Nászút a Föld körül

A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás Olvass tovább…

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk. Olvass tovább…

“A vallások különböző utak, amelyek ugyanoda vezetnek. Mit számít, hogy külön úton járunk, ha a célunk közös?” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Miután megjártuk a Virupaksha templomot, kicsit tanácstalanok voltunk, hogy merre is tovább. Tudtuk, hogy a legnagyobb templom, a Vithalla belépős, de azt is, hogy a belépővel még egy múzeumba és egy romegyüttesbe is be tudunk menni, de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :) Olvass tovább…

Gondolhatjátok, hogy nem napszúrást kapni, belázasodni, gyomorbajok miatt diétázni, és nem is drága, koszos szállodában vesztegelni utaztunk Aurangabadba. Hanem mert ez a város közel található Ellorához és Ajantához. Ez utóbbi két hely pedig messzeföldről híres (legalábbis Indián belül biztosan) a sziklatemplomairól. Mi úgy döntöttünk, hogy útba ejtjük őket, ezért utaztunk Udaipur után Aurangabadba. Lett volna lehetőség közvetlen a barlangtemplomok környékén megszállni, de az még Aurangabadnál is drágább lett volna. Ezért aztán maradt a korai kelés, hogy még a nagy hőség előtt buszra tudjunk szállni a tőlünk 40km-re lévő Ellorába. Zita harmadik nap reggelre jobban lett, úgyhogy ezt szépen meg is léptük. Az egy sarokra lévő buszállomásig sétáltunk, majd felszálltunk egy buszra, ami azt ígérte, hogy elrepít minket fejenként 26 rupiért Ellorába. Kétszer 26 az annyi mint 46, legalábbis a conductornál. Előttünk az iráni és az angol srác 54-et fizettek együtt. Ilyen gyorsan el lehet felejteni a matekot, vagy valójában megint csak átvernek, és a jegy… Á, mindegy, hagyjuk ezt, gondolom már Ti is unjátok. Ez itt minden napos, és normális. Indiában teljesen nyilvánvaló mindenki számára a sztereotipia, hogy aki idejön külföldről, az gazdag. Ezt a belépők árképzéséből is jól megtanulják: indiaiaknak 10 rupi, külföldieknek 250 rupi. Ezek után miért is csodálkozom, ha valamit a beszerzési ár több mint húszszorosáért próbálnak eladni nekem? :)

Olvass tovább…