Chittagong Hill Tracks #5 – Vissza a városba, Tánchangya vendégségébe
Mókust mentünk a fogságból a természetbe
Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.
Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és 
könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.
Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.
Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.
Széttárt karokkal
A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.
Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Olvass tovább…
Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.
Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti hágó nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. 
Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :) 
Közben a lakónegyed utcájában, ahol megálltunk Didarulék házától kb. 20m-re, zajlott az élet, és a résztvevők előszeretettel szakították meg a nem túl sürgős tennivalójukat, hogy megcsodálják, mi a fenét szerelnek oly nagy gonddal a holdjárójukon a földönkívüliek. :) Najó, azt azért nem gondolták, hogy földönkívüliek vagyunk, csak hogy egy teljesen másik világból jöttünk, ami valljuk meg, valahol igaz is. Ugyanígy mi is megcsodáltuk a zöldségest, aki széles platós riksáján szállította a zöldséget körbe-körbe eladásra az utcákon. 
Monglából Barisalba „Rocket Launch”-al, vagyis hajóval szerettünk volna menni, de mint azt megtudtuk, ez a hajó már nem közlekedik Mongláig, csak valahol a két város közötti közbenső állomáson fordul, oda meg pont annyi idő, vagy még több lenne elbuszozni, mint Barisalba, így az egésznek sok értelme nem lenne, hisz úgyis hajózunk majd még.
busszal utazni sem leányálom, szükségünk volt egy pihenőnapra. Ezen a napon ismét sok időt töltöttünk a nővérekkel. Velük Zita ismerkedett meg, ugyanis az egész BDS egy keresztény NGO, a szomszédban van egy szép templom, és egy nagy iskola, valamint az egész létesítmény együttes mögött a „nővérlak” egy hatalmas kerttel és tavacskával. Miután Zita elment még az előző ittlétünk alatt egyik reggel misére, onnantól nem volt apelláta, meghívásunk volt a nővérekhez reggelire, aztán ebédre, aztán 5 órai teára, aztán vacsorára. Konkrétan volt, hogy szinte egész nap náluk voltunk. :) De ezt egy cseppet sem bántunk, mert igen jó társaság voltak, mindegyikük nagyon jól beszélt angolul, és tájékozott volt a világ dolgairól, így egyikük sem nézett ránk úgy, mint a földönkívüliekre, se mint az egyszerű turistára (igaz, ilyen nincs is Bangladesben, 
aki ide jön az már nem lehet „egyszerű”), ráadásul olyanokat kérdeztek, amelyeket Európa óta nem sokan tőlünk, így szépen kibontakozott előttük az egész utazásunk mikéntje, és mindig amikor megtudtak valamilyen újabb fontos részletet, nagy kacaj volt a jutalom. Palma nővér úgy tudott nevetni, hogy már csak azért megérte velük lenni. :) Bugyogva tört fel belőle a kacaj, és nehezen múlt el. Az egésznek a vége persze az lett, hogy magára a bringára is kíváncsiak voltak, így nem úsztuk meg a kipakolásukat, persze okosan úgy csináltuk, hogy akkor mutattuk meg a bringákat nekik, amikor már készülődtünk és pakoltuk fel őket a hajóhoz menet:
Na de ne rohanjunk még a hajóhoz, mert még el akarom mesélni, hogy a nővérek szinte teljesen önfenntartóak, a rizsen kívül nem sok ételt kell megvásárolniuk ugyanis minden megterem a dzsungelkertjükben, zöldségek, és gyümölcsök, sőt még hal és rák is, ha a kertbe beleértjük azt a tavat is, ahonnan ezeket szedik. Szóval gyakorlatilag van egy kis ökofarmjuk, anélkül, hogy tudnának róla! :) Nem tudom, mi vezényelte őket arra, hogy ezt így létrehozzák, de a végeredmény nagyszerű, és ezzel újabb falat döntöttek le bennem. Még mindig van bennem egy olyan, szégyellni való előítélet, hogy az ilyen nővérek a világtól elzártan, egész életükben nem csinálnak mást, csak imádkoznak, és közben a hívek tartják el őket. Na, hát a mi nővéreink ennek szöges ellentétei, nem elég, hogy nyitottak és jól tájékozottak a világról, még abszolút fenntartható módon is élnek, ráadásul társadalmilag talán a leghasznosabb munkát végzik: tanárok az ország keresztény iskoláiban, valamint különböző programokat, tanfolyamokat, oktatásokat szerveznek és tartanak nem csak keresztény családok számára. 
