Nászút a Föld körül

Kezdjük a szörnyűséges dolgokkal, hogy gyorsan túl legyek rajta, mert még gondolni sem akarok rájuk. Legutóbb ugyan nem említettem, de mind a ketten kicsit betegek voltunk a karácsonyi napok alatt. Még Julioékhoz menet, mikor legurultunk a találkahelyre 1800 méterről, megfújt minket a hideg szél, amire nem voltunk felkészülve, hiszen reggel még a meleg tengerszint környékéről ébredtünk és ehhez képest ez a hideg szél nagyon hideg volt, és hát ráment a torkunkra. Kezdődött torokfájással, amire nyomtunk sok mézes teát, de még így is később taknyosak lettünk, először folyt, aztán eldugult, és nálam utóbbi különösen akkor volt kellemetlen, amikor Julio vagy a szülei hoztak-vittek minket a hegyen át és pár perc alatt több száz méter szintet váltottunk, az én fejem meg pattogott belülről és fájt. De ez még mind hagyján, tudom, hogy erről nem illik egy blogon írogatni, főleg ha aztán ebből még egyszer ekönyv formátum is lesz, de ez annyira nem volt hétköznapi, hogy egészen megrémültem, ezért itt is meg kell említenem: zöld köveket székeltem. Nem kicsit, nagyon! Nagyon zöld volt, úgyhogy rögvest meg is gugliztam, mitől lehet ez a nagyon nem normális szín, és kiderült, hogy az antibiotikumnak lehet ilyen mellékhatása, ami valahogy az epével függ össze. Probiotikumot rá, javasoltak! Volt is nálunk pár tasak, amelyek még csak másfél éve jártak le, úgyhogy ezeket be is toltuk. Erre meg visszajött belém a hasmenés. :o Perzse pár nap alatt normalizálódott a helyzet, úgyhogy talán életben maradok. :)

De ezek egyébként kisebb kellemetlenségek voltak a csomagok meg nem érkeztéhez képest, és ezek önmagukban szinte semennyire nem zavarták volna meg ezeket a szép napokat. Viszont az, hogy a csomagok egy része a 10. napon sem érkezett meg az ígért 3 naphoz képest, engem már nagyon kezdett aggasztani. Az meg főleg, hogy azt mondták, hogy a laptop helyett valami kamerát küldött nekik az Amazon ugyanazon a rendelési számon. Akkor meg mi értelme tovább várni, ha egyszer rossz cuccot küldtek, arra ők valószínú utólag sem fognak rájönni, úgyhogy várhatunk itt az idők végezetéig, akkor sem fog megérkezni már a laptop – így gondolkodtam 29-én hétfőn reggel, amit rögtön tett is követett. Julio levitte a városba a spanyol srácot, aki velünk párhuzamosan lakott náluk, és én is velük mentem. Juliot nyomatékosan megkértem, hogy ne jöjjön be velem a Rapidito Expresshez, majd boldogulok, nem szükséges, hogy ő is itt rontsa el a fél napját, mint legutóbb a testvére és az ő családja. Így hát egyedül kopogtam be az ajtón soron kívül, lévén az én csomagom már 7. napja meg kellett volna, hogy érkezzen, és két napja azt mondták, hogy nézzek vissza ezen a napon, szóval akkor nehogy már ezt a több órás sort is végig kelljen állnom. Azért még így is várnom kellett, és míg így tettem, a telefonomon behoztam a google translate-et és lefordítattam vele valami ilyesmit: Ha a csomag ezen a rendelési számon tényleg az én nevemre érkezett, és tényleg egy kamera van benne, akkor szeretném látni, mert ez esetben vissza kell küldenünk az Amazonnak, hogy visszakapjam a pénzem, mert én laptopot rendeltem és nem kamerát. Erre csodák csodájára előkerült egy doboz, amelynek méretei alapján egy ipari tévé kamerát kellett volna rejtenie, vagy legalább 5 nagyméretű laptopot. Ehelyett az ilyen csomagolásokban használt lufikkal volt tele, melyek alatt találtunk egy pici Lenovos dobozt, rajta a nevemmel Olvass tovább…

Na végre, ezt is megéltük, folytatódik az útinapló! :) Sok minden történt, mióta utoljára írtam, ezért nem is biztos, hogy bele fog férni minden egy bejegyzésbe, de majd meglátjuk, kezdjünk is bele!

