Nászút a Föld körül

A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Olvass tovább…

Amikor nem működik a vonal

Patgramban nehéz dolgunk volt a Grameenphone iroda előtt. Először is, mert az egyetlen személyzet nem beszélt csak bengáliul, mi meg ekkor még annyit se tudtunk kérdezni, hogy „Mennyibe kerül?” (Koto taka? / Koto dám?), nemhogy még ilyeneket megkérdezni, hogy melyik csomag, hány napig érvényes (Koto din?), vagy hogy korlátlan-e, vagy sem, és a többi… De aztán előkerült Bappi, a szomszédos Banglalink irodából, és segített mindenben, így aztán a boltban részünkről már nagyjából simán ment minden. Igen ám, de odakint eközben soha nem látott tömeg (és ez nagy dolog India és Nepál után!) gyűlt össze a kerékpárok körül, sőt a boltba is bejöttek néhányan, akik minden szavunkat és mozdulatunkat lesték. Nem lehetett kizárni őket, mert akkor megsültünk volna a csukott ajtók mögött, ha pedig nyitva hagytuk az ajtókat, akkor egyszerűen bejöttek. Nem számított, hogy nem vesznek semmit, tucatjával jöttek be a boltba, azután is, hogy többször kizavartuk őket. Odakint pedig ugye próbálkoztunk a vonallal, de hiába… Valószínű az emberek lassan cserélődtek és (nem értem, miért, de valahogy) rövidtávú volt a memóriájuk. Hiába húztunk a földre újabb és újabb vonalakat, nem telt bele 5 perc, és ismét a kerékpárok közvetlen közelében álltak, és igen, hiába volt rajtuk két-két tábla, és hiába mondtuk el nekik a saját nyelvükön többször, hogy „Please Don’t Touch” (Hát dibenná!), nem ért az egész semmit, folyamatosan fogdosták a bringákat, rátámaszkodtak az első lámpatestre, mintha csak egy korlát lenne az utcán, ami azért van, hogy pihenjen rajta a kezük. Talán a mondataimból is érezni, hogy mi mindennek bizony nem örültünk, nagyon nem. És nem tudtunk mit csinálni, mert ha kimentünk, és rájuk szóltunk, vagy odébbtereltük őket, aztán vonalat húztunk, mindezt ők élvezték, és kiváncsian szemlélték – de semmit nem használt hosszútávon.

A „hosszútávú” megoldásra azért lett volna szükség, mert egy bő másfél órát biztosan eltöltöttünk ebben az irodában. Egyrészt, mert mindenféle papirost ki kellett tölteni (megint kérték a nagypapám nevét meg az ujjlenyomatomat), meg útlevelet fénymásolni, másrészt mert szegény eladó vétett egy nagy hibát. Az egy havi korlátlan internethez szükséges 1100 takát (3300 forint) valahogy sikerült kétszer rápakolnia a SIM-kártyámra, noha én nem kértem csak az internetet, meg 100 takát beszédre és sms-re. Ezt nem tudtuk visszacsinálni végül, ezért másnap felajánlottam, hogy kifizetek még 200-at, hisz annyit azért tuti lebeszélünk az 1-1,5 hónap alatt, amíg Bangladesben vagyunk, és 500-at pedig majd átküldök a srácnak, amint lebeszéltem a pénzküldéshez szükséges 500 takát a kártyámról – így ő csak 300 bukik a hibájából kifolyólag, ami mindjárt nem 1000 taka. Gondoltam, hogy segítek rajta, mert sejtettem, hogy ez a 3300 forint itt jóval többet ér, mint nálunk. Érdekes, de végül nem élt ezzel az ajánlatommal. Persze attól én még át tudom majd küldeni a pénzt, ha akarom, inkább, mint hogy kárba vesszen, amikor átlépünk majd Mianmarba… Ha így lesz, amit nagyon remélünk, de ez még a jövő zenéje, most maradjunk még csak Patgramban, és csikizzük meg a Grameenphone iroda előtti gyerekek hasát:

…és hogy miért kell egyből SIM kártyát és „internetet” vásárolnunk azonnal, ahogy beléptünk egy új országba?!? :) Azért, mert így tudjuk a legegyszerűebben, legolcsóbban és legkönnyebben tartani a helyi barátainkkal a kapcsolatot, és szintén így a legkönnyebb feltölteni a bejegyzéseket, FB posztokat, képeket, videókat, stb… Nekünk is fura volt elsőre, de tény, hogy nagyban megkönnyíti és színesebbé teszi a helyi telefonszám és a mobilinternet az életünket – vagyis, hogy pontosabbak legyünk, inkább a rajtuk keresztül elért emberek! :)

A közel két órás SIM kártya beszerzés után úgy döntöttünk, hogy most már nem megyünk tovább. Mindketten kimerültek és idegesek voltunk, leszívott minket a tömeg, és különben is már bőven a délutánban jártunk. Ezért elhatároztuk, hogy itt maradunk Patgramban, hogy másnap pihenten folytathassuk. Bappi segített nekünk szállót találni, rögtön a Grameenphone iroda mellett a kis utcában találtunk egy helyet, ahol sikerült lealkudni 260 takára egy 2. emeleti szobát. Ahogy pakoltuk fel a táskáinkat, kintről az utca felől egyszer csak egy nagy robajt hallottunk. Az egyik fáról egy hatalmas ág leszakadt, rá az úttestre. Rohantam le megnézni, hogy mi van, nem esett-e valakinek baja, de hála az égnek épp nem volt alatta senki. Viszont a tömeg egy szempillantás alatt eltűnt a bringáink körül – mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. Ezt kihasználva bepakoltuk a gépeket egy használaton kívüli, fürdőszoba nélküli földszinti szobába, aminek a kulcsát is megkaptuk.

A mogláj, a dohi, és egy kis bétel, egyelőre csak vizuálisan

Este Bappi mutatott nekünk egy helyet, ahol finomat vacsorázhattunk, ez egy 0-24 nyitva tartó étterem volt, aminek az ajtaja mellett sütötték a paratát, és a különböző egyéb finomságokat, a másik oldalt pedig egy bangladesi Tom Cruise alteregó árulta a pánt, vagyis másik nevén (most, hogy már tudjuk a Kedves Olvasóktól – köszönjük!) a bételt. Sose gondoltam volna, hogy az a fehér trutyi oltott mész! Még nem volt bátorságunk kipróbálni, és ez lehet, így is marad… Majd meglátjuk! A kíváncsiságnak is vannak határai. :)

Bent az étteremben, ha jártak a ventillátorok a plafonon, elviselhető idő volt, de amint jött egy áramszünet (és sűrűn jött), rögtön lerohadtunk a melegtől, és folyni kezdett rólunk a víz. A kedvenc ételünk a mogláj lett, ami tulajdonképpen egy csilis-hagymás rántotta, tésztával körbecsavarva. Magyarországon biztos Rántottás Táskának hívnák! :) Mi ezt mindig csili nélkül (No Morisz! / Morisz Nái!) kértük, mert nem szeretjük, amikor a csípős íztől semmi mást nem érzünk. Mind emellé még uborkát és hagymát is kaptunk mindig, méghozzá ingyen! :) A kedvenc desszertünk pedig ismét a dáhi lett, amit itt Bangladesben egyébként már dohinak hívnak. A bograi dohi országszerte híres, ez látható a képen jobb oldalt cserépedényben, barna színben. Ez egy kicsit édesebb, ízesebb, míg a másik, műanyagban, fehér színnel a helyi dohi. Ez egyfajta joghurt, amit nagyon szeretünk, különösen, ha be van hűtve. Gyakorlatilag egy fagyi-szerű, az otthoni joghurtnál sokkal természetesebb történetet kaptunk, amit minden étkezés végén örömmel fogyasztottunk 12 (helyi), illetve 15 (bograi) takáért. Ezen kívül a szokásos dál bhát – lencse rizs kombinációt ettük, néha csirkét, zöldségfasirtot, vagy valami zöldséges egyveleget, de ezek nem ragadtak úgy meg az emlékeinkben, mint a mogláj, és a dohi. Moglájt egyébként csak a késő délutáni, esti órákban kapni, reggel nekünk magunknak kellett hajtogatni rántottából (Momlett) és paratából. A nagy konyha egyébként hátul volt, a vendégtér mögött egy annál sokkal puritánabb és koszosabb helyiségben, ahol úgy főztek, ahogy azt akár talán több száz évvel ezelőtt is tették: fatüzelésű agyagkemencék lyukas tetejére pakolt lábosokban.

Újra orvosnál, fejfájással, hőemelkedéssel, takonnyal és csipás szemekkel

Az egy éjszakás pihenőből végül három teljes nap lett, mivel az első reggelen azt vettük észre, hogy igen csipás a szemem, és ez nem csak a reggeli csipa. Fájt is a fejem, akkor még bal oldalt, álltól a homlokomig sajgott, az összes csontom, néha még a fogsorom is. Lázat is mértünk, és jól éreztem, hőemelkedésem volt, 37-38 között mozgott egész nap a hőmérsékletem. Ez nem volt vicces, különösen az állandó hőemelkedés és váladék a szememből volt rémisztő, mert amióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna ilyen bajom. Az egész még Nepálban kezdődött, amikor Sindhulimadhiban az áramszünetek miatt megállt ventilátor végett leizzadtam naplóírás közben, és annyira belefeledkeztem a történetírásba, hogy amikor visszajött az áram, az újrainduló ventilátor rámfagyasztotta az izzadtságot, és jó taknyos lettem az ezt követő napokra. Ez javulni látszott, ám aztán valószínű Arupnál sem tett jót nekem a ventilátor, se a légkondi, és már ott kezdtem érezni, hogy mocorog bennem valami, de úgy voltam vele, hogy rendbe jövök. Aztán sajnos nem így lett, mert a takony mellé jöttek ezek a még rémisztőbb tünetek, és éreztük, hogy ez már nem vicc, ez nem sima megfázás.

Persze először googliztunk, és a kereső (vagyis a találatai a tünetekre) azt dobta, hogy kötőhártya gyulladásom van. Ez annyira nagyon nem vicces dolog és nem biztos, hogy jó rá bringázni. Bappival elmentünk dokihoz, aki kb. 30 másodperc alatt „megvizsgált”, vagyis meghallgatta a tüneteimet, majd újabb 30 másodperc alatt felfirkálta egy lapra a keresztnevem, a korom, meg három gyógyszer nevét. Hmm… Elhiszem, hogy sok az ember és így sok a beteg itt Bangladesben, de azért nem volt ez egy kicsit gyors? Persze ezt csak magamban mondtam, mert azt hiszem, kielőztünk vagy egy tucat embert, és ehhez magamtól nem lett volna pofám, ezért annyira nem zavart, hogy gyorsan végeztünk. A gyógyszertár rögtön a doki parányi rendelője mellett volt, ilyenből egyébként rengeteg volt a környező utcákon, mind ajtó nélkül, csak úgy, mint a többi bolt, egyenesen az utcára nyílt a pult, ami mögött ezerszámra, látszólag teljesen trehányul összehányva a gyógyszeres dobozok! És mindent, de mindent, még antibiotikumokat is megkapsz recept nélkül, pár száz forintnyi takáért! Ez így van Pakisztán óta mindenütt, a különbség talán csak annyi, hogy itt Bangladesben még nem láttunk „vegyesbolt-gyógyszertárat”, itt még senki nem árulta a gyógyszereket a csokoládéval, a dohányárúval és a chipsekkel vegyítve. Persze a kapott gyógyszereket is először a google-ba vertük bele, és nem a számba, utánanéztünk mindennek, és Klárával is konzultáltunk skype-on. A vége az lett, hogy tényleg elkezdtem az antibiotikum kúrát. Bár nagyon nem volt hozzá kedvem, de gyorsan meg akartam gyógyulni, és túllenni ezen az egészen, hogy aztán újra százasan élvezhessük Bangladest.

Bappi története

Bappiról még nem sokat írtam, csak azt emlegettem, hogy mennyi mindenben segített minket, amíg Patgramban voltunk. Ha jól emlékszem, minden este összejöttünk vele, és hosszú órákat beszélgettünk. Bappi elmesélte, hogy Rangpurban járt egyetemre, majd miután végzett, felvételizett a Banglalinkhez, meghallgatták Dhakában, a fővárosban, és egy több körös interjúztatás után őt választották a sok közül, így most itt a szülővárosában dolgozhat, Patgramban. Egy pici, talán 3nm-es irodája van, ahol a Banglalink-es panaszokat és kérelmeket fogadja, számletiltásokat, SIM kártya elhagyásokat, és hasonlókat. Viszont van perspektívája a cégnél, van előrelépési lehetőség, ami nagyon jó. Bappi jól beszél angolul (ő tanított minket meg egy csomó szóra), és nagyon korrekt, értelmes, csupa szív, segítőkész srác, ezért mi is nagyon szurkolunk neki, és biztattam rá, hogy tanuljon meg gyorsgépírni, mert az egy olyan tudás, amit teljesen magától el tud sajátítani, és sok időt spórolhat vele, ráadásul egy ilyen országban, mint Banglades, simán egy ütőképes sor lehet az önéletrajzában! Ehhez persze még várnia kell három hónapot, ugyanis ekkor fogja megvásárolni élete első saját számítógépét, egy laptopot, aminek kiválasztásában utolsó este mi is segédkeztünk, leginkább általános tanácsokkal, hogy mire kell figyelni (2GB RAM, gari, és hogy kérje ki egy olyan barátja véleményét az adott márkáról, típusról, akinek már van olyan, és használja, lehetőleg már évek óta) A jó gépek 30 ezer takától kezdődtek, vagyis 90 ezer forinttól. Felemlegettem Bappinak, hogy én anno mekkora balga voltam, 5 havi gyakornoki fizetésemet elköltöttem egy notebookra, ami 1 évvel a vásárlás után, éppen a gari lejárta után pár nappal alaplaphibás lett.

Persze a számítógép vásárlásnál komolyabb témákról is beszélgettünk Bappival. Ahogy a környező kultúrákban, úgy Bangladesben is az „arranged marriage”, vagyis a leszervezett házasság a jellemző, ám vannak kivételek, és ilyen Bappi esete is. Vagyis ilyen lesz, mert reméljük, és kívánjuk neki a legjobbakat! Szóval van egy lány, Bográban, Bappi saját szíve választottja, az érzés kölcsönös, és már minden le is van vajazva mindkét családnál, csak még egy dolog, egy feltétel szükséges, egy megfelelő fizetés, hogy legyen elegendő bevétele az új családnak. Ez az amúgy országos szinten igen szép, és jó bér a havi 20 ezer taka, vagyis 60 ezer forint! Ha ezt eléri Bappi, kezdhetik szervezni a lagzit! :) Erre, ha minden jól alakul, simán esélye van Bappinak, és én ki is nézem belőle, hogy sikerülni fog! Egy nagyszerű embert ismertünk meg benne, akitől tényleg úgy búcsúztunk el, mint a jó barátunktól. Még apró ajándékot is vettünk neki, és aztán tőle is kaptunk, persze csak pici, jelképes dolgokat. Bappi néhány zacskó 3in1 Nescafét adott Zitának (Zita imádja a kávét és itt alig kapni), illetve egy-egy tollat mindkettőnknek, amire rá is írta a neveinket. Azóta ezzel a névre szóló tollal írtam le minden új tanult bangla szót a noteszembe. Ezek a szavak, ahogy eddig is, külön össze lesznek gyűjtve és fel lesznek téve a kis szótárak közé ide a weboldalra.

Egyébként még megvan az a kék toll is, amit a lőrinci házunk előtti zsíroskenyerezés alatt kaptam Édesanyámtól. Még mindig előttem van, ahogy utoljára beléptem a szobámba, azzal az érzéssel, hogy most évekig többet nem fogom látni, remélhetőleg csak azután, ha majd “körbeértünk”. Kemény érzés volt, kicsit rémisztő is, de aztán elindultunk, és jött minden, és most itt vagyunk, túl annyi mindenen, és mindez rengeteg erőt ad a továbbiakhoz. Beszélgettünk erről Zitával, mind a kettőnkben egy olyasfajta érzés volt induláskor, hogy megyünk, elindulunk, megpróbáljuk, csináljuk, amit megálmodtunk és elterveztünk, pozitívan állunk hozzá mindenhez, de… de ki tudja? Ki tudja, mi lesz, ki tudja, hogy fogjuk magunkat érezni néhány hónap múlva? Aztán azóta ez az érzés átváltozott egy olyasmivé, hogy “Húú, ez nagyon nagy Rock N’ Roll ez az út, és megyünk tovább, és minden nehézséggel együtt élvezzük nagyon, és meg is fogjuk csinálni, ha rajtunk múlik!

A 4. nap délelőttjén úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, mert enyhültek egy kicsit a tüneteim. Ahogy lepakoltunk, elbúcsúztunk, és elindultunk, úgy kezdett el szakadni az eső, frankón azután pár másodpercel, hogy felültünk, és elkezdtük nyomni a pedálokat. 200m-t ha haladhattunk, máris megálltunk, behúzódtunk a már jól ismert étterembe, ahol kivártunk – a monszunesők erőteljesek ugyen, de errefelé a legtöbb esetben nem tartanak tovább fél óránál. Időközben Bappi is megjelent, mert neki közben ebédszünete lett, és sejtette, hogy ide jöttünk az eső elől. Rendeltünk ebédet, és éppúgy, mint az elmúlt három nap, jóízűen beszélgetve ettünk, épp csak a mellettünk parkoló jól megpakolt bringák mutatták, hogy ezen a napon vár még ránk kihívás – ma nem sétálunk vissza papucsban a szállodaszobánkba, hanem továbbindulunk.

Patgramban 2012. július 10-től 12-ig időztünk

Ebéd Aruppal

Siliguriból csak egész későn, 11 óra körül sikerült elindulnunk, mert a kesztyűmet kerestük. Hordom ugyanis a jobb kezemen az Ironclad Mach-5 kesztyűt, pontosabban most már Zitáét, mert az enyémet végül nem találtuk meg. Ez azért kell, mert annyira izzadok, és annyira csúszik a kezem, hogy máskülönben kesztyű nélkül nem tudnék váltani a Rohloff markolatváltójával.

A kezdet nem volt egyszerű, szép nagy forgalom várt ránk Siliguriban, aztán pedig szakaszokban borzasztóan kátyús út. Megint próbálkoztunk újraéleszteni az indiai SIM-kártyát, amit még az első itt jártunkkor használtuk, de ismét csak feleslegesen öltük bele a pénzünk a feltöltésbe, és az útszéli butikosok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel… Itt Indiában már egy fél négyzetméretes utcáranyíló, koszos kis dohányárúsnál is fel tudod tölteni a SIM-kártyádat. Apropó, dohány, itt nem szívják, hanem mindenféle egyéb színes dolgokkal, egy fehér masszával megkent zöld levélbe csavarják, amit aztán elrágnak. Ez a töltelék sokszor erős piros színű, ami kirakódik a fogakra és az ínyre, hagy ne részletezzem, milyen szép mosolyt eredményezve a helyieknek… és milyen szép, bordós-piros foltokat az utcákon, ahová a végén kikulázzák az egészet. Ez a dolog a pán, ha jól tudom, de lehet hogy van egy másik neve is, és az is lehet, hogy csak Nepálban hívják így, nem az egész szubkontinensen, ezt sajnos nem tudom. Mi erre eleddig még nem voltunk most nyitottak, így az ízéről és az „élményről” nem tudok beszámolni, és félek tőle, hogy ez így is marad. :)

Mivel Arup munkahelye csak pár száz méter kitérő volt arról az útról, amin haladtunk, ezért az előre megbeszéltek szerint betértünk hozzá ebédelni. Épp csak a másfél órás késésünkről nem tudtuk őt értesíteni, mivel a telefonunkba, mint írtam, nem sikerült újra kreditet teremteni. Persze a késés őt nem zavarta, csak minket. :) De végül minden pont úgy volt tökéletes, ahogy történt, mert amíg Arup rendelőjében a finom csirkés csómint majszoltuk így „elkésve”, addig odakint igen szépen leszakadt az ég. Hiába, monszun van, és a világ egyik legcsapadékosabb környékének a közelében vagyunk! :) De az eső nem tartott soká, mialatt még néhány utolsó jó szót váltottunk Aruppal, és amíg Zita meghallgatta a saját szívverését Arup orvosi műszerével, addig az eső is szépen alábbhagyott, mi pedig készülődtünk az induláshoz.

“NO HORN” – Könnyen és vidáman Changrabandha-ig

A délután jól és viszonylag könnyedén haladtunk, noha még mindig volt egy kisebb szembeszelünk, mert a 20km/h-t még most is csak nagy ritkán érte el a sebességünk. Éreztük, hogy most sokkal pihentebbek vagyunk, mint a Kathmandu – Siliguri szakasz végén voltunk, és leginkább ez a kipihentség tette könnyűvé és élvezetessé ezen a napon az utat. Először egy tábla miatt álltunk meg, amin egy kürt volt áthúzva, és aláírva, hogy „NO HORN” – ezt mi hangosan, és nagy örömmel, na meg néhány fotóval üdvözöltük, noha tudtuk, hogy a helyiek, akik a közlekedésben részt vesznek, ügyet sem vetnek az ilyesmire, mint pl. a közlekedési táblák. Talán nem is tudják, hogy nekik szólnak… De legalább mi jól szórakoztunk néhány percre. Olvass tovább…