Nászút a Föld körül

Sajnos néha már kezd kicsit terhessé válni ez a blogolás, de általában csak elkezdeni nehéz, de amint megtaláltam rá a megfelelő alkalmat (asztalt, széket, elektromos áramot) és időt rá, már csak egy kis motiváció kell, és ha ez is megvan, és végre nekiállok, ahogy most is, utána beindul a motor, és belelkesedve írom le a soron következő élményeket. Amelyek sajnos már több mint egy hónapja történtek, de jobb később, mint soha. :)
Szóval lássuk mi történt Guaymasból dél felé menet! :)

A parttól a főút felé menet – Később 90 fokot jobbra fordultunk és elkerültük a hegyeket, a partmenti út már lapos volt

Ne sétálj gyorsabban, mint 20km/h! :)

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Olvass tovább…

„El kell jutnunk a házig!”

Ahogy haladtunk fölfelé, úgy lett egyre több a hó mindenütt. 4200m felett már az utat is néhány centi hó borította. A hóban két friss kerékpárnyomot fedeztünk fel, majd pár kilométerrel később két bringás is feltűnt előttünk a hófehér völgyben. Jill-t és Lee-t értük utol szép lassan. Csak pár szót váltottunk, köszöntöttük egymást, és megemlítettem nekik a tőlünk már csak 4km-re lévő következő házat, aztán ők lemaradtak. Az út meredekre váltott, és hirtelen feltámadt a szél, szinte egyenesen szemből. Ez még önmagában nem akadályozta volna meg a haladásunkat, ám a viharos szél felkapta a havat az útról és a tájról, és mindet egyenesen a pofánkba fújta. Ez valami kegyetlen volt, le kellett szállnunk a bringáról, és tolni, de ezt is csak úgy tudtuk, hogy közben egyenesen lefelé néztünk. Brutális erővel fújta felénk a havat a szél, ami szinte sokkolt minket, és majdhogynem teljesen megakadályozott minket a haladásban. Zitának nem volt ereje így a haladáshoz, ezért azt csináltam, hogy amikor én már eltávolodtam tőle, mindig ledöntöttem a bringámat – sztender híján a táskákra –, és visszaszaladtam Zitáért, illetve a kerékpárjáért. Feljebb toltam Zita bringáját is pár métert, kicsit túl az enyémen, aztán visszaadtam neki és mentem az enyémhez. Ez nem volt túl hatékony, mert így nagyon lassan haladtunk, ezért később mind a ketten visszaszálltunk a bringákra, és szembeszálltunk a kegyetlen, jeges szembeszéllel. Olvass tovább…

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Olvass tovább…