Annapurna kör, 26-27. nap – 18,3+25,5km – Tatopani – Ghorepani (Poon Hill, 3210m) – Nayapul – Pokhara
1600m fölfelé!
Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. 
A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)
Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Olvass tovább…
Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.
Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.
Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.
Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk.
Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.
Muktinath jelentése: „A hely, ahol lemérheted a hátizsákod súlyát”! :) Legalábbis számunkra ezt is jelentette, mert találtunk egy boltot, ahol volt egy akasztós-rugós mérleg, és ezen megmértük a táskáinkat. Vízzel moderáltan (3l) megpakolva 21kg-ot nyomott a táskám. Élelem ekkor már nem volt nálunk sok, tehát elmondható, hogy a táskám súlya 18 és 24 kiló között mozgott, mikor-hogy, attól függően, hogy éppen mennyi folyadék és élelem volt nálunk. Zita táskája 15kg nyomott, ami szintén nem könnyű! Végül nem vettem át tőle semmi holmit a hágón való átkeléshez, hanem ment a csorda, ahogy bírt, hisz nem siettünk sehová.
Ebben a faluban újra volt NCELL térerő így fel tudtam tölteni bejegyzéseket egészen előre egy hétre. Erre szükség is volt, mert ezután megint eltűnt a térerő egy jó időre.
Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. 
Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.
Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)
Tegnap nagyon elkalandoztam és a „leglassabb tehénről” írtam, ahelyett, hogy elmeséltem volna, milyen látvány fogadott minket, amikor megérkeztünk Yak Kharkába. Először is nem vártunk mást csak egyetlen fogadót, de ehelyett vagy négy-öt fogadó várt minket, és még több kis bolt és étterem. Egy egész kis falu, ráadásul tele emberekkel, és ami gyanús volt, hogy nepáli emberekkel. Sehol nem láttunk eddig a szállodák környékén ennyi nepálit itt az Annarurna Circuit túrán. Itt Yak Kharkánál még sátraztak is, és amikor körbejártam, találtam olyan szállodát, ami tele volt. Ilyennel sem találkoztunk még az idevezető úton sehol. Már önmagában, a fogadók sűrű egyvelegével és a poros kis főutcával is vadnyugatot idéző látványt nyújtott volna Yak Kharka, ám így, tele emberekkel, végképp úgy tűnt, egy kis nepáli „vadnyugatba” csöppentünk. Az emberek nagyobb csoportokba verődve valamiféle szerencsejátékot játszottak, és amikor rákérdeztünk, hogy miért van itt ez a sok ember Yak Kharkában, nagyon furcsa választ adtak.
„Aranyláz” tombol, ugyanis a hegyoldalakban, a bokrok között az „Ercu Gumbu”-t (vagy Ersza Gumbat) keresik az emberek. A mai napig nem világos, hogy pontosan micsoda ez a dolog, de ahogy ők elmondták, ez a dolog egy gyógyszer, ami nagyon drága, egy darabért 700 rupit is adnak, egy kiló pedig 25 ezer lak! Télen féreg (worm), nyáron fű (grass), csak itt Manang környékén és még egy régióban található meg, és csak másfél hónapig „terem”. Vagy él, vagy én nem is tudom, mi ez, állat vagy növény, vagy mindkettő valamilyen szimbiózisban. Régen a barátaimmal tréfálkoztunk a síelések alkalmával, amikor egy ismeretlen nyomot láttunk a hóban: „Mi lehet az? Biztosan a Ferrokáril! Mi az a Ferrokáril? 
Előre elnézést kérek, mert a mai képek nem a legjobb „megvilágítást” kapták, mert csak délután kettőkor sikerült elindulnunk. Reggelre nem állítottunk ébresztőt, a tegnapi hosszú, kemény nap után úgy döntöttünk, ma megérdemeljük, hogy addig aludjunk, amíg jólesik. Ez nálam negyed kilenc volt, ekkor dobott ki az ágy, amiből Zita már hiányzott. Nem kellett keresni, tudtam, hogy hol van, mert a szomszéd szobából vidám nevetés szűrődött át. Zita már előttem felkelt és átment Brian-ék szobájába, hogy Rebecca bokáját ismét bekenjék Flectorral. Persze ebből aztán nagy dumálás is kerekedett, én pedig kihasználva az alkalmat, nekiálltam betűkbe vetni a tegnapi kalandos napunk történetét. Ez aztán vagy délig eltartott, és közben megsütöttünk egy csomó fokhagymás, lilahagymás lepényt, most már az elsőtől kezdve mind a nyolc nagyon jól sikerült, noha a főző most is elkezdett rosszalkodni, és kb. a negyedik után át kellett állnunk a gáz használatára. 
Nem tudom, milyen kerozint sikerült vennünk Chame-ban, de ilyen rosszul még a pakisztáni dízellel sem működött a főzőnk, és ez nagy szó! Délelőtt még rendeltünk magunknak „reggelit” is, pontosan ugyanazt a kört, mint tegnap, csak most a zöldséges sült krumplit azonnal bevágtuk, a főtt krumplit pedig úgy ahogy volt, meghámoztuk és eltettük későbbre, a lepények mellé. Mire összepakoltunk, már elmúlt dél, de azért én elővigyázatosan még 12:00 előtt fizettem, nehogy felszámoljanak nekünk még egy éjszakát, mert kicsit kicsúsztunk a „checkout time”-ból. Mikor már indulásra kész voltunk, még visszamentünk a vendéglő ekkor éppen kellemes meleg üvegházszerű részébe, ahol újabb őrült utazókra leltünk. Egyikük, egy francia srác fenn tervez sátrazni 5000m-en a Tilicho-tó környékén. Mesélte, hogy amikor fent járt az Ice-Lake-nél, nagyon bánta, hogy nem volt nála a sátra, és nem tudott ott éjszakázni 
Ó, te jó ég, micsoda napunk volt! Ugye fent ébredtünk négyezer méter felett, egész pontosan 4067m-en a Hotel Tilicho Peak nevű vendéglőben. Én az éjjel háromszor jártam ki a WC-re, mert nagyon mozogtak a beleim, és csikart a hasam. Valamivel megint elcsaptam magam, a részleteket inkább most hagyjuk. :) Reggel 5:15-kor szólt először a telefon, amire hármat rászundiztunk, szóval a végén fél hatkor keltünk. Ekkor a nap már fent volt, és pár perccel később a szobánk ablakát is elérte. Ha valaki ekkor azt mondja nekem, hogy ma felmászunk ötezer méterre a Tilicho-tóhoz és onnan vissza is térünk ide, nem igazán hittem volna neki, inkább megkérdőjeleztem volna: „Ember, láttad volna, mik történtek velem a WC-n az éjjel…” – és ez még nem minden, 
mert furcsa álmaim is voltak, valószínű a kevés oxigén, a nehéz takaró, és a Himalája semmihez nem fogható tájai voltak az okai, hogy azt álmodtam, hogy egy másik bolygón vagyok. Egyébként nem volt rossz ott az álom, de sajnos másra már nem emlékszem, csak arra, hogy egy érdekes másik bolygón voltam, ahol ott volt a bátyám, és a felesége Edit is.
hogy csak egyszer kérünk ételt egy nap, és ez a reggeli, hajnalban. Két hatalmas tál ételt tettek elénk, én a negyedét sem tudtam megenni a főtt krumpliknak, de ez nem is volt baj, hisz így megvolt a „packlunch”-unk, amihez még a tegnap estéről maradt néhány saját készítésű lepényből is került. Amíg én vizet szűrtem, Zita meghámozta a maradék krumplit, és az ő káposztás krumplija mellé elpakoltuk mindet egy zacskóba. Ezen kívül már csak mogyorókat, magokat, némi csokoládét és persze 5 liter tiszta ivóvizet pakoltunk be és fel a hátizsákra, néhány plusz réteg meleg ruha, az esőruhák, a pótelemek és a vízszűrő mellé.
Így indultunk el felpakolva 7 óra előtt néhány perccel. A hátizsák még így is sokkal-sokkal könnyebb volt, mint amúgy, és szinte észre se lehetett venni, hogy rajtam van, annyival könnyebb volt annál, mint amikor tele van az összes cuccunkkal. A vendéglőnk kapujánál épp fenyőleveleket égettek egy kis, erre a célra épített füstölőben. Ez valamiféle buddhista vallási szertartás, a lényegét pontosan nem értjük, de a fenyőnek finom füstje volt, és a „Windows” márkájú gyufásdoboz is mindenképpen egy érdekes látvány volt.
mint tegnap, ugyanis teljesen felpakoltunk, hiszen többet nem jövünk vissza Manangba. Kifizettük a szállást a tulajnál, és elbúcsúztunk a barátainktól. Thomas, Anne, és Homain ma Yak Kharka-ig mennek a Thorung La felé, mi viszont úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, akkor felnézünk a Thilico Lake-hez is. Ezt a tavat a világ egyik legmagasabb tavának mondják, néhány méter híján 5 ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és állítólag csodaszép a hely, és a kilátás onnan. Mi elsősorban ezért akarunk oda felmenni, másodszor pedig akklimatizálódásnak sem lesz utolsó. Hiszen még előttünk az 5416m magas Thorung La, amin majd a súlyos táskákkal kell majd átkelnünk, és erre nem árt alaposan felkészülnünk! :)
Igaz, hogy tegnap jártunk 4600m-en, de akkor se… Na meg talán nem is tudnánk ennyit megtenni egy nap alatt a táskákkal, de talán még azok nélkül se, pláne így, hogy csak 11-re lettünk kész az indulásra. Mert utolsó pillanatban még eszünkbe jutott, hogy a képeslapokat, amik nagy részét még Pokharában írtuk meg, még mindig nem adtuk fel. Szóval még a manangi postát is meg kellett találnunk, de oda már a hátizsákokkal mentünk. Mikor végre megleltük a postát, nem találtunk ott senkit, úgy kellett néhány helyit megkérnünk, hogy kerítsék elő az emberünk. Öt perc után meglett, és megvehettük a bélyegeket, rajta egy nepáli női hegymászó… és miután felragasztottuk őket, még manangi pecsétet is kaptunk rájuk! :) Ez ám a nem semmi, 3500 méterről képeslapokat feladni. Megkérdeztük, hogyan jutnak le a lapok Pokharába, és nagy meglepetésünkre a válasz nem a hetente kétszer megforduló repülő volt, hanem egy hordár, aki holnap indul le a levelekkel. 
Legutóbbi hozzászólások