A cím nem elírás, noha nem létezik ilyen nemzeti park, se Bangladesben, se máshol. Sundarban Nemzeti Park létezik, és mi meg is néztük, már amennyire a hatóságok és a pénztárcánk engedték. Hogy hogyan lett belőle részünkről SundarBunda, azt mindjárt megírom, de előbb tisztázzuk az eredeti nevet: Sundar-ban azt jelenti: “gyönyörű-erdő”, és még azt is, hogy itt lakik sok sundari tree, vagyis sundari fa, az a bizonyos mangrove fa, amiből a legnagyobb egybefüggő erdő itt maradt meg a világon. Ez az erdős terület régen sokkal nagyobb volt, csak amíg nem nyilvánították védetté, addig folyamatosan zsugorodott, szükség volt ugye a megművelhető területekre meg a tűzifára… Ám még ma is sokan élnek a területén és „belőle”, ez a szám állítólag 3 millió fő – ők azok akik közvetlen vagy közvetve a Sundarban Nemzeti Park természeti értékeiből élnek, ami ugye javarészt halászatot és rákászatot takar.
Vezetőnknek végül a szállodánkhoz tartozó emberkét választottuk, és sok alkudozás árán, de megállapodtunk vele 6220 takában, ami fedezte a hajó költségeit (csak hajóval lehet a parkban közlekedni, a terület mocsaras, és tele van folyókkal), az engedélyeket (állítólag külföldi csak egy rakás engedéllyel mehet bárhová is, és még a hajóra is kell engedély), és az ő vezetői díját. Az utcán ugyan kaptunk 4000 takás árat is, és mint azt már az előző bejegyzés végén megírtam, egy menő szállodában kaptunk egy 8000 takás ajánlatot, ám végül mégis ezt a középárasat választottuk, mert emberünk jól beszélt angolul, és ezzel kielőzte összes vetélytársát, mi pedig mellette döntöttünk, mert nem akartunk egy egész napot valaki olyan társaságában tölteni, akivel nem tudunk beszélgetni és akitől nem tudunk semmit kérdezni.
61 takás dízelárral, mindig az jött ki, hogy súlyos ezreket keresnek rajtunk, és az engedélyek mibenlétében sem voltunk biztosak, nem volt olyan, aki nem érdekelt a lehúzásunkban és megkérdezhettünk volna. Ekkor kezdtük el (amúgy hangosan, de ez mit sem számított, mert vezetőnk nem volt tisztában a Bunda szó jelentésével) SundarBundának hívni a nemzeti parkot, és sejtésünk aztán később beigazolódott, amikor elmeséltük, hogy mennyiért vásároltunk egy napos utazást a parkba, mindenkinek az volt a válasza, hogy „They cheated you”, vagyis hogy átvertek minket. Sajnáltunk kiadni közel 20 ezer forintot egyetlen napért, még akkor is, ha cserébe sokat ígértek. Persze ekkor már késő volt, nem tudtunk mit tenni, mert a hajós emberünknek kifizettünk 1500 taka előleget az üzemanyagra.
és bármikor mondjuk bátran azt, hogy még gondolkodom, és meghallgatom mások ajánlatát is. Mi ezeket mind megszegtük, utólag nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen balgák. Azt hittük, hogy sietnünk kell, mert az emberünknek még az előző nap meg kell kérnie az engedélyeket, na meg ő volt a legmeggyőzőbb az összes előző ajánlathoz képest. Ha tudjuk, hogy ennyire drága ez a mulatság, és ennyire nincs ilyenkor errefelé semmilyen csoport, akikhez hozzácsapódva megoszthattuk volna a költségeket, akkor próbálunk embereket toborozni a neten, hogy velük együtt akár egy több napos túrára is elmenjünk. Na de kár ezen már gondolkodni, ezt csak azért írtam le, hogy aki utánunk jön, az tanuljon a mi hibáinkból.
