Koh Tao #1 – Érkezés a paradicsomba
Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.
Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek. Olvass tovább…
de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, 
többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. 
Legutóbbi hozzászólások