunk, hanem mert ebben a városban sétálni nem éppen a legkellemesebb foglalatosság. Kezdjük ott, hogy nincsenek járdák, vagy ha vannak is, azok tele vannak mocsokkal, hányással, az elégetett műanyag maradványaival, tehénszarral, vagy ezek keverékével. Az úttesten pedig folyamatosan jönnek-mennek a riksák, a motorosok és az autók, bár még az utóbbiak a legkevésbé veszélyesek, mert nagy termetüknél fogva sose tudnak igazán gyorsan haladni. Na és persze mindenki mindig mindenért dudál, és annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a kürtje, ezért fülsüketítő a ricsaj. Na, hát itt nem akartunk sétálni annyit. Ezért a park bejáratáig fogtunk egy riksát. Az árát már előre megkérdeztem egy, a bevételben nem érdekelt személytől, így pontosan tudtam, hogy 70 rupinál drágábban nem szabad mennünk. Lealkudtuk az elsőre mondott 150-ről, és már pattantunk is be a riksába.
és pontosan úgy, vagy még úgyabb öltözött, mint a sikh-ek. Miután bátorkodtunk tőle megkérdezni, hogy kiféle, s miféle, megtudtuk, hogy Bostonból
mire beértünk a központba, már igazi őrületet alkottak az úton a motorosok, az autósok és a kerékpáros riksások. Utóbbit ekkor láttunk először. Az igazi nehézség akkor jött, amikor a GT Road-ról lekanyarodtunk és egy vasúti felüljárón kellett átkelnünk. Az út itt beszűkült és az itteni „szabályoknak” megfelelően mindenki jobbról balról bevágott elénk, miközben mi próbáltunk fölfelé araszolni a megpakolt fekvőbringákkal ebben az őrületben. Akárhogy is, de végül feljutottunk, és innen már csak egy kapun kellett átkelni (mint azt később megtudtuk, ekkor érkeztünk meg a régi városrészbe), majd néhány szűkebb, de már kevésbé zsúfolt utcán végighajtani, hogy megérkezzünk. Működik ez az őrült forgalom, csak hozzá kell szokni!
de menjetek a Golden Temple-be, mert az is jó hely” választ. És valóban jó volt! Bár pár percbe beletelt, mire megtaláltuk a helyet, ahol a tömegszállás van, de a helyiek mind sorra útbaigazítottak, miután mondtuk, hogy nekik hogy Golden Temple és mutattuk az alvás egyezményes nemzetközi jelét. Egészen egy olyan szobáig vezettek minket, ahol rengeteg külföldi turista szállt meg, egy hosszú helyiségben, egymásnak tolt ágyakon. Ez a látvány engem elsőre kicsit sokkolt, mert már rég láttam ilyen helyet, és nem nagyon vágytam egy csomó másik ember között megszállni, de aztán megbarátkoztam a gondolattal, és végül nem is volt olyan rossz, sőt… 
Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.
Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora. 
A lap egyébként minden héten a világ néhány kiválasztott országához kapcsoló, az év adott hetében történt történelmi, vagy aktuális eseményeket mutatja be és taglalja függetlenül bármely politikai vagy vallási nézettől, legalábbis amennyire nekem sikerült megértenem a koncepciót, az alapján valami ilyesmit szűrtem le. A pártatlanságáért néha telefonos, vagy levél formában támadások is érik Noor Ali-t, jellemzően a különböző vallási csoportok szélsőségeseitől, azért, mert számukra „ellenséges” vallásról írt. Furcsa ez a világ…
nagykövetségét is az információszerzés végett. A publikált, kész cikkeket is elküldi nekik, és ezért rendszerint igen hálásak az országok képviselői, nem egy köszönőlevelet mutatott nagykövetekről, és egy történetet is elmesélt, már nem emlékszem, melyik ország kapcsán, de egyszer valami komolyabb összeget is fizetni akartak neki egy már megírt cikkért, de nem fogadta el, mert nem pénzért akar újságot írni. Ugyanakkor a maga tiszta módján ügyesen kihasználja az újságját, pl. a szülővárosában, Multan-ban a családja által termesztett mangót az újságon keresztül könnyedén el tudja adni nagy tételben, jó áron. :) 
Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.
A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.
Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :) 
Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.
Legutóbbi hozzászólások