Nászút a Föld körül

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Olvass tovább…