Reggel a megbeszélt időpontban találkoztunk a reggeli után, majd kisétáltunk a kikötőbe, ahol meglepő módon most sokkal kevesebb vizet láttunk, mint tegnap, amikor megérkeztünk. A hajók a parton álltak a sárban, sokukat egyáltalán nem érte a víz. Kérdeztem az emberünket, hogy hát ez meg hogy lehet, mi történt? Low-tide, vagyis apály van! Micsoda, egy folyón? Igen, mert ez már a deltának számít és itt már nagyban bejátszik a tengerek ár-apály jelensége. Hoppá, mik vannak! Pedig a Bengáli-öböl innen még legalább 100km-re, de ez úgy látszik, ezen a sík vidéken már nem távolság az ár-apálynak. A hajóval is ezért megyünk rögtön a legdélebbi kiszálláshoz, a „Barbaria”-hoz, mert apály idején visz minket az ár lefelé a folyón. Vagyis inkább az apály növekedésének, tehát a vízszint csökkenésének idején – ha jól gondolom.
Hajónkkal még mielőtt kiértünk volna a Passur folyóra, amin aztán elindultunk lefelé, a torkolatban folyami delfinek mellett haladtunk el. Erre a vezetőnk szerint most, low-tide idején volt jó esélyünk, mert ekkor ficánkolnak igazán a halak. Ez volt az első alkalom, hogy folyóban delfint láttunk, sőt, be kell valljam, mielőtt Indiába érkeztünk volna, én úgy tudtam, a delfin csak a tengervizet szereti. :) Most viszont ott ugráltak a hajónk mellett, és a saját szemünkkel láttuk a szürke testüket – és ez fantasztikus látvány volt, még akkor is, ha lencsevégre kapni nem tudtuk. A delfin nem az az állat, amit természetes élőhelyén olyan könnyű fotózni, mert épp csak kiugrik, vagy kiemelkedik kicsit a vízből és mire észbe kapnál, már újra el is tűnt.
Miután megcsodáltuk, hogy egy hatalmas, a sárpadra az dagály-apály által felfektetett teherszállítóhajó aljáról hogyan vakarják le a rozsdát, átvágtunk a több, mint 1km széles Passur folyó jobb, vagyis nyugati partjára. Itt haladtunk lefelé úgy 30km-t, ami alatt már sok érdekeset láttunk. Emberek derékig, sőt néha nyakig a vízben járva hálót húztak maguk után. Vezetőnk elmondása szerint különböző, fiatal korban járó apró rákokat (crabs and lobsters) gyűjtenek, amelyeket aztán vagy ők maguk, vagy azok, akiknek eladják, betelepítik őket egy földdel elkerített medencébe, ahol mint egy farmon, szép nagyra tudnak növekedni. Egy kisrák ára 2-5 taka között mozog, és egy nap akár sok százat, vagy akár ezret is be tudnak gyűjteni, ez tehát nem rossz meló, csak a krokodilokkal és a bengáli tigrisekkel kell vigyázni… :-o Vezetőnk azt meséli, hogy az egyik közeli faluban épp a múlt héten tépett szét a tigris az álmában egy fiatal asszonyt. 
utazni, akárcsak lakóautóval. Képzeld el, hogy jön-jön a sok ember, és neked mindenütt ott van az ajtód, amit ha becsuksz, ők kint maradnak, Te meg belül, nyugalomban – Nos, hát ez nekünk a fekvőbringákon nem adatott meg, s így a nyugalmunk is volt, hogy odaveszett. :) Máskor meg, ha akartuk, ha nem, új élményekkel gazdagodtunk, és valljuk meg, azért ezek túlnyomó többsége, még mindig olyan élmény, amit semmi pénzért nem cserélnénk el. :) De azért egy ajtó tényleg jól jönne itt Bangladesben a fekvőbringákra. :D
Helyette találtunk egy másikat, ami szintén olcsó volt, és a recepció ablakából pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő útra, az azt szegélyező riksa állomásra, és egy nagy kereszteződésre. Előtte azonban még jó nagyot kellett kerülnünk az utcákon, mert a szállónk tőszomszédságában volt egy híres-neves mecset, ahol az emberek nagyon szeretnek imádkozni, ezért nagy tömegekben gyűlnek oda bizonyos imaalkalmakkor. Annyira szeretnek odajárni, hogy már nem csak a mecsetben, hanem a mecset előtt is, az aszfalt teljes széltében, pontosan Mekka felé beállított, párhuzamosan leterített szőnyegeken is imádkoznak. Ilyenkor az utca el is van kordonozva, mi pedig kerülhettünk. Illetve kerülhettünk volna, ha nem inkább a türelmes módszert választjuk: kihasználva a viszonylagos nyugalmat, és hogy csak 3 percenkénk szólít minket le valaki, beültünk egy helyre fagyizni, amíg a barátaink be nem fejezték a beszélgetésüket Allahhal.
