Nászút a Föld körül

Fekvőkerékpárokkal a kikötőbe

Azzal, hogy kitaláltuk a kijutásunk mikéntjét Dhakából, a kalandok még éppen csak elkezdődtek. Másnap hajnalban keltünk és indultunk a Sadarghat hajóállomásra a bringánkon. Eleinte könnyű volt, mentünk a nagy sugárúton, még nem volt nagy forgalom. Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahonnan a soksávos utakon már nem lehetett folytatni a gurulást a kikötő felé, és innentől egyből érdekesebb lett a menet. A kis utcán való közlekedésről videót is készítettem, utólag magam sem értem, hogy voltam erre képes:

Ez bizonyára nem sikerült volna kezdő rekusként, vagy akkor, ha nem kaptunk volna néhány hónap kiképzést a dél-ázsiai káoszból eleddig. :) Ha belegondolunk, tulajdonképpen szép, hogy így tud működni minden, emberek hajtotta, csilingelő riksákon szállítanak mindent, vagy épp nagy, kétkerekes kocsikon húzzák a holmit. Most mikor írom, csak ekkor gondolok bele igazán, hogy miért ennyi az ember hajtotta járgány. Bizonyára több oka is van, pl. hogy szűk az utca, és ahogy azt megtapasztaltuk többször, itt egy teherautó hamar elakadna, de emellett talán nyomos indok rá az is, hogy itt Bangladesben kétségtelenül sok az ember, és ez itt Dhaka, ide „jön fel” mindenki munka reményében vidékről, és gondolom rettentő olcsón be lehet őket fogni ilyen melókra. Ekkora szegénység, és ilyen sok ember ilyen kevés helyen talán nincs is máshol a világon, tehát valahol törvényszerű, hogy itt lássuk a legtöbb, legkülönbözőbb közvetlen ember, s nem gép végezte munkákat.

Hajóval Chandpurba

A kikötőhöz pont egy hajó indulása előtt érkeztünk meg, épphogy áttoltuk a bringákat a pallókon a hajó orrába, az már tolatott is kifelé a vízre. Ezzel szerencsénk volt, mint ahogy a hajó orrával is, ugyanis rögtön itt parkolnak a szállított járgányok, amelyekből egyébként nincs sok: egy motorkerékpár, és a mi két bringánk. Chadpurba dél környékén érkeztünk meg, én addig le tudtam dőlni egy falnak, ahová nem vert be az eső, és ki tudtam magamból gépelni egy bejegyzést. Innen a hajóorrból nagyon nem is mozdultunk el, csak egy-egy alkalomra, hogy felkeressük a mosdót. Ez a távollét Zitának jó negyed órába telt, és ezt csak akkor értettem meg, amikor én is elindultam, hogy könnyítsek magamon: mivel a nagy vasajtót bezárták, hogy ne jöjjön előre a sok kíváncsi népség minket bámulni és ne borítsák fel a hajót, ezért a hajó külső peremén (ahonnan a zsákokat dobálták le a másik hajóról a Dhakába érkezésünkkor) kellett végigsétálni egy hátsó bejáratig, ahol bejuthattunk a fedélzetre. Bent a földön mindenütt emberek ültek, elképesztő tömegben, rajtuk kellett keresztülmászni a lépcsőig, majd ugyanezt az első emeleten a mosdóig, majd indulhattam visszafelé… – Nekem is negyed óráig tartott, mire végigküzdöttem magam a több száz emberen.

