Nászút a Föld körül

Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Olvass tovább…

Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :) Olvass tovább…