Nászút a Föld körül

Van asztalom, székem, Zita mosógéppel mos, és a müzlit egy sütőben pirítja össze a magokkal. Mindez száz dollárba került, de nem mi fizettük ki és nem is nekünk lett kifizetve, de ki lett fizetve és a rendelkezésünkre lett bocsájtva. Hogy ez hogy történt, azt a végén megtudjátok, legyen elég annyi, hogy két órája még a béka segge alatt volt a morálom, most meg leültem naplót írni, pedig ilyet nem szoktam, ha rossz kedvem van. Hát már nincs.

A Purakanunui vízesés és az antakrtiszi szél

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy pihenőnapot csaptunk a domb tetején. Produktív pihenőnap volt, mert megírtam a naplót, megírtam egy cikket, amiről később kiderült, hogy honor (fizetség) is jár érte, és egy bejegyzést is beszerkesztettem.

Másnap esőre keltünk, vagyis nem keltünk fel az eső miatt, csak a tervezettnél később. Kényelmesen megreggeliztünk, majd a sátrat már nagyjából szárazon raktuk el. Csak amikor elindultunk, akkor vettük észre, milyen jeges szél fúj, mintha egyenesen az Antarktiszről érkezett volna. Ez egyébként nincs kizárva, hiszen már csak pár ezer kilométer ide a legtélibb-legdélibb kontinens. :)

Kerek egy egész kilométert gurultuk így egy parkolóig, ahol leraktuk a bringákat a WC tetős előtere elé, mert megint rákezdett az eső. Ez a parkoló azért volt ott, ahol, mert innen indult egy ösvény a Purakanunui vízeséshez. A tábla 10 percet mondott oda-vissza, de valójában még ennyit se kellett mennünk a páfrányos erdőben. Kereszteztünk egy hidat, majd már ott is voltunk a vízesés felső sarkában, ahonnan az ösvény egy hajtűkanyaron át vitt le az aljából. Innen pofás kilátás nyílt a vízesésre és amikor nem sütött be a lombok között rá a nap, egész jó fotókat is lehetett csinálni róla.

A gyalogoshíd, ami a vízeséshez vezetett

A hajtűkanyar

Hát nem szép a haja? :)

A vízesés 1/5-ös záridővel fotózva, árnyékos időben

Visszaérve a Rangert épp a parkolóban találtuk, és mikor Zita megkérdezte tőle, hogy hol van a legközelebbi szemetes, csak annyit válaszolt, hogy adjuk neki oda. :) Így megszabadultunk egy zacskó szeméttől, és már ennyivel is könnyebben indulhattunk tovább a ránk váró két hosszú, combos fölfelének. Ezek sajnos még a szemeteszsák nélkül is nagyon görénymód megszivattak minket. 8,9km/h lett az ezen napi átlagsebességünk! :o Ragadtak és csúsztak a sártól, és néhol nagyon meredekek voltak, ráadásul hiába sütött ki közben néha a nap (Azt már nem részletezem századszor, milyen őrült itt az időjárás, 4 évszak egy napon abszolút igaz, de itt délen szerintem egy óra alatt is!), még mindig olyan jeges szél fújt, hogy abba a pofám majd leszakadt.

Remek időnek látszik a