Shandpurban baj nélkül ki tudtunk szállni a hajóból bringástul, majd miután megcsapott minket a kinti hőség, a bazárban „ránktámadt” embertömeg elől is sikerült elmenekülnünk és viszonylag gyorsan megtaláltuk a vonatállomást, ahol megtudtuk, hogy 3-kor indul egy vonat Chittagongba. Később a három órából négy lett, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mégiscsak keresünk egy éttermet, ami nyitva is van. Hiába mondták többen is azt, hogy ramadán van, és minden zárva, száz métert sem kellett megtennünk egy utcán, és találtunk egy étkezdét, ahol nagy mázlinkra még parotájuk és volt éppen, a bringákat pedig le tudtuk támasztani az utca túloldalán, úgy, hogy pont rájuk láttunk. Amíg ettünk, egy kisebb zuhé is leszakadt, ezzel is szerencsénk volt. Pont háromra értünk vissza a vasútállomásra, és ekkor be is futott egy vonat. Bírom, hogy ennyire képtelenek értelmesen információt közölni velünk a helyiek! Na mindegy, végül is nem maradtunk le a vonatról, sőt egy viszonylag értelmes, angolul is beszélő segítőnk is támadt a felpakoláshoz, ő volt Swapan.

Vonattal Chittagongba

Mikor végre nagy nehezen megállt a vonat az állomáson (a vonatok is szeretnek gurulgatni érkezés/elindulás előtt/után/helyett, akárcsak a buszok), elkezdtük felrámolni először az én bringámat, majd a táskáimat egy postakocsi vagonba. …és ekkor történt egy újabb izgalmas momentuma az utazásunknak: elindult a vonat! :o Én még a peronon álltam és a kezemben volt az utolsó táskám, mikor hirtelen nem tudtam mitévő legyek, úgy kiabált rám Zita, hogy menjek már és dobjam fel a táskát magammal együtt a vonatra. Ez amúgy okos döntés volt, hisz még mindig jobb, ha egymásttól válunk el, mint az egyik bringától és csomagjaink egy részétől.

Szaladni kezdtem a legközelebbi ajtó után és felugrottam a mozgó vonatra. Na de most mi lesz? Integetek Zitának, és aztán? A vonat elmegy, szétválnak útjaink… :o Ilyen se volt még, végülis ezt is ki kell próbálni! De, hogy találjuk meg egymást? Gondolkozzunk csak, nálam van a mobilom bangla simkártyával, nála ott van a mobilja a magyar simkártyával… Aha, hát az nincs nála, mert én használom a készüléket zenehallgatásra, és itt van nálam a táskámban. Oké, akkor ez a lehetőség kilőve. És még mielőtt tovább gondolkodhattam volna (kinél van pénz és mennyi, netre ki tud felmenni, és e-mailezni Kindle-vel, stb…) egy vasúti alkalmazott kezdett nyugtatgatni, és ahogy kivettem a kézjeleiből, azt magyarázta, hogy a vonat vissza fog menni az állomásra, ahonnan az imént elgurultunk. Később pár kilométerrel odébb tényleg megálltunk, és ekkor sikerült összeraknom, mi történik: A Gangeszhez közelebbi főállomáson áll most a vonat, ahonnan nincs is tovább sin, emellett elhaladtunk a bringákkal, csak nem ismertük fel, hogy ez egy vasútállomás(mert nincs itt semmi, csak fű, tehenek, meg sinek), és a vonat igazából ide érkezik meg, és innen indul négykor, amott csak megállt jövet menet, de valójában ez a végállomása. Ezt persze előzetesen elfelejtették nekünk megemlíteni, de így már érthető, miért volt a kavar a 3 és 4 órás indulásokkal. Reméltem, hogy időközben erről Zitát is tájékoztatták és ő sem aggódja magát túl a helyzeten. A végállomáson 50 percet álltunk, ezalatt felfedeztem, hogy Swapan táskája is itt van a mieink között, így végleg megszűnt bennem a nyugtalanság, elővettem a telefont, és elolvastam a sörkollektor működését és építési útmutatóját, amit már rég meg szerettem volna megtenni.

A vonat néhány perccel négy előtt valóban elindult, és én epekedve vártam az ajtóban állva, hogy végre újra befussunk arra a bizonyos Chandpuri állomásra, ahol végre újra megpillanthattam Zitát. Ő annyira nem volt meghatva ettől, mint én, mert hatalmas tömegen kellett áttolnia a bringát, hogy odajusson az ajtóhoz, ahol aztán villámgyorsan feladott mindent, és mint utólag kiderült, szükség is volt a gyorsaságra, mert nem sokkal később elindult a vonat.