Reggel Zita besétált a romokhoz, és egy a ceiba fa körül imádkozó maja csoportot talált ott. Nem ment közel hozzájuk, hogy ne zavarja meg a szertartást. Ha emlékeztek, a Tikalról szóló cikkemben írtam, hogy a Ceiba fa mennyire hasonlít az Avatar című film fáihoz és hogy még ma is tartanak e fák alatt szertartásokat a kultúrájukat ma is őrző maják. Bal oldalt a férfi gyertyákat tart a kezében, és bár a képen nem látszik, de jobbra egy kis kőlapon tüzet raktak és a füst valóban átjárta a fa lombjait. Félelmetes belegondolni, hogy egy 2500 éve született kultúra része ez, amelyet, ha a fénykorához képest, csak egy parányit is, de még mindig őriznek.

Visszatekerve a főúthoz az elágazásnál egy ilyen helyen reggeliztünk

Autófelniből készített grillező

Los Amatesbe beérve simán megtaláltuk a buszállomást, a jegyek nekünk 80, a bringáknak 25 Quetzalba kerültek. Ennyi kp. nem volt nálunk, de a buszállomás mellett találtam egy ATM-et. Gyorsan leszedtük az üléseket és lecsatlakoztattuk a kormányokat a villáról, majd az értékeinket egy-egy táskába bepakolva vártuk a buszt. Az persze, mikor megjött 10 perc késéssel, fordítva állt be, mint vártuk, így pakolhattunk át mindent a túloldalára. A raktérbe simán befértek állítva a bringák és magam gumipókozhattam oda őket a busz vázához, így nyugodtan utaztunk. Mikor már közel jártunk a fővároshoz, elővettem a netbookot, és gpsies.com-on megnéztem, mi vár ránk még a címig. Ezt jól tettem, mert kiderült, hogy egy 300+ méteres masszív emelkedőn kell majd felkapaszkodnunk 1500 méterről 1800 fölé, hogy aztán a túloldalán majdnem ugyanennyit leadva megérkezzünk a címhez. Olvass tovább…

Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Olvass tovább…

Ugyanott írom ezeket a sorokat, mint a legutóbbiakat. Vagyis Epy szobájából, Santa Familiaból. Közben sok minden történt, eltelt ha jól számolom 6 nap, és megjártuk Florest és Tikalt Guatemalában, az utazásunk 32. országában. Ezekről az élményekről egy Origo cikket is írtam, ezért most csak azokra a dolgokra fogok itt kitérni a blogon, ami oda nem fért be.

Reggel Santa Familiaban

Szóval elindultunk innen másnap reggel, vissza San Ignacioba. Sokat gondolkodtam, hogy a hosszabb, 10km-es, de biciklivel még járatlan, számunkra ismeretlen, és 5km-en saras földúton menjünk, vagy a rövidebb, de ismert, 3km-es úton, keresztül a függőhídon, amit ismerünk ugyan, de attól még egy icipicit rizikós. Végül úgy döntöttünk, hogy az ismert utat választjuk, lekanyarodtunk a függőhídhoz.

A motoros nem akarta, hogy videóra vegyük, ezért nincs róla felvétel – Talán attól félt, hogy főszereplője lesz az “Epic Fail” videók egyikének a Youtube-on… :)

A híd alja majdnem a vizet érte, sőt amikor előttünk átment rajta egy motoros, az bele is ért a vízbe, és abban gázolt át, ugyanis a híd megsüllyedt. Ennek a fele sem tréfa! Olvass tovább…