A kereszteződésben látható óriásplakátról, a fehér-rózsaszín Fair & Lovely-ról szeretnék írni, ugyanis én már nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. Ez egy bőrfehérítő krém, amit nagyon nyomnak, és valószínű sikerrel, mert mindenütt látjuk felaggatva a kis tasakokat még a legkisebb boltokban is. Áááááááááááá, nooormális?!? Mi fehérbőrűek barnulni akarunk, szoliba járunk, meg barnító krémeket használunk, itt Ázsiában meg ezt nyomják és Nepálban alig bírtam a patikában olyan naptejet találni, amiben nem volt benne a fehérítés, mint extra feature. Ez milyen szép és egyben szörnyű példája a fogyasztói társadalmunk motorjára. Nehogy boldog legyél a bőrödben, egy pillanatra sem lehetsz elégedett saját magaddal, nincs megállj, légy fehérebb / légy barnább, egy a lényeg, hogy nem vagy jó így, ahogy vagy 
Rajbariban Abdus-ék NGO-jának a vendégszobájában laktunk. Este sikerült egy kicsit hosszabban is beszélgetni velük, és egy kis kölcsönös éneklés (Zita elénekelte Nekik a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, és ők is énekeltek nekünk valamit, de ne kérdezzétek, hogy mit! :) ) után megtudtuk, hogy főleg mikrohitelekkel foglalkoznak, egy évig havi fix összegeket utalnak át arra érdemes egyéneknek, akik így fejleszteni tudják a vállalkozásukat. Az egy év leteltével ugyanígy havonta vissza kell törleszteni a hitelt, csak épp 12,5%-al többet, mint amit tavaly kaptak. Az így felvett havi összegek 10 ezer takától (30 ezer forint) több lakh-ig (több százezer takáig) terjedhetnek.
Rafikuléknál reggel indulás előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy vízszűrőt, ami hasonló elven működik, mint a mi kerámiabetétünk a Katadynban, de ezt még pumpálni sem kell, csak türelemmel várni, amíg a gravitáció által lefolyik a víz a felső tartályból az alsóba a két kövön keresztül, amelyek a felső tartály aljából türemkednek ki, mint két ököl nagyságú tojás. Mire ezen kövek apró vájatain átszivárog a víz, szemmel láthatóan tisztább lesz. Hogy még hogyan, azt pontosan nem tudjuk, de mi is feltankoltunk az így tisztított vízből 5-6 literrel, és nem lett tőle hasmenésünk. Egy ilyen szűrőt is kell néha napján pucolni: meg kell dörzsölni valami kemény tárggyal a kövek külső felületét – pont mint a mi kerámiabetétünket, ha már nagyon barna a sok koszos víztől. Egy ilyen szűrő ezerötszáz taka, és egy évig megfelelően szűri a vizet.
