Nászút a Föld körül

Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb. Olvass tovább…