Nászút a Föld körül

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Olvass tovább…

Ebéd Thakotban, több száz kíváncsi gyermek szempár figyelme alatt

Nem sokkal később a völgy, és vele együtt az utunk is vett egy nagy jobbra kanyart és ezzel egy időben elkezdett lejteni is. Ez a szakasz tipikusan megmutatta, miért szép kerékpártúrázni. Először egy teherautó jött szembe, lökhárítóján egy békésen csücsülő pakisztánival. Majd egy srác egy nagyon komolyan feldíszített bringán. Elől a kormányon nagy csokorban voltak a piros-sárga művirágok, hátul a sárvédőn pedig egy – valószínű teherautóról lepottyant – pillangó díszelgett. Az egész összhatás fenomenális volt! Majd kb. két tucat paki következett, egyetlen egy pickup platóján csüngve, vidáman integetettek nekünk. Itt ez a tömegközlekedés kérem! :)

Könnyedén leértünk Thakotba 500m környékére, és mivel ekkor már ebédidő volt, megálltunk egy útszéli vendéglőnél enni. Sajnos rizsük nem volt, nekem meg muszáj volt enni valamit, hogy bírjam folytatni a tekerést, így két dall-t rendeltünk. Megettem és nem indult el tőle semerre a hasam. Olvass tovább…

Besham – Egész éjjel a WC-n, az erőm elszáll, a morálom a mélybe zuhan

Sajnos a Beshamba érkezésünk napján a kalandjaink – pontosabban az én kalandjaim -, még a lefekvéssel sem értek véget. Éreztem, hogy nem vagyok jól, forgolódtam az ágyban és émelyegtem, hányingerszerű érzés tört rám. Végül úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába rókázni. Ez sokadik próbálkozásra végül sikerült, persze egyáltalán nem volt kellemes érzés, és különösebben még csak meg sem könnyebbültem. Visszafeküdtem aludni, de 20 perc sem telt el a forgolódással és meg kellett ismételnem a műveletet. Ez a ciklus még néhányszor lepörgött, magyarul a fél éjjelt a fürdőszobában töltöttem a porcelán buszt vezetve. 6-7 ilyen alkalom után végre lenyugodott a testem, és tudtam aludni néhány órát egyhuzamban, de ez sem tartott sokáig, mert reggel kezdődött a fosós parádé, de legalább a délelőttöt már ülve töltöttem a WC-n. Minden átment rajtam, de nagyon durván, a végére már gyakorlatilag teljesen folyékonyat székeltem. Egyértelmű volt, hogy ezen a napon nem tudunk továbbmenni, de ez fel sem merült bennünk ezek után.

Zita mindenben nagy segítségemre volt, nem is tudom, mi lett volna velem ekkor nélküle. Annyira gyenge voltam, hogy élni sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban, és vártam, hogy jobb legyen. Enni természetesen semmit nem ettem, csak a gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat. Inni azt ittam rengeteget, cukor nélküli „üres” teát, literszámra, hogy ki ne száradjak és átmossam magamon ezt a borzalmat. Szörnyen cefetül éreztem magam, az ágyból kikelni alig volt erőm. Nem csak fizikailag, morálisan is magam alatt voltam. Nagyon gyenge voltam, és a tegnapi hosszú, nehéz nap után ez a kényszerű koplalás igazán nem esett jól. Ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választásom, ha megpróbálok enni, az biztos egyből átmegy rajtam, és csak rosszabbodik a helyzetem. Olvass tovább…

Gyönyörű táj Dasu és Pattan között

A 40km-re lévő Pattan-ig terveztünk elbringázni a következő napon. Reggeli után gyorsan összepakoltunk, és felhordtuk a cuccainkat a szemétdombon át az útra. Dasu-t még nem érte a nap, árnyék borította, ráadásul a völgy füsttel volt teli, ez érdekes összehatást keltett.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A városka közepén egy hídon átkeltünk a völgy jobb oldalára. A hídról gyönyörű kilátás nyílt a még szürke völgyre. A túloldalt egy erős kaptató várt ránk, és egy hosszú bazársor, amin végighajtva egyértelműen mi voltunk a fő attrakció, mindenki minket bámult, és minden kiskölyök utánunk szaladt. De nem szóltak hozzánk, és nem is dobáltak meg minket, és mi ennek nagyon örültünk.

