Katmandu I. – Reggeli futások, vízumügyintézés, és buli a kaszinóban
Reggeli testmozgás a majmok templománál
Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. 
De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.
Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, 
de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…
Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. 
Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Olvass tovább…
Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, 
amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.
Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)
Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. 
A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)
Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.
Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.
Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.
Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk.
Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.
Muktinath jelentése: „A hely, ahol lemérheted a hátizsákod súlyát”! :) Legalábbis számunkra ezt is jelentette, mert találtunk egy boltot, ahol volt egy akasztós-rugós mérleg, és ezen megmértük a táskáinkat. Vízzel moderáltan (3l) megpakolva 21kg-ot nyomott a táskám. Élelem ekkor már nem volt nálunk sok, tehát elmondható, hogy a táskám súlya 18 és 24 kiló között mozgott, mikor-hogy, attól függően, hogy éppen mennyi folyadék és élelem volt nálunk. Zita táskája 15kg nyomott, ami szintén nem könnyű! Végül nem vettem át tőle semmi holmit a hágón való átkeléshez, hanem ment a csorda, ahogy bírt, hisz nem siettünk sehová.
Ebben a faluban újra volt NCELL térerő így fel tudtam tölteni bejegyzéseket egészen előre egy hétre. Erre szükség is volt, mert ezután megint eltűnt a térerő egy jó időre.
Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. 
Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.
Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)
Legutóbbi hozzászólások