Nászút a Föld körül

Vietnam sokkol minket

Őszinte leszek. Vietnamban az első élményeink negatívak voltak. A barátságos, csendes Laosz után egy zsúfolt, hangos, koszos faluba érkeztünk meg Vietnamba, ahol már nem szábájdizott ránk senki, ellenben „Helló”-ztak, és ezt nagyon furcsán tették. Először is mindenki kiáltozott, nem csak úgy köszöntek nekünk és nem csak akkor, amikor mi köszöntünk nekik, hanem kb. majdnem mindig, amikor észrevett minket valaki – és ilyen sokszor volt – eleresztett egy hangos, kérdőre vonó hangsúlyban a levegőbe kiáltott „Helló!?”-t. Mintha csak az ő bringáján ülnénk, vagy mintha csak szemrehányásképpen szólna hozzánk, hogy miért nem figyelünk rá. Ez mondanom sem kell, nem tetszett nekünk annyira, mint a laoszi köszönés, az ennél sokkal kedvesebb, halkabb és barátságosabb „szábájdi”, amit sok esetben csak akkor kaptunk, ha mi kezdtük a köszönést.

Itt Vietnamban, vagy legalábbis az első faluban, Na Meo-ban, ahová megérkeztünk és ahol megszálltunk, ez más volt. És maga a falu is más volt, „fejlettebb” volt, tele volt az utcára nyíló boltokkal és szeméttel, na meg emberekkel, akik valahogy sokkal hangosabbak voltak még nélkülünk is, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Szóval Vietnam elsőre nem tetszett, legszívesebben visszaszaladtunk volna Laoszba! :) Persze sejtettük, hogy lesz majd jobb is, és majd visszaszokunk a „nehezebb környezetbe”, de azért nem örültünk, hogy ilyenek az első benyomásaink.

Hogy valami pozitívot is írjak az első élményeinkről, a szálló, amit találtunk, lepukkant volt ugyan de az igényeinket (tető, falak, zárható ajtó) kielégítette és az alkudozás mosolyogva ment, gyorsan és hatékonyan, egészen 70 ezer dongig, ami kb. 785 forint. A vacsora már kicsit drágább volt, egy útszéli kis étkezdében ettünk sörrel, üdítővel együtt 80 dongért, igaz, bőségesen. Este pedig egy nagyot aludtunk, hogy másnap belehúzhassunk és sokat haladjunk Hanoi felé.

Vágják, hordják, szárítják és elfüstölik a bambuszt

Induláskor ért minket a második sokk: Vietnamban dudálnak. Mindenki, minden fajta okból kifolyólag. Beláthatatlan kanyar előtt, előzésnél, vagy csak úgy, ha üdvözölni akarnak… Ez már már megszokás. Lelassít mellettünk a motoros és ránk dudál! Ennél még talán az a „Helllóóó?!” is jobb lenne. Ráadásul a teherautók kürtjei brutál hangosak tudnak néha lenni, arról nem is beszélve, hogy maga a járgányok is hangosak, na meg büdösek is.

Először az útszélén halmokba lepakolta, egyenlő hosszúságúra fűrészelt bambuszdarabokra lettünk figyelmesek. Ezek vagy zöldre, vagy pirosra voltak festve a végükön, valamilyen azonosítás céljából. Aztán sajnos több ízben összetalálkoztunk az ezen halmokat összeszedő és elszállító teherautókkal is. Később hallottuk, ahogy vágják a hegyoldalban a bambuszt majd láttuk is, ahogyan leengedik a bambuszrudakat a fák között. Olvass tovább…

Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:

Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.

Tanakha az arcra és thámenphju az arcba

Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok. Olvass tovább…