Nászút a Föld körül

Reggel Andree előttünk elstartolt, lévén ő nem szokott reggelizni. Mi még visszakanyarodtunk a városba, és kértünk egy-egy tál ételt a tegnapival szomszédos helyen. Miközben ezt faltuk, megcsodáltuk a szemközti asztalnál ülő férfi párost, egyikük esőköpenyben volt, a másik pedig a műanyag sámli tetején guggolt. Hiába, ez itt Ázsia, szeretnek guggolni az emberek. De ez nekünk még most is vicces, ennyi idő után is meg tudnak lepni minket a guggolással. Azt ugye meséltük már, hogy Indiában a férfiak szeretnek guggolva pisilni? A kíváncsiság kedvéért én is kipróbáltam, de nem nagyon ment. :)

Apropó, esőköpeny! Ezen a reggelen esőt kaptunk. Hol jobban, hol kevésbé esett, amíg reggeliztünk, leszakadt az ég, aztán meg úgy elállt, hogy mire befejeztük, vehettük le a dzsekit. Szegény Andree-ra gondoltunk, pont a legrosszabbkor indult el, rögtön rászakadt az ég. Reméltük, hogy majd utolérjük, de ez nem történt meg.

Az út szolidan emelkedett, rizsföldek és gumifa(?) ültetvények között haladtunk. Utóbbi ültetett erdőt jelent, ahol a fák törzsét bevágják (láttunk már ilyesmit Bangladesben, a Chittagong Hill Track-en), hogy kifolyjon belőle valami fehér lé, amit kis edénykékben gyűjtenek és a vágásnál még kis tetőket is odaépítenek a fatörzshöz, kátránnyal szigetelve, hogy ha netán esne, ne keveredjen a fehér anyag az esővízzel. Ami azt illeti, abban nem vagyok biztos, hogy ez gumi, vagy egyéb anyag, csak valaki vietnami névvel egyszer ezt írta a FB falunkra, ezért gondolom. De ha valaki jobban tudja, az megírhatja, pontosan mit is láttunk.

Az idő egyébként elég szürkés volt ezen a délelőttön, ezért nem sok jó fotót sikerült készítenünk, legalább az eső nem esett már és ennek is nagyon örültünk. Néha szembejött egy-egy meredekebb emelkedő, de ezek sosem tartottak kifullasztóan sokáig. Egy nagy T-elágazásban értünk, ahol az utunk széles aszfaltsávvá alakult, és derékszögben kettévált. Erről semmit nem jelölt a térképünk, de azt azért ki tudtam venni belőle, hogy nekünk jobbra kell menni. Ha nincs a GPS, kérdezősködni kellett volna, mert tábla az sehol nem volt a környéken.

Valahol 30km környékén megálltunk ebédelni. Com Bo-t, vagyis marhahúst rizzsel ettünk 20 ezerért. Ebéd után még kicsit pihentünk, aztán Zita felfestett az útra egy feliratot, mert úgy gondoltuk, hogy Andree talán mögöttünk lehet, biztos megállt valahol, ahol nem vettük észre. Mert különben már utol kellett volna, hogy érjük.

Indulás előtt még gyorsan azt is odaírtuk, hogy mikor távoztunk, mikor épp megjelent! :) Mint kiderült, ő balra fordult az útelágazásban, és csak több kilométer után tűnt fel neki, hogy megszűntek az útszéli betonkarók, gyanús lett neki a dolog, kérdezősködni kezdett, és visszafordították.

Megvártuk az ebéddel, de aztán ahogy elindultunk, én rögtön megálltam fotózni egy függőhidat a völgy felett, mire Andree úgy elhúzott, hogy aztán már nem is láttuk többet. Persze mert később is sokat megálltunk fényképezni. Egy víztározó mellé érkeztünk ki, szemben a parton dzsungel borította a hegyoldalt, és néhol még a vízben is álltak fák, ebből gondoltuk, hogy valószínűleg nem lehet olyan öreg ez a víztározó. És mert a térképünk sem jelölte, csak azt vettük észre, hogy amióta a partján vagyunk, azóta letértünk arról az útról, amit a térképünk még ismer. Valószínűleg azért, mert az a gát megépítésével víz alá került. Hamarosan ezt a gátat is megpillantottuk, és aztán át is hajtottunk rajta. A zsilipeket hatalmas sárga karokkal tartották, elképzeltem, milyen lehet, amikor ezek megmozdulnak, és elkezd lefelé zúdulni a víz… Mi van, ha ilyenkor valami balul üt ki? Le kell engedni az egész tavat?

A túloldalt egy egész combos kaptató várt ránk, aminek a túloldalán megérkeztünk Kham Duc-ba. A város határában utolértük Andree-t, épp megállni készült egy kis pihenőre. Még mielőtt kitalálhattunk volna, hogy hol is álljunk le pihenni, egy jól megpakolt biciklin egy srác hajtott oda hozzánk. Franciaországból indultak, és éppen itt, 100m-el visszább, az út túloldalán egy vendéglőben táboroznak. Természetesen csatlakoztunk hozzájuk, ők a solidream.net-es fiúk, elképesztő a történetük. Franciaországból indultak, de ami a poén, hogy nyugat felé! Egyszóval már bejárták szinte az egész világot, idén hazaérnek, jártak már Afrikában, Dél-Amerikában, az Antarktiszon(!), Közép- és Észak-Amerikában, Új-Zélandon, Ausztráliában, és most itt vannak Délkelet-Ázsiában. Ide egy repülővel érkeztek meg Szingapúrba, és innen Kínán át fognak hazatekerni. Persze ezt meghallva azonnal javasoltunk nekik egy kis kitérőt Pakisztán, a Hunzák és a Karakorum Highway felé, vagy ha ezt nem, hát a Pamírt mindenképp az útvonalba illene venniük, ha már egyszer arra járnak majd.