Ahogy felértünk a kaptató tetejére, Dasu-ból is kiértünk, és az árnyékos völgyből is. Sütött ránk a nap, lejtett az út, és eltűntek mögülünk a gyerek – öröm volt a tekerés. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert ahogy beértünk egy kis mellékvölgybe, úgy kezdett el meredeken emelkedni az út. Több száz métert emelkedtünk, majd újra lejtett az út, aztán ismét hosszú kaptató következett. Ismét 1000 méter felett jártunk, pedig Dasu-ban a híd 700m környékén volt. Közben a táj csodálatos volt, és ahogy beértünk a délutánba, úgy értünk ki a völgy baloldalán sorakozó hegyek árnyékából. Az Indus mélyen alattunk folyt, gyönyörű kilátásunk nyílt az előttünk és alattunk elterülő tájra. Egy kanyar után földteraszok tűntek fel előttünk. Egy kis falut kereszteztünk, ahol úgy terveztük, hogy megállunk legalább egy teára, de erre alkalmas helyet nem találtunk. Olvass tovább…

Teherautóstoppolás Chilas határában

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!

A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Olvass tovább…

Elhagyjuk Gilgit-et

Gilgitből dél körül sikerült csak elindulnunk. A főutca bazársorán megálltunk egy benzinkútnál és vásároltunk egy liter dízelt, mert már kifogyóban voltunk azokból a  gázpalackokból amiket Kashgarban kaptunk. Miközben Zita „tankolt”, engem egy kisebb csoport férfi vett körül. Barátságosak voltak, és egyikük beszélt angolul. Mikor meghallotta, hogy mi járatban vagyunk errefelé, még jobban megörült nekünk, mint eddig, és a végén már ölelkezve búcsúztunk el egymástól. 2 perc ismeretség után – Ilyenek ezek a pakisztániak…

Gilgitben még megmásztunk kifelé menet egy pár combosabb emelkedőt, aztán kiértünk a városból, és ezzel a lendülettel el is tűnt az aszfalt a kerekeink alól. A durva, köves útfelület még talán nem is lett volna akkora baj, ám az út folyamatosan cikázott az apró völgyek között, hol lefelé döcögtünk a köveken 10-12-vel, hol fölfelé egyensúlyoztunk 4-5km/h-val, fölfelé menet ezekből a kis völgyekből. És ez csak így ment vagy két órán át. Szánalmasan haladtunk, és ez látványos volt, mert ha visszanéztünk, mindig láttuk az előző gerincet, amit 10-15 perce hagytunk el, de talán egy kilométerre sem volt tőlünk.

Egy kanyarban egy teherautó pihent, sofőrje az első lökhárítón ült, és békésen bámult minket, mintha dolga nem lenne ezen a világon. Furcsák ezek az itteni népek, valószínű őket még nem küldte el soha a munkahelye időhatékonysági tréningre, sőt mi több, esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak. Olvass tovább…

A Madina Guest House-ban

Gilgitben 3 napot töltöttünk, noha eredetileg csak kettőt terveztünk. A szállásunk a csodás Madina Guest House volt, ahol 450-ért béreltünk egy szobát. Mielőtt a szoba árára került volna a szó, én már nagyon komolyan készültem lélekben egy komoly alkudozásra, de a házigazdánk aztán lehűtött, hogy ez „fixed price”, de tényleg, megkérdezhetek bármilyen vendéget, egész évben, mindenkinek kivétel nélkül ez az ár, ebből nincs kedvezmény, akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)

Shia muszlim megemlékezés

Persze nem azért maradtunk Gilgitben, hogy internetezzünk. Tudtuk, hogy érkezésünk utáni napon egy shia muszlim ünnepség lesz a városban. Erre igyekeztünk már a délelőtt odaérni. Ahogy kiléptünk a Madina-ból, üres utcák fogadtak minket. Az előző napi városi zsivaj teljesen eltűnt, kihalt volt a bazár utcája. Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.

Olvass tovább…

Viszlát Karimabad!

A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)

Karimabadot a bazár főutcáján keresztül hagytuk el, ami azt jelentette, hogy egy jó kis fölfelével kezdtünk, miután Barbara és Abas segítettek feltolni a bringákat az Old Hunza Inn-től a főútig egy elképzelhetetlenül meredek kis utcán. Olvass tovább…

A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Olvass tovább…

Ezt már bátran nevezzük “videó”-nak, mert ebbe már mozgóképeket is belecsempésztünk! Reméljük, Ti is annyira fogjátok élvezni, mint mi, miközben szerkesztettük.