Archívum

‘Na Pharalan’ cimkével ellátott bejegyzés

Bangkok – Vientiane #1 – Ayuthaya, elefántok, madarak, Buddhák

december 30th, 2012 5 hozzászólás


Bangkok – Vientiane (Thaiföld – Laosz), 688km, 8 nap

Ez és a következő néhány bejegyzés erről a szakaszról fog szólni, hogy hogyan tettük meg ezt a távot a két főváros között:


Újra lesz túlélő szendvicsünk! :)

Végre elindulunk! Ezt az elindulást kétszer vártam nagyon. Egyszer a valóságban, az alatt a 20 nap alatt (és főleg a végén) Bangkokban, és egyszer most, az útinaplók írása közben. Bangkokban nagyon jó volt és sok jó élményünk volt, fantasztikus emberekkel találkoztunk, de mi magunk nem voltunk úgy igazán úton, a kerékpárokkal. Ezt és az ezzel járó kalandokat kezdtük már egy kicsit hiányolni, és aztán azt is tudtuk, hogy a blogolvasók között is van olyan, aki szívesebben olvasná már a kerékpártúrás élményeket. Hát most végre azok jönnek! :)

Bangkokból James-éktől indultunk el, ugyanis az utolsó napokat újra náluk töltöttük, mivel Goy is elutazott valahová. Itt James-éknél az utolsó pillanatban, az indulás reggelén még egy szendvicssütőt is sikerült beszereznünk tőlük használtan, 400 bhat-ért. Történt ugyanis, hogy felfedeztük a frissen elkészítve kapható melegszendvicseket a 7Eleven boltokban, és ezek az én „túlélőszendvicseimre” ízvilágban és formában kísértetiesen hasonlóak voltak – ám rettentő drágák. Ezzel nagyon megkínoztak engem/minket, mert én ilyen „összenyomós” szendvicssütőben készült szendvicseket gyártottam szinte minden áldott reggel a középiskola óta. Ilyeneket vittünk a hétvégén túrázni, tájfutni, és mindenhová, valóban néha még a nagyhalál túlélőversenyekre is, de nem ezért kapta ezt a nevet, hanem mert otthon nem a kockakenyérből készült, hanem jó nagy karéj kenyerekből, sok jóval, pizzakrémmel, vajjal, tejföllel, felvágottakkal és sajttal megtömve. Ilyeneket ettem a suliban is szinte amióta az eszemet tudom, sőt a főiskolán már „másokra is főztem”, Dúddal így éltünk szimbiózisban hétről hétre: én vittem neki szendvicseket, ő pedig fizette a lyukasórán a 90 Ft-os házi sört, abból a pénzből, amit az uzsonnára hozott – amit így én adtam neki. :) Ejnye-bejnye, de rosszak voltunk! :D

Ilyen sütő Zitáéknál is van otthon, és emlékszem egy alkalomra, amikor anyósom egy egész tucat ilyen szendvicset készített nekünk valamilyen útra, szóval Zitától sem állt túl távol a „túlélő”, főleg, hogy most hogy felidézem, azt hiszem már valamelyik legelső randinkra is vittem belőlük. Szóval ezek a „túlélők” nagyon hiányoztak nekünk, vagyis inkább ez a nyamvadt 7Eleven közért ébresztette fel bennünk az irántuk érzett vágyat. Ugyanazok az alapanyagok kaphatóak voltak a boltokban, amelyekből a szendvicsek elkészíthetők, és kiszámoltuk, hogy így már csak feleannyiba kerülnének majd a szendvicsek, ezért bátorkodtunk megkérdezni James-éket, hogy nem adják-e el az egyik öreg, lestrapált szendvicssütőjüket, amelyet már nem használtak. Belementek a dealbe, így aztán azóta cipeljük a kb. fél kilós sütőt! :) Apropó, a sátrat, és néhány meleg ruhát hátrahagytunk Bangkokban, így Zita csak két táskát cipel ezen a körön. (Laosz-Vietnam-Kambodzsa)

Induláskor azonnal útvonaltervet módosítottunk, mikor James mondta, hogy Ayuthaya-t ki ne hagyjuk, mert az a régi főváros, és gyönyörű. Megkerestem a GPS térképén, és láttam, hogy ugyan nem esik pont útba, de nem is kerülő, ráadásul kb. 70km-re van, tehát pont jó is lesz első napi megállónak.

Az első kb. 40km bizony nem volt finom, mert Bangkokból kitekeregni nem volt egy leányálom, végig soksávos utakon hajtottunk, ráadásul valahogy a reptérig még fölöttünk is volt egy „Elevated Speedway”, vagyis a fizetős autópálya, ami egy végtelenül hosszú hídon haladt az út felett. Szóval egy igazi betondzsungelben haladtunk, ráadásul erős forgalomban, és mivel sokszor nagyobb utak is belénk csatlakoztak, néha több sávot vissza kellett sorolnunk a bal szélre. Hála az égnek a forgalom nem volt őrült, csak őrülten nagy és büdös, de az autók nem cikáztak össze vissza, és a közelünkben nem is hajtottak gyorsan – persze mert minden a bal szélre tartottunk. Egy jó 10km-es szakaszra mellénk szegődött egy motoros, és végig „fedezett” minket az ilyen helyzetekben, illetve mutatta, mikor merre érdemes sorolnunk. Nem tudom, hogy nem unta magát halálra egy crossmotoron a 20km/h-s sebességünk mellett, mindenesetre nagyon rendes volt tőle, amit tett. És nézzétek a sörös doboztartóját a motoron, igen egyedi megoldás! :)

Ahogy lekanyarodtunk a főútról egy folyó mellé, mellékutakra, úgy lett alacsonyabb a forgalom, keskenyebb az út, és élvezhetőbb a menet. Egy helyen mindenféle kinyitható, és kifeszíthető szúnyoghálókat árultak az út mentén, itt megálltunk és vettünk egy szúnyoghálót magunknak is. Ez méretre és súlyra is a töredéke a sátrunknak, de lehetővé teszi, majd hogy a „szabadban” aludjunk, feltéve, ha abban a szabadban találunk valami tetőt, ami alá behúzódhatunk.

Egy Bang Pain nevű helyen megálltunk, vettünk egy kevés kaját és üdítőt egy 7Elevenben (nem volt más), és én kinyitottam a Kindle-t, hogy megnézzem, hová is megyünk valójában, mi ez az Ayuthaya. A városka egy szigeten van, három folyó találkozásánál, és egy csomó látnivaló van ezen a szigeten, régi romok, hindu és buddhista templom egy kis utcányi „turistagettóval”, ahol még szállást is találunk. Erről eszembe jutott, hogy a CS-t is megnézhetjük, ezért kinyitottuk a Kindle-t és rákerestünk az Ayuthayai tagokra. Egy nőnek írtunk is egy rövid levelet a telefonszámunkkal, ez igencsak last-minute kérelem volt, de hiába, azóta se válaszolt. :)

Innen már csak egy jó órányi tekerésre volt Ayuthaya és ez a szakasz volt a legszebb és legérdekesebb is egyben. Ezért aztán nem is sikerült abszolválnunk egy óra alatt, de ez nem is baj, ez így van jól: ahol érdekes, izgalmas, szép dolgot látunk, ott megállunk és megnézzük azt közelebbről.


Rendíthetetlenül a föld tanúságát hívjuk

Így volt ez néhány buddhista templomnál is, ezek hatalmas kertekben voltak, amelyekhez díszes, nagy kapu nyílt az út felöl. Szinte hívogattak minket ezek a helyek, és mi kétszer eleget is tettünk ezeknek a hívásoknak, és nem is bántuk meg. Az első helyen gyönyörű templomokat és buddhaszobrokat láttunk, és ami nekünk különösen érdekes volt, hogy még dinoszaurusz szobrokat is. Hogy jönnek ide a dinoszauruszok, mi közük van a buddhista templomokhoz, és miért vannak itt? A válasz talán csak ennyi: „Árpád, ne keress mindig mindenben mély értelmet, egyszerűen csak jól néznek ki a dinók, és a vezető szerzetes kedvencei, ezért vannak ott…” :)

Az egyik Buddha szobor elé mi is leparkoltunk a bringáinkkal és egy kép erejére megpróbáltunk pont úgy leülni, ahogy a Buddha is ült, de nekem nem igazán sikerült a kéztartást leutánozni. :) Tudtátok egyébként, hogy Buddha különböző kéztartásai mást-mást jelentenek? Ezt itt le is írják én is innen tudtam meg, hogy ez a kéztartás a Bhúmi-szparsa-mudrá, amit a „föld tanúságul hívása”-nak is hívnak és egyben a rendíthetetlenséget is jelképezi. :) Érdekes…

Ezen a helyen egy szerzetes bácsika söprögetett a Buddha szobrok körül, és tette ezt úgy, hogy abban volt valami. Valami amit most nem tudok szavakba önteni, de ott éreztem, és le kellett fényképeznem, talán a kép visszaad valamit.

Pár kilométerrel később megint megálltunk egy kanyarban egy Buddha szobornál, itt nem volt kapu, hanem az egész úgy ahogy volt, az útra nyílt, és egy nagy kövér arany Buddha figyelt ránk egy emelvényen, hasában egy nagy lyukkal. Hogy ez mit szimbolizál, még nem tudom, de ma guglizós kedvemben vagyok, ezért ennek is utána jártam.

Ez a bőséget és a jólétet szimbolizálja, és a cikk szerint, ha sokat tartasz ilyenből a lakásodban, akkor az „bőséget és pénzt hoz.” Csak nehogy túl sokat vásárolj a lyukas hasú Buddhából, mert akkor a pénzt viszi, s nem hozza! :D Ejj, rá kell jöjjek, hogy baromi nagy üzlet van a vallásban is! :) Mint mindenben, ma már így működik az emberek világa. Ahogy Józsi bácsi mondaná, a világ egy üzleti vállalkozás.

Na, de szálljunk vissza a földre, mert volt itt még más érdekes dolog is a Buddhákon kívül, pl. pár kilométerrel később az út menti vizes mezőn egy csomó ismerősen fekete-fehér nagy testű madarat vettünk észre. Szépek voltak nagyon, és ha rosszul tévedek, akkor ezek a nálunk is élő gólyafajta, csak azt nem értem, hogy vannak itt ilyen sokan, mind a földön, amikor otthon mindig csak villanypóznák tetején és használaton kívüli kéményeken láttam őket fészkelni. Hol fészkel ennyi gólya itt Thaiföldön, hol van nekik helyük? Thaiföld épp olyan fejlett, mint Magyarország, ha nem fejlettebb (legalábbis ez az északi rész, ahol épp kerekezünk), akkor meg hogy van nekik itt hely, hogy férnek el az emberek mellett? Na nem mintha nem örülnék neki, hogy ennyi gólyát látunk. :)


„Úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást”

Ayuthaya szigetéhez egy olyan kacskaringós úton kellett feljutnunk az oda vezető felüljáróra, hogy máig csodálkozom, hogyan sikerült ez elsőre. De sikerült, és odabent a városban is megtaláltuk második próbálkozásra azt a rövid kis utcácskát, ahol a külföldiekre váró szállók és éttermek sorakoztak. Itt először megnéztük, hogy nem írt-e vissza a kanapészörfösünk, és amikor láttuk, hogy nem, elindultunk megtalálni a város legolcsóbb szobáját. Pontosabban Zita a bringáknál maradt, én pedig gyalog végigjártam ezt a néhány szállót. Ha jól emlékszem, már 150 bhat-nál jártam, és ezt a földszinti, külső fürdős, wifis szobát már épp készültem megmutatni Zitának is, amikor ő jött egy még jobb hírrel: Julien, egy német srác felajánlotta a szobáját, amit már kifizetett (mert annyira megtetszett neki), de valójában ma este nem használja, mert egy másik szállóban, a haverjaival fog lógni! :o Egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy miféle csapda lehet ez, de nem erről volt szó, hanem tiszta jó fejségről. A srác amúgy azért lépett oda hozzánk, mert amint meglátta a tökig pakolt bringáinkat, megdobbant a szíve. Ő is hasonlót tervez, már meg is vette a nagy utazáshoz a biciklit, de még gyűjti hozzá a bátorságot és az inspirációt. Ezekkel végül mi nem tudtuk viszonozni a kedvességét, mert később úgy eltűnt, hogy többet nem találtuk meg, csak egy apró csokiskekszet hagytunk ott neki a szobában másnap.

Este még kimentünk a „street food corner”-re thai levest vacsorázni, és benéztünk a félig már bezárt helyi piacra. Itt történt egy érdekes eset, amikor a hagymaárus bácsikának próbáltuk elmagyarázni, hogy tojást szeretnénk, és ehhez úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást. Erre a bácsinak felgyulladt a villanykörte és intett, hogy kövessük és mi már örültünk, hogy jajj, de jó, végre elvezet minket valakihez, akitől kapunk tojást, de nem így történt: egy WC-t mutatott nekünk! :) Hát persze, hogy is lehettünk ilyen balgák, én magam is a WC-re vezettem volna el magunkat azután a kis színház után, amit levágtunk neki! :) Aztán persze megtaláltuk a tojást is, ami egyébként a melegszendvicsbe kellett, mert rájöttünk, hogy 120 bhat-ért 10 db „lapka” puhasajt az mégiscsak sok egy kicsit. 84 forint egy szelet sajtért az kicsit sok, ezért aztán a szendvicsek helyett egyfajta olaj nélkül kisütött, belül hagymás, kívül tojásos kenyereket sütöttünk ki másnap reggel. Ezeket már inkább nevezhetnénk bundás kenyérnek, mintsem melegszendvicsnek. :) Egyébként ez az új találmányunk nagyon finomra sikeredett, ezért aztán rendszert csináltunk ebből, de később rájöttünk, hogy érdemes őket már este kisütni, mert reggel ilyen tesze-tosza sütögetéssel kezdeni a napot időpocsékolás, csak ezért még korábban, hajnalban pedig képtelenek lennénk felkelni.


Ayuthaya – A romok körül és az elefántistállónál

Másnap azért már 8-kor odakint voltunk így is, de nem azért, hogy útra kelljünk, hanem hogy először kicsit körbejárjuk ezt az Ayuthaya-t, mielőtt elhagyjuk és tovább állunk.

Ayuthaya a Siam királyság fővárosa volt 1350-től 1767-ig, ezalatt 33 király uralkodott, amíg a burmaiak le nem igázták. Ekkor a város lakossága már egymillió fő volt, fontos megállója volt az India és Kína között kereskedő hajóknak, és kínai, japán, portugál, dán, francia és angol hajók is álltak a kikötőiben. Az akkor itt járt emberek úgy írtak Ayuthaya-ról, mint a leg előkelőbb, legfényesebb város, amit valaha láttak. Sajnos mi már későn érkeztünk, mert 1767-ben jöttek a burmaiak és mindent leromboltak, a város vezetőit pedig dutyiba dugták. Sokat nem maradtak, mert három évvel később már új fővárost avattak a thai-ok, Bangkok-ot. Azért persze el nem keseredtünk, mert romokat így is bőségesen találtunk és ez is érdekes volt, nem véletlen, hogy ’91-ben a világörökség részévé választották Ayuthaya-t.

Megnéztünk néhány egész háztömböt elfoglaló rom együttest – kívülről, a kerítésről és a kapuból, mert belépősek voltak – majd egy parkot bringáztunk keresztül. Ezen a parkon egy nagy tó foglalt helyet, amit én azért is akartam megnézni, mert a GPS jelölt rajta egy utat néhány névtelen útponttal. Kíváncsi voltam, miféle vízi ösvény ez! Egy sétány volt, amely hidakon keresztül vezetett át kis szigetek és félszigetek között. Ez szép volt, és érdekes, és élveztük, ahogy felugratunk a hidak rámpáira. Máshogy nem is sikerült volna rajtuk átbringáznunk, mert meredekek voltak, viszont rövidek, így egy kis lendülettel könnyedén fel tudtunk jutni rajtuk. A túloldalán a parknak fordultunk, és itt ért minket egy kellemes meglepetés. Egy turistákat hurcolászó elefántcsordába botlottunk az egyik sarkon. Jó volt nézni a hatalmas állatokat cammogni az úton, esernyős napvédővel ellátott felépítménnyel a hátukon. Még akkor is méltóságteljesek voltak, hogy közben tudtuk, csak turistákat cipelnek – ez a munkájuk, ez a „megélhetésük”, ezért tartják őket az emberek.

Ugyanitt igen érdekes formájú és festésű riksákat is találtunk, és egy sátor tetős épületet egy egyenes sétány végében, de ez utóbbi már nem keltette tovább az érdeklődésünket, úgy éreztük, eleget időztünk, és ideje indulnunk, ha még jutni is akarunk valahová a mai napon. Kifelé menet a szigetről lefékeztünk egy utcai árusnál, vettünk pálcikákra felszúrt, parázson megsütött finom szósszal leöntött csirkehús darabokat, és egy hatalmas adag sticky rice-t, vagyis ragadós rizst. Ez utóbbi rizsfajta nagyon népszerű Ázsia ezen vidékén. Mi azt hittük, hogy csak a kifőzés módjában különbözik a többi rizstől, de nem, a helyiek elmondták nekünk, hogy maga a rizs is egy másik típus. Ezt így kifőzbe tömbökbe lehet fogni, és ezekből a tömbökből kézzel könnyedén kiszakíthatsz magadnak kisebb-nagyobb darabokat a rizsből, ezek a rizsszemek teljesen jól együtt maradnak, össze ragadnak, így az étel kb. úgy formázható, bontható, pakolható, mintha gyurma lenne. És persze nagyon finom! :) Már amennyire a rizs nekünk európaiaknak finom lehet. Mert míg az itteni embereknek ez a legfőbb eledele és rengeteg fajtáját ismerik, amelyeket többféleképpen el tudnak készíteni, nekünk ez csak egy köret marad. :)

Na, de ennyit a rizsről, és most guruljunk ki Ayuthaya szigetéről, különben sose jutunk sehová! A szigeten kívül az utat direkt az elenfántistállók felé vettük, erről a helyről sokat nem tudtunk, de az útikönyvünk és az OSM térkép is jelölte, ezért útba ejtettük, ha már amúgy is útba esett. Először egy nagyon érdekes szobor együttest vettünk észre és hajtottunk le közéjük az útról. Elefántok cipeltek harcosokat a hátukon és az egész 1:1 méretarányban, vagyis életnagyságban előttünk volt. Nem csak az elefántokon ültek a harcosok, hanem néhányan mellettük is sétáltak, és ezekhez az alakokhoz pont oda tudtuk tolni a bringákat úgy, mintha ők tartanák, vagy tolnák a fekvőkerékpárjainkat. Ezt azért csináltuk, mert egy képet álmodtunk ki, amin az látszik, hogy ők tolják a bringáinkat. Ezen nagyon jól mulattunk és kigondoltuk, hogy majd jól feltöltjük ezt a képet facebook-ra, azzal a szöveggel, hogy meguntuk a bringákat, és elefántokra váltottunk, amelyekhez még szolgák is járnak. :) Itt a szobroknál eltöltöttünk néhány vidám percet, majd ahogy továbbindultunk, ismét rögtön lekanyarodtunk az útról, mert mint kiderült, ezek a szobrok tőszomszédságban vannak az igazi elefántistállóval. Ez a hely egy nagy, vastag fakarókkal körbekített terület volt, aminek a belsejében valóban elefántok voltak. Érdekes volt, hogy ezek a karók olyan távolságban voltak egymástól, hogy mi, apró emberek könnyedén be tudtunk köztük sétálni az elefántokhoz. Persze ezt nem tudtuk, mert gondozó nem volt a közelben. Odébb, ahol felmásztunk egy lépcsőn egy nagy fehér kőkerítés tetejére, láttuk az „Elephant Kraal”-t, egy arénaszerű területet, ez volt anno az évente egyszer megtartott elefánthajtás végállomása, ide hajtották be a vadonból az elefántokat, hogy aztán hátas vagy háborús állatnak használják őket. Ennek az elefántkarámnak a közepén van egy emelvény, ez volt a király helye, innen figyelhette végig az eseményt. Az utolsó ilyen elefánthajtást 1903-ban tartották. Azóta gondolom megfogytak az elefántok a „vadonban”, ahogy maga a vadon is eltűnt, mert ahogy jöttünk és ahogy továbbmentünk innen, semmiféle erdőhöz foghatót nem láttunk, leginkább csak gyártelepeket, külszíni fejtéseket, na és többségében mezőgazdasági területeket láttunk. Rég nincs itt már semmiféle érintetlen természet, csak ember alkotta, pusztította területek. Viszont elefántok azok még vannak, mert tovább menve több „igazi”, mai, bádogtetős istállót is láttunk, komoran étkező elefántok tucatjaival. Óriás állat ez, amely biztos, hogy kipusztult volna már e vidékről, ha az ember nem tartja. Az a szerencséje, hogy ilyen óriás, különben már rég eltűnt volna azzal sok másik fajjal együtt, amit észrevétlenül kiírtunk a „fejlődést” és a profitot esztelenül üldözve. Olyanok vagyunk a természettel, mint elefánt a porcelánboltban, csakhogy ez az elefánt a porcelánbolttól függ.


Üres mezők között, teherautókkal teli úton

Na mindegy, ezt már biztos unjátok, úgyhogy guruljunk csak ki Ayuthayaból a végtelen mezők közé a végtelen országúton. Mellettünk a mezőkön apró fehér madarak mászkáltak, mintha már láttuk volna őket Indiában. Először egy kis boltnál álltunk meg, ez, mint később megtudtuk, egyben egy benzinkút is volt egyben. A sarokba lerakott kannából egy tekerős szivattyával lehet kipumpálni az üzemanyagot. Jól meg is tankoltam a bringámat, aztán persze saját magunkat is, a nálunk lévő sticky rice és csirke mellé vettünk egy üveges kólát, amit egy apró jégdarabokkal teli zacskóba öntöttek ki nekünk, ahonnan szívószállal tudtuk meginni a finom, hideg, édes löttyöt. Közben egy csomó műanyagot termeltünk és a kólát sem a természet adja, hanem a helyére épített és annak az erőforrásait szívó hatalmas gyár, ahonnan hasonlóan szörnyű, minket közvetlenül is bosszantó és mérgező teherautók hozták el idáig. A jó az, hogy ezt így már látom és érzem, a rossz az, hogy ez még így sem elég, tovább isszuk ezt a mérget, mert kívánjuk. És tovább szapulom ezt a rendszert, amelynek szerves része vagyok, és amelytől majdnem épp annyira függünk, mint magától a természettől. A jó az, hogy ezt már tudom, a rossz az, hogy még csak igen apró lépéseket tettünk. De legalább tettünk, és ez is egy végtelenül hosszú út eleje, és bármennyire is apró lépésnek tűnik ilyenekről írni, és alumínium vagy műanyag palack helyett üvegesbe kérni a kólát, és újrahasználni hozzá a szívószálat, ezek is apró lépések és vezetnek valahová. Talán ezen a napon valamikor rádöbbentem igazán mélységesen arra, amit már többen a szememre hánytak, mégpedig, hogy addig nincs teljes jogom szidni a teherautókat, amíg az ő általuk hurcolt holmikat használom és az ő általuk szállított élelmiszert eszem, és az ő általuk szállított kövekből, téglákból és cementből épített házakban alszom. És ez csak egy apró példa volt, ezt ki lehet bővíteni az egész rendszerre.

Már nem vallom, hogy ki kell költözni feltétlen a városból, igaz, azt sose gondoltam soha, hogy az egyetlen megoldás, hogy visszamegyünk a barlangokba és mindenki elkezdi a földet kapirgálni. Nem tudom, mik a megoldások, de azt igen, hogy kell lenniük, és hogy ez is egy érdekes, izgalmas, érdekes utazás.

Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, róttuk a végtelen, egyenes országutakat, mellettünk két oldalt mezők haladtak el, mígnem késő délután feltűnt néhány szép hegygerinc a mezők túloldalán balra, mi pedig megérkeztünk egy városba, ahol bevásároltunk élelemből, és szállás után néztünk. Egy buddhista kolostort álmodtunk magunknak, hiszen napközben annyi mellett haladtunk el és ezek a helyek mind szépen rendben voltak, békét árasztottak magukból még így távol, az útról szemlélve is. Ezért aztán azt terveztük, hogy bekérjük magunkat egy ilyen helyre, de azt csak vártuk és vártuk, hogy mikor jön már ez a hely, mert ahogy sötétedett, úgy tűntek el egyszer csak ezek a kolostorok az út széléről. Végül csak elénk tárult egy kapu, egy nyitott kapu, amin behajtottunk és hátul az udvarban hamar találtunk is egy szerzetest. Ő nem beszélt angolul, de az alvás egyezményes nemzetközi jeleit (két tenyered egymásra téve, a kezedet a ledöntött fejed alá teszed párnának és lehunyt szemmel horkolni kezdesz) hamar megértette és pár perc múlva egy üres szobához vezetett minket. Pénzt nem kértek, de gyékényt, áramat, ivóvizet adtak. Nálunk pedig volt étel, vízforraló, szendvicssütő, így aztán mindenünk megvolt, én még egy kis asztalt és széket is találtam, ezeket a konnektor mellé húzva még tanulni is tudtam a netbookon, szóval teljes volt a boldogság. Szerencsénk volt nagyon, a szerzeteseink önzetlenül és szeretettel megsegítettek minket, igazán nagyszerűvé és könnyűvé téve így a napunk végét és az otthonunk megtalálását erre az éjszakára.

Ez a két nap 2012. november 9-10. volt, és közben 72 és 64km-t tekertünk, Bangkokból Ayuthaya-ba, majd másnap onnan Na Phralan-ba.