Nászút a Föld körül

Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.

A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt. Olvass tovább…