A Ghulkin gleccseren, és a gulmiti iskolákban
Reggeli a helyiekkel, majd irány a gleccser Sayed-el!
Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól 
megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.
A reggelink után felkerekedtünk a várva várt gyalogtúrára. Nem voltunk egyedül, mert Zahir szervezett nekünk egy túravezetőt, természetesen ingyen, baráti alapon. Sayed kísért el minket a bő félnapos útra. Sayed Bsc-t végzett „tourism management” szakon, és ő is túravezető, illetve a Hunza vidéke elkötelezett népszerűsítője. Minden vendége után személyes felelősséget vállal, és minden csatornán próbálja terjeszteni, amit a 9/11 lerombolt, Pakisztán vendégszeretetét. Ebben én is megígértem a segítségemet, olyan formában, hogy leírom a blogunkon az igazat és csakis az igazat, mindent, ami történt velünk, amennyire kedvem és erőm engedi.
A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is. Olvass tovább…
Gulmitban még nem értek véget a nap „megpróbáltatásai”, mert amint kipakoltuk a bringáinkat a csónakból, egy meredek, homokos parttal találtuk szembe magunkat. A mély homokban nem volt egyszerű feltolni a bringákat, de egy kedves helyi segítségével végül valahogy feljutottunk a KKH ezen, a víz által a többitől elszakított szakaszához. A helyiektől hamar útbaigazítást is kaptunk, így tudtuk, hogy visszafelé kell hajtanunk kicsit az úton, hogy megtaláljuk a Gulmit Continental Hotelt, azt a helyet, amit Arman Ali ajánlott nekünk a buszon pár nappal ezelőtt. A szállodához egy apró, keskeny gyalogosösvényre kellett letérnünk a főúrtól, ez a kis út kőkerítések és házak között kanyargott. Pár száz métert tettünk meg rajta, mire kijutottunk egy szélesebb, poros útra, ahol hamarosan összefutottunk Zahirral, a Continental Hotel menedzserével. Pár perccel később már a szálloda emeletén, az étteremben teáztunk vele és egy barátjával, Qadirral. A „welcome tea” alatt hamar elfelejtettük, hogy egy szállodában vagyunk, sokkal inkább volt olyan érzésünk, mintha barátok közé érkeztünk volna meg. 
A finom tejes tea mellett rengeteg mindent meséltek nekünk, kezdték azzal, hogy ne aggódjunk, ez itt egy teljesen biztonságos környék, és nem fogják ellopni a bringáinkat, ha csak az udvarban láncoljuk le őket. Errefelé, a „Felső Hunzán” (Upper Hunza) kedvesek, barátságosak az emberek, és gyakorlatilag nincs bűnözés. Mindenki „well educated”, itt a legmagasabb az írástudók aránya egész Pakisztánban (valahol 90% felett), és legtöbben angolul is beszélnek, mivel az angolt már 5 éves kortól elkezdik oktatni. Az angol ugye a másik hivatalos nyelv Pakisztánban az Urdu mellett, de errefelé nem csak ezt a két nyelvet beszélik, hanem a helyi nyelvet is, a Wakhi-t, ami csak a felső hunzai emberek nyelve. Lent Közép Hunzában, vagyis Karimabadban már egy másik helyi nyelvet beszélnek, a Bruseski-t, de az angollal ott sem leszünk bajban. 
Legutóbbi hozzászólások