A közös fényképezkedés és a búcsúzkodás után már rögtön, ahogy kikanyarodtunk az utcára, vehettem újra elő a gépet a zsebből, mert két fickó a fejükön egy-egy hatalmas hálós zsákban fémedényeket cipelt, és ez a fényes gombóc a fejükön olyan látvány volt, ami megfogott minket, még akkor is, ha itt errefelé hétköznapos az, hogy az emberek mindenféle, néha nagyobb tárgyakat is elcipelnek a fejükön. A főútra kiérve nem sikerült elpakolni a fényképezőt, mert ekkor meg a háromkerekű, nagy, kakasülős járgányok kerültek lencsevégre. Ezek Zita kedvencei, különösen tetszik neki az a díszítés, amely mindegyik darabon megtalálható, elöl a „műszerfal” és a lámpák körül, kovácsoltvas, szívecskés virágos történetek képében. Hihetetlenek ezek az emberek a járványaikkal! Itt minden közlekedési eszköz egyedi, nem csak formára, de festésre is, elképesztő, miket tudnak összehozni, na meg, hogy néha mennyien tudnak utazni egy járműn, vagy, 
hogy mi mindent tudnak rajta elszállítani. És persze van a kettő is együtt, emberek fürtökben lógnak egy nagy, hosszú dzsipszerű járgányról, aminek a tetején nagy csomagok is vannak az emberek mellett, hátul a plató pedig dugig, még a lökhárítón is állnak öten-hatan. Sőt, olyat is láttunk, hogy a motorháztetőn is ült egy ürge, egy nagyobb csomag megkötözött, de még élő csirkével! :)
Egy ponton az út melletti általában sűrű fasor bal oldalt megszűnt, és kicsit kiláttunk a vízre, merthogy legtöbbször víz mellett haladtunk, az általános az volt, hogy az út mindkét oldalán víz csillogott alattunk. Szóval ezen a helyen egy fickót láttunk egy csónakon, amit valamit matatott egy óriási halászháló kellős közepében, amely halászháló egy nagyon komoly bambusztákolmányon lógott, amivel úgy tűnt, ki is lehet emelni az egész hálót. Nem csak az elmés szerkezet, hanem ez az egész kép nagyon magával ragadott. Az ég, a háttérben a sok zöld, az erdő, alattam a föld, és előttem ez az ember, egy szál lungiban a csónak két peremén a lábaival egyensúlyoz, és teszi a dolgát.
Kb. két órával az indulás után már meg is álltunk, mert ki voltunk szomjazva egy kis szünetre, na meg két csésze teára (dui káp csá), amit meg is találtunk egy útszéli kis bódéban, vagyis inkább egy apró bádogtető alatt, ami körbe volt kerítve egy nagy kék nejlonnal, hogy allah, vagy a ramadánozó lelkek ne láthassák, hogyan folyik bent a finom tejes tea. Letámasztottuk a bringákat, és beugrottunk gyorsan a ponyva mögé a szemüveges öreghez, aki a teát mérte, remélve, hogy ezalatt senkinek nem tűnt fel a két földönkívüli… Persze ez nagyon naív gondolat volt, hisz a holdjárókat nem tudtuk elrejteni, azok kint maradtak a ponyván kívül, ezért aztán mire a bácsi kimérte nekünk a két teát, már komoly tömeg gyűlt körénk, na és persze különösen a bringák köré. Kitettük a „Please Don’t Touch”-okat, húztunk vonalakat, de minden hiába volt:
Szóval a népek nem bírtak a kíváncsiságukkal, így nagyon nem volt mit tenni, odabent ugye szépen megállt a levegő, ami amúgy is forró volt. Kár, mert amúgy elnézegettük volna még ezeket a nem akármilyen arcokat itt a teázóban. Az én kedvencem a teásbácsi volt, Zitáé a jobbra mögötte ülő, pánpiros szájú, fehérszakállú ürge. A teák legurítása után rögtön indultunk is, nem akartunk tovább ebben a tömegben maradni, s bosszankodni, mert amúgy biztos nem bírtuk volna megállni, hogy ne zavarjon minket az a kb. száz szempár, akik minket lesnek. Na, de hát ilyenek ezek a népek, nincs mit tenni, vissza kell ülni a bringára, és tekerni, ott az úton legalább viszonylag nyugta tud lenni az embernek, ott legalább egyszerre általában csak egyvalaki akarja megtudni egy szomszéd motorbicikliről, hogy mi a dörgés, és ilyenkor azért el lehet humorizálni. 
