Nászút a Föld körül

Hondurasról csak ez az egy bejegyzés lesz. Nem gondoltam, hogy ilyesmi valaha meg fog történni, de ha egyszer csak két napot töltöttünk az országban… :) És most is csak képek lesznek, mert már különben már unalmas lenne ezredszerre is leírni, hogy mennyire nehéz és mennyire szép volt, szóval maradjunk csak a lényegnél. Amit képekekkel és a hozzájuk írt szöveggel tökéletesen vissza tudok adni, mert mindenről készítünk egy-egy fotót, ha másért nem, azért hogy legyen egy pointer az élményhez vagy az érzéshez.

A határtól nem mentünk messze mert az átkeléssel elment az idő és már sötétedett. Pár kilométerre az első templomnál megálltunk, ahol a kertben kerítésvas kovácsok fogadtak minket. Velük vártuk meg, amíg véget ért a mise és engedélyt nem kaptunk a maradásra az atyától. Egyikük hozott nekünk tamalest, mondván, hogy ez a nicaraguai pupusas :) A tamales egyébként banánlevélben kifőzött kukoricadara hússal a közepén, ilyen utoljára Mexikó legelején ettünk, de akkor nem ízlett ennyire. :)

A templom homlokzata

Zita mesélt egy kicsit a lányoknak Olvass tovább…

Zita, Zita és Edina a Las Vegas táblánál :)

A lányok bevittek minket Las Vegas főutcájára, a Stripre, ahol a sok óriáskaszinó és minden jóság van

Párizs – vagyis egy kaszinó, amit Párizson és az Eiffel-tornyon keresztül adnak el

Olvass tovább…

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :) Olvass tovább…

A Dzirula folyó völgyében

Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba. Olvass tovább…

Defektjavítással indítjuk a napot

A dzsámi mellett csak 8 körül sikerült kikászálódni az ágyból. Az indulás elvileg sikerülhetett volna gyorsan, mert az éjjel alig pakoltunk szét, így gyorsan el tudtunk volna készülni, ám pakoláskor azt vettük észre, hogy Zita első kereke sajnos lapos. Előkapartam a szerszámosládát a táskám aljáról, és szétszedtem a gumit. Két nagy üvegszilánkot is találtam a külsőbe fúródva, amelyeket nem túl okosan még a szétszedés előtt kioperáltam az abroncsból, így amikor annak belső felületén kerestem a defektet okozó tárgyat, már nem találtam semmit. Viszont a lyukat a belsőn viszonylag hamar megtaláltuk egy lavór víz segítségével. Gyorsan ment a foltozás, és hibátlanul. A titok csak annyi, hogy várni kell 3 percet, miután rákentük az előzőleg megtisztított és megsmirglizett belsőre a vulkanizálószert. Emlékszem, ezt nagyon régen még nem tudtam, és mennyit szenvedtem emiatt a foltozásokkor. :) Egyébként miközben ezeket a műveleteket végeztem kb. 5 felnőtt és 10 gyerek volt körülöttem, érdeklődéssel figyelték, mit csinálok, és így utólag belegondolva valóban érdekes lehetett számukra az egész, mert valószínű semmi hasonlót nem láttak még, legalábbis a gyerekek biztosan nem. Olvass tovább…