Bahaddarhat Intersection – Hell on Earth

Maga az út már egyáltalán nem volt izgalmas, beszélgettünk kicsit Swapannal, és próbáltunk aludni, de ez talán csak Zitának sikerült egy rövid időre. Este 11-kor szálltunk le Chittagongban, és itt ért minket a sokk, hogy a város még ilyen késői órában is él, méghozzá nem is kicsit. Konkrétan dugó volt, nem gyenge, ráadásul egy zárlat (fránya monszun – beázott a vezeték) miatt elment az első lámpám. De mindez még nem lett volna baj, ha nincsen a Bahaddarhat Intersection. Ez talán a világ legkoszosabb, büdösebb, járhatatlanabb csomópontja, komolyan mondom, valami elképesztő, ami ott van. Kezdjük lentről fölfelé: először is, az út az egy akadálypálya, ennél még egy egyszerű földút is jobb lenne, de ez nem az, ez egy kátyúhalmaz, és olyannyira sűrűn, hogy a gödrök egymást érik, ezért még bringával is lehetetlenség kikerülni őket. Az út csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, de a legtöbb helyen köves, vagy téglákkal van kipótolva, ami talán a legrosszabb, mert a téglák szétcsúsznak, és ha két ilyen közé kerül a bringánk kereke… Aztán mindezen ugye a már megszokott legkülönfélébb járgányok közlekednek, megspékelve a nagy dögökkel is, merthogy Chittagongnak komoly átmenőforgalma is van, és mivel nincs elkerülőút, a teherautók nincsenek kitiltva a városból. Szóval van cikázás rendesen, plusz a vele járó bűz, por, szmog, na és meg ne feledkezzünk a dudálásról. Mindehhez még egy jó kis csatornaszag is társul, és ha elered az eső, akkor hurrá van, hiszen a szállóport felváltja a sár, és ideiglenesen a maszkon keresztül talán elviselhető a lélekzetvétel. Mindez egy nagy-nagy csomópontban, ahol már ki tudja, mióta, de épülget egy nagy felüljáró, ezért aztán munkagépek is vannak középen, és talán ugyanez okból a lenti „ideiglenes” utat nem aszfaltozzák le. Szóval egy igazi pokol ez a Bahaddarhat Intersection, ahogy az angol mondaná „Hell on Earth”, számomra legalábbis a legmocskosabb hely, ahol eddig valaha jártunk, és ez nagy szó, mert megfordultunk egy-két nem éppen kellemes bugyrában a szubkontinesnek az elmúlt 8 hónapban. :)

Na, de bocsánat, hogy negatívkodtam, de ezt le kellett írni, mert nem volt gyenge ennek a napnak a végén, kb. éjféltájban ezen keresztülverekedni magunkat.

A vendéglátónkat, Didarult viszonylag könnyen megtaláltuk, és egy rövid beszélgetés után már tusoltunk is, majd felszereltük az ágyunk fölé a tőle kapott szunyoghálót, és mint akit agyonlőttek, úgy eldöltünk az ágyon a hosszú és kalandos nap után.

Didarul sajnos se ezen az estén, se később nem sokat tudott velünk foglalkozni, de ezért nem hibáztattuk, hálásak voltunk, hogy egyáltalán fogadott minket. Didarul ugyanis dolgozna, de már nagyon kivan, mert amúgy is beteg, de az igazi nehézség a ramadán. Hajnali négykor kelnek, a cseléd főz, esznek, majd visszaalszanak, és kb. 10-re bemegy dolgozni, de már kora délután tisztára ki van, hisz négy óra óta nem evett, se nem ivott, már nem tud rendesen gondolkodni, ingerült lesz, egészen a hat óra körüli iftár-ig, amikor is újra ehetnek. Ez a ramadán nehezen összeegyeztethető a mai világgal, hisz dolgozni muszáj, mert ha egy egész ország leállna egy egész hónapra, bedölne itt minden. Ugyanakkor éhgyomorra… Szóval nehéz ügy. A monglai történetből kihagytam, de ott történt meg velünk, hogy egyszer egy étteremben szemtanúi voltunk az iftár kezdetének. Az asztaloknál mindenütt emberek ültek, szép ruhában, étel előttük, de nem nyúltak még hozzá. Aztán egyszercsak csengettek (igen, frankón csengő jelezte az időpontot!), és mindenki elkezdett enni. 20 perc múlva már üres volt a hely, csak mi maradtunk Zitával. Az egész filmbeillő volt, és az is érdekes volt, hogy annak ellenére, hogy ez nekik egyfajta ünnep, vagy legalábbis nagy pillanat volt a hajnal óta tartó éhen-szomjan koplalás után, nem tartott sokáig – mi tovább étkeztünk, akik csak a rendes vacsoránkat (parotába csavart csirke-fokhagyma-hagyma-uborka) ettük.

Egy egyszerű állami alkalmazott

A Chittagongi kalandjainknak ezzel még nem volt vége, igaz a bringákat a következő két napra letettük – nem is hiányoztak. Helyettük sétáltunk és riksáztunk. Didarul tanácsára első nap sétára fogtuk, és miután reggel az irodájából (egy utazási iroda) feltöltöttünk egy bejegyzést, elindultunk a városba. Első nap csak egy Samiul nevű illetőt látogattunk meg, aki egy állami alkalmazott, és akinek a feladata hogy a külföldieknek kiállítsa a Chittagong Hill Tracks nevű kisebbségi csoportok által lakott, dombos területre az engedélyt. A vele való találkozás egyáltalán nem úgy sült el, ahogy vártuk. Azt hittük, be kell majd fáradnunk egy irodába, ahol mindenféle papírokat ki kell majd tölteni és igazolványfényképet, egyéb igazolásokat leadni, majd napokkal később visszafáradni, befizetni valamilyen összeget, és átvenni az engedélyt a terület látogatásához. Ehhez képest Samiul az otthonába hívott minket (ezt csak akkor tudtuk meg, amikor a ház előtt álltunk), és ott ültetett le, majd kínált meg minket étellel, itallal, amit egy egész délutánt átívelő beszélgetés követett.

Nem csak az engedélyt, hanem millió egy jótanácsot is kaptunk, mindent teljesen ingyen, így ezen a napon körvonalazódott a következő útiterv bennünk: a cuccaink felét hátrahagyva két-két táskával Chittagongból elindulunk ÉK felé Kagrachuriba, majd onnan le Rangamatiba, és vagy onnan vissza Chittagongba, vagy ha még érzünk további kedvet a dombokhoz és a vidékhez, akkor tovább délnek Bandarban felé, majd onnan vissza.

Olyan sokáig maradtunk Samiulnál, hogy végül még a vacsorára is marasztalt minket, ami ugye náluk egy külön kis ünnep volt, hisz ramadán lévén egész nap koplaltak. Mindezek után még a sofőrjét is felajánlotta, így a céges autójával és sofőrjével mentünk haza Didarulékhez! :) Micsoda luxus, nem kell újra átélnünk se gyalog, se riksán a Bahaddarhat Intersection poklát.

Még egy dolog eszembe jutott Samiul-al kapcsolatban. Nem csak, hogy sofőrje és autója, hanem saját „cselédje”, vagy ha úgy tetszik, személyi titkára is volt, amit mindenféle kisebb-nagyobb feladattal el tudott látni. Az, hogy egy állami alkalmazottnak két al-alkalmazottja is van, megint csak arra vezethető vissza, hogy itt Bangladesben milyen sokan vannak. :) Az állam nem magasabb fizetést, adott Samiulnak, hanem autót, sofőrt, és titkárt. Ezzel nem csak, hogy hatékonyabban tud dolgozni Samiul, hanem még két másik munkahelyet teremtett az állam – milyen okosan! Szóval errefelé így mennek a dolgok, egy egyszerű állami alkalmazott alatt két ember dolgozik. :)

Föld és Élet legenda (kéne e világra)

Másnap csak várost nézni mentünk, mert elindulni a Hill Tracks-re még nem volt erőnk és kedvünk, ám otthon ülni sem lehetett. Ezen a napon megtapasztaltuk, hogy még az eddigieknél is durvább tud lenni Chittagong. Didarulék irodájának épülete, és a gödrös-poros főút között van egy csatorna, ami csak úgy bűzölög a szennytől. Elképesztően büdös a cucc, ami benne van, és nem csak a szaga, de már a látványa is szörnyű, és a legszörnyűbb az egészben, hogy pár száz méterrel odébb, egy másik, szélesebb csatornában, a fekete színű, olajos állagú vízben gyerekek játszottak. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy tönkreteszik a környezetüket, és velük együtt saját magukat is… :( Vagy csak nagyon kevés.

Elhiszem én, hogy az iszlámot Mohammed bácsi anno nagyon jól kitalálta, és szükség volt rá, és még most is van, és jól elterjedt és jóra tanítja az embereket, és ez mind nagyon jó, de nem kéne kibővíteni ezt a tudástárat, mondjuk azzal, hogy védjük, szeressük és tiszteljük az anyatermészetet és ne csak egymást, mert mi is a természet részei vagyunk, és mint túlnépesedett csúcsragadozók, nagyon is függ a létünk tőle. Lehet, kéne valami új világvallás? :)

Azt látom és tapasztalom, hogy bár az én életemben nem sok szerepe volt a vallásnak, ezzel a legtöbben, főleg ezen világokban, nem így vannak, hanem épp ellenkezőleg: alapjaiban határozza meg az életüket, a gondolkodásukat, a felfogásukat, de még a mindennapjaikat is a vallás. Legyen szó most hinduizmusról, iszlámról, buddhizmusról, vagy az itt ritka, de itt is jelen lévő kereszténységről. Emberek hiszik, és követik ezen vallások eszméit és gondolatvilágát, és ez nyilvánvalóan hatalmas dolog, hisz ezért is lehet, hogy van itt vagy másfél milliárd ember, akik vallástól függetlenül igen nagy békében élnek egymással, ami szerintem képtelenség lett volna a vallás nélkül, vagyis inkább úgy fogalmaznék, az emberek létét itt alapvetően határozza meg a vallás, értsd ez alatt, hogy a vallás végett léteznek, az ad nekik tartást és az tartja őket életben, generációról generációra, évszázadról évszázadra. E vallások nélkül nem is lehet elképzelni, se Indiát, se Pakisztánt se Bangladest, se Nepált se az egész szubkontinest, olyannyira részesei a vallások a kultúrának. Ugyanakkor ennek a kultúrának olyan szerves része a természet tisztelete, vagyis ez lehet hogy így nem igaz, lehet, hogy (és erre most írás közben jövök rá) inkább az van, hogy a nyugati világ találmányai, mintái, és kultúrája olyan gyorsan betörtek ide, hogy az őshonos helyi kultúrának nem volt ideje felocsudni sem, nemhogy még helyesen reagálni, esetleg távol tartani a helytelen dolgokat, vagy legalább tájékoztatni az embereket arról, mi jó, és mi nem az és miért… Így lehet, hogy a gyerek játszik a szemmel láthatóan és orral szagolhatóan igen szennyezett csatornában, aminek én ha tehetném a közelébe se mennék, és így lehet, hogy itt Chittagongban ekkora az őrület az utakon, ahol száll a por és a bűz és mindenki rohan, siet valahová, épp mint a mi világunkban, csak épp itt még veszettül dudálnak is mellé, és a járgányok százszor lepukkantabbak és tízszer annyian ülnek benne.

Az örök teknőslétre kárhoztatott gonosz lelkek

Na mindegy, ez csak úgy eszembejutott, ahogy visszaemlékeztem, de ne higyjétek, hogy mindezen „szörnyűségek” ellenére nem voltak szép perceink ebben az őrületes Chittagongban, mert voltak. Séta közben megcsodáltunk néhány újabb riksa díszítést, amelyek közül a kedvencünk az a belső huzat volt, amin világtérkép minta volt. :) Aztán Zita képzeletben vezetett egy autóriksa roncsot, majd rájöttünk, hogy az út közepén található téglából épített töltésen a legjobb sétálni, mert ott nem kell minden pillanatban azt lesni, hogy honnan készülnek éppen elgázolni – merthogy járda az nincs, azt ugye nem kell már mondani, hogy az ilyesmit errefelé keresni sem érdemes. Akkor lepődnénk már meg, ha valahol mégis találnánk járdát, amit rendeltetésszerűen használni is tudnánk.

Ezen a második napon egyébként egy sírhelyet igyekeztünk csak felkeresni, legalábbis ezt tűztük ki célnak a sétához (persze a lényeg maga a séta maradt), ezt Zita találta az útikönyvben, Bayazid Bostami sírja egy kis mecsetben található egy külső városrészben, és az egésznek a különlegességét az adja, hogy van egy medence is a mecset mellett, amiben teknősök élnek, konkrétan a Bostami Turtle, ami a szabadban már kihalt, erősen veszélyeztetett faj. Itt azonban (és talán még néhány helyen a világban) életbentartanak a gondozók néhányat, amelyet az idelátogatók előszeretettel simagatnak és etetnek meg farudacskákra szúrt banándarabokkal. A fa pálcikák gondolom azért kellenek, hogy nehogy egy-egy kézfejből is teknősvacsora váljék. :)

A monda szerint a gonosz lelkeket mintegy büntetésként változtatták ezen teknősökké, ezzel büntetve őket az örökkévalóságig. Hogy a gonosz lelkeket miért kell etetni és simogatni, ne kérdezzétek… De jó lenne kitalálni a talajnak, a levegőnek, meg úgy egyáltalán az élővilágnak, a természetnek is valami könnyen és gyorsan emészthető legendát, amit villámgyorsan le lehet tölteni még az egyszerű népeknek is… Bár a baj nem itt van, nem csak ez a baj, hanem hogy távol kerültünk a valóságtól. Az „odakint” van, azt nem látom, mert falak, ablakok választanak el tőle, mert lehúzom a vécén, kidobom a kukába és onnantól nem érdekel, nem is gondolok rá, mint ahogy az sem érdekes, honnan van az energia, amit használok, vagy az az étel amit megeszek. Kit érdekel, különben is, rá van írva, mi van benne és a fogyasztóvédelem dolga ez, nem az enyém, különben sincs ilyenre idő, rövid az élet, és rohanni kell, ma még nem éreztem jól magam, pedig már este van és holnap újra menni kell a melóba. Nektek is ismerős? :)

Ugyanakkor ebben a kultúrában itt Bangladesben még megvan az, amitől képesek örülni az élet millió apró csodájának, jobban, mint bárhol eddig, ahol jártunk, szóval nem veszett el minden, ez egy nagyon érdekes, vegyes világ, amelyben rengeteg benyomás ér minket minden nap. Nem csak rosszak, jók is dögivel! Illetve inkább azt mondanám, hogy igyekszünk nem úgy nézni a dolgokra, hogy „Ez Rossz! – Ez jó!” Elnézést, ha ez a bejegyzés kicsit borúsnak tetszik át, nem annak szántam, és remélem, nem annak látjátok, tudjátok, minden probléma egy lehetőség is egyben, és mindig mindenből és mindenkitől lehet valamit tanulni.

Chittagongba augusztus 14-én érkeztünk, és 15-16-án időztünk, a következőkben pedig csökkentett málhával bebringázunk a Chittagong Hill Tracks-be! ;) Izgalmas lesz… ;)