Ezen a napon pl. megígértettem egy fickóval, hogy másnap eladja a motorbiciklijét, és közelebb költözik a munkahelyéhez, hogy onnan már egyszerű pedálos kerékpárral is be tudjon járni. Mert a motorkerékpár büdös, hangos, van káros anyag kibocsájtása és egy csomó energia, nyersanyag, és sok-sok emberi órába fáj a gyártása, messziről szállították ide, és még benzint is zabál, mint megtudtam, 40km-t gurul egy literjével. Szóval még költséges is, ember, ez nem kell Neked! Persze tudtam, hogy nincs igazam, hisz pláne, ahogy ők használják, ez még az egyik legkevésbé káros egyéni közlekedési eszköz, értem ez alatt, hogy saját tulajdonú, nem pedig bérelt riksa, autoriksa, busz, vonat, stb… Ha hárman-négyen ülnek rajta, 
a nyomába sem érhet egyetlen szuper eko-öko-hibrid autó a nyugatiak közül, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy nekik beszéljek, én aki a nyugatról jöttem, és úgy tehettem ezt meg, hogy volt, hogy egy héten öt nap 200km-t autóztam (egyedül egy öt fős autóban!) a munkahelyemre, meg vissza, ráadásul egy nyomorult autógyárba! Hát, mivel ilyen képmutató vagyok, elárulom, amiért mindezt megígértettem Veled: Magyarországról jöttem! :) Erre volt ugyanis kíváncsi az ürge, cserébe először elmondtam a legbüdösebb, leghangosabb, leggonoszabb járgánynak a motorját, aztán meg zöld agymenést tartottam neki, azért hogy az ígérete után eláruljam neki azt, ami amúgy a hátam mögött rá volt írva a piros-fehér-zöld zászlóra. :)
Na, de Nektek se akarok megint az agymenéseimmel jönni, úgyhogy csak egyszerűen guruljunk tovább, és nézzük mi van körülöttünk. Amúgy már a teázó előtt le kellett volna kanyarodnunk jobbra a Padma folyó felé, de mi ezt elvétettük, és csak akkor fordultunk vissza, amikor láttam a GéPéSz kijelzőjén, hogy a piros vonaltól (amit tegnap töltöttem rá Google Mapsből, mint követendő útvonal, mert az OSM foghíjas errefelé) a zöld, vagyis a mi útvonalunk eltávolodott. Hála az égnek még csak másfél kilométert, így mindenféle bosszankodás nélkül fordultunk. Szép dolgokat láttunk, úgyhogy nem bántuk a kitérőt. Juta (köszönöm a javítást az olvasóktól, szóval nem dzsut, hanem juta! – visszamenőleg már nem javítom, de akkor mostantól: juta) szárak száradtak, az útra pedig néhol a helyiek mindenféle magokat terítettek ki száradni. 
Ezzel befoglalták az út széleit, ami sokszor számottevő hányadát tette ki az úttestnek, na de persze ez errefelé senkit nem zavart, még minket sem, mert történetesen ezen az úton nem volt nagy forgalom – hisz nem vitt sehová.
Az új úton is láttunk sok érdekeset, az első ilyen a „kakikebab” volt. Így neveztük el azt, amikor a helyiek egy pár vastagabb kiszárított dzsutpárra rányomogatták a még friss tehénlepényt, hogy így kiszárítsák azt a napon, majd eltüzeljék. Micsoda finom ételek készülhetnek a kakikebab felett… :) Nevetek rajta, amikor simán lehet, hogy már mi is ettünk olyan ételt, amit ilyennel főztek!
Mondanom se kell, ennek mennyire örültünk, nagyon élveztük a gurulást.
Később balra egész hosszan megszűntek a fák mellettünk így kiláttunk a mellettünk lévő mezőre, ami az úthoz közelebbi felénk víz alatt állt, és amin éppen jutát vágtak és pakoltak a víz alá az emberek. Ez az egész valami csodás látvány volt, csak emberek, semmi gép, semmi zaj, csak a nagy mező, a víz, ez a zöld növény, minden a kék ég alatt, amelyet a távolban elképesztő alakú bárányfelhők dísztenek. Nem bírtam betelni a látvánnyal, próbáltam magamba szívni amennyire lehet, többször megálltunk és fényképeztünk, és néztük, ahogy a népek tesznek-vesznek a vízben, amiben közben az ég tükröződött. Én ócska városi gyerek, nem tudom, milyen érzés lehet egész nap az ég alatt dolgozni, de remélem boldogok közben. Az egész olyan volt, mintha egy mesében lett volna, olyan szép, egyszerű és tökéletes.
Ahogy lekanyarodtunk a komp kikötőhöz (ferigat) úgy még egy jutát szállító vízí bivaly húzta szekeret is kielőztünk. A kikötőnél épp bent állt egy hajó, és mikor kérdeztük, mondták, hogy azonnal indul, ezért csak gyorsan kértünk egy útszéli árustól két random kekszet, és felgurultunk a hajóra. Jól taktikáztunk, hogy nem álltunk meg a Najirganj-ig ebédelni, így nem kellett talán órákat is várni a következő hajóra, csupán kibírni a kekszen azt a szűk egy órát, amíg átértünk a túlpartra. Az út azért volt ilyen hosszú, mert átlóban szelte át az amúgy is nagyon széles Padma folyót a komp. A Padma egyébként a Gangesz, csak itt Bangladesben máshogy hívják. :)
A túloldalt azonnal beültünk egy helyre ebédelni, halat ettünk, rizzsel és zöldségekkel. Amikor az ebéd végeztével kérdeztük, hogy mennyi lesz (koto dám), akkor azt mondták ötszáz (pászso), én meg mondtam, hogy az nem jó (balo ná), az kérem „külföldi ár” (bideshi dám), vagyis olyan ár, ami nem valódi, hanem annál magasabb, exklúziv csak nekünk, „gazdag” külföldieknek. Hát, gondolhatjátok, hogy ez nem tetszett nekünk. :) De ellenfeleink nem voltak túl kemény játékosok, a nő, aki valószínű a szakács is volt, külön-külön teketóriázás nélkül válaszolt minden egyes tétel árára, amikor kérdeztük. :) Ezeket mi szépen leírtuk, összeadtuk és leraktuk az asztalra a 112 takát. De ők tovább erősködtek, hogy oké, rendben, nem 500, de akkor 200 taka, a hal, a hal, hisz hal is volt benne, az drága… Először is, már elmondtátok mennyi volt a hal és az benne van a 112 takában, másodszor, meg hogy a viharba nem ég le a képetekről a bőr, hogy először 500-at kértek, 
aztán már csak 200-at? Hisz ezzel bevallottátok, hogy megpróbáltatok lehúzni minket. De ez úgy látszik itt nem akkora nagy bűn, mint nálunk, mert ezek még mosolyognak is mind emellé. A fene értik őket, komolyan, sokszor nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk! Persze ezúttal nevettünk, szép napunk volt, és ezt ők egy picit sem tudták elrontani.
a nagyobb hajó-, busz-, és vonatállomások környékén. Hát, most már ezt is tudjuk. Amúgy egyáltalán nem volt gáz a szitu, magabiztosan kezeltük a helyzetet, és az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy az ötszáz nem lehet reális ár. Ez kb. olyan, mintha Magyarországon 8000 Ft-ot kérnének egy pizzáért. :)
Sirajganjban először felvidítottak a helyiek, aztán megőrjítettek minket. A szálloda lépcsőháza úgy volt kialakítva, hogy csak egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mire lepakoltunk mindent és felmálháztuk a bringákat. Az egyik fickó egy nagy kosarat tartott a fején, azzal bámult minket, és mi ezen a látványon nem bírtunk nem nevetni. Amikor kérdeztem tőle, hogy „Kemonácso?”, még a „Baló”-hoz (Hogy vagy? – Jól!) járó szokásos fejbiccentést sem hagyta ki, mindezt úgy, hogy közben a kosarat nem kellett megfognia a fején! :)
Van, hogy az előtted vagy melletted haladó motorról, és közben nem is sejti, hogy a mi kultúránk szerint nagy bunkóság, amit tesz, és éppen a morálunkat rombolja vele. Pedig, ha tudnák, biztos, hogy nem tennék, de a nagy többség nem is sejti, ezért teszik, egy nap az úton rengetegszer.
Sajnos ezzel fel tudnak minket idegelni, és ezért volt, hogy később mást büntettünk meg, mert megesett, hogy annyira felidegesítettek minket, hogy aztán pár kilivel később menet kivertük egy elénk ugró suhanc kezéből a mobilját, amivel épp próbált fényképezni minket – persze kérdezés nélkül.
Legutóbbi hozzászólások