Persze ők tudják, mi nem erőltettünk semmit, ellenben erre az Antarktiszra és az amazóniai átkelésükre azért rákérdeztünk, hogy hogyan is volt!? :) Az Amazonas vidékén való átkelést ők is merész dolognak tartották, mert csak néhány év van állítólag egy évben, amikor járható az út, de ők pont akkor voltak ott, és sikerült nekik az átkelés. Az igazat megvallva ezt én is nézegettem, de annyira nem láttam semmiféle civilizációt, se utakat arrafelé, hogy élből elvetettem az ötletet. Ott van a jó kis Panamerican Highway, az majd jó lesz nekünk az Andok mentén a nyugati parton. :)

Az Antarktisz pedig úgy jött össze nekik, hogy az egyikőjük barátja hajós, és elvitte őket néhány hétre a legdélebbi kontinensre. Így a srácok, mire hazaérnek, kipipálhatják az összes kontinenst, és ez azért nem semmi, valljuk be! :) Amúgy azt mesélték, hogy elképesztően jó volt az Antarktiszon és hatalmas élmény és kaland volt, amit soha nem felejtenek el.

Látva őket és hallva a történetüket komolyan elgondolkodtunk Zitával, hogy ha ez ilyen könnyen megy, mi is szerzünk valahonnan „egy barátot”, aki elvisz minket az Antarktiszra, ha pedig ez összejön, akkor nincs mese, egy kicsit bele kell majd csípni Afrikába is. Persze most látom jó anyáink arcát olvasás közben, hogy „…ne csináljátok már, mikor értek így haza?”, de nyugalom, ezt is észben tartjuk, és majd mérlegelünk és meglátjuk. Most még meg sincs a pénzünk Dél-Amerikáig, úgyhogy kár ennyit előre álmodozni. :) Egyelőre maradjunk csak itt a mostban, Vietnamban, Délkelet-Ázsiában, és jussunk el először csak Ausztráliáig, aztán Új-Zélandra, aztán majd meglátjuk.

Annyira durva, hogy már igazából abszolút nincs messze Ausztrália, és ez félelmetes érzés, mert az a nagy sziget világ életünkben úgy élt bennünk, hogy az bizony rohadt messze van, a bolygó másik oldalán, és még most is így él bennünk, ugyanakkor már azt is érezzük, hogy már csak pár hónap, és ott is letesszük a lábunkat, illetve a kerekeinket. :)

A srácoktól kaptunk egy Kambodzsa térképet is a nagy adag inspiráció mellé, de bárhogy is vakaróztunk, mi már nem tudtunk semmit adni nekik a néhány jótanácson kívül, az laoszi SIM-kártyán és útikönyvünkön már túladtunk északon, a pdf-es verzió pedig nekik is megvolt. Búcsúzáskor még azt is elárulták, hogy félretett pénzből csinálják a bulit és csak egyikük „állandó tag”, a többiek útközben csatlakoztak és váltak le tőle, valahogy úgy, mint nálam a 100napbringánál. A félretett pénzük mellett van egy Paypal donációs gomb is az oldalunkon, innen is van némi pénzük, nem sok, de azért számottevő százalékát fedezi a költségeiknek. Cserébe kisfilmeket töltenek fel az oldalra, ezt éppen akkor is szerkesztette egyikőjük, amikor beszélgettünk velük. Nem volt sok időm, de belepillantottam az oldalukba, és mintha náluk láttam volna, hogy kipróbálták a KiteBike-ot vagyis a bringás vitorlázást, amikor egy kisebb siklóernyővel húzatták magukat, azt hiszem valahol Ausztráliában. Erre már én is gondoltam, de nem hittem, hogy a valóságban is működhet. Őrültek… :)

Este 200 ezerért béreltünk ki egy szobát egy szállóban, azonban már nem csak kettőnkre, hanem hármunkra. Andree-val megbeszéltük, és hármunk közül egyikünk sem bánta, ha így megosztjuk a költségeket. A szoba tökéletes volt, egy kisebb és egy nagyobb ággyal, zuhanyrózsás fürdőszobával. Miután kimentünk enni és megittunk egy győzelmi sört/kólát a vacsorához a sikeres nap végére, visszasétáltunk a szállónkba, ahol még mindig nem volt vége a napnak, ugyanis a falra felszerelt síkképernyős tévén találtam egy VGA portot, és lévén Bangkok óta van nálam egy ilyen kábel, a képernyőt össze tudtam kötni a netbook-ommal. Azt kihasználva megnéztük a Madea’s Witness Protection című remekművet, és nagyon jól mulattunk rajta. Igazából rég nevettünk ennyit vígjátékon. Ebben a filmben Tyler Perry egyszerre három szereplőt is játszik, és van egy autós jelenet a film elején, amin sírva röhögtünk. Ahogy a szobához kapott törölközőn is: “Little Dog, USA”, egyszerre cuki és menő, ilyen felirattal tuti a siker, nem igaz? – Gondolhatta az ügyes ázsiai “marketinges”. :)

Ezen a napon, 2013. január 28-án 52,9km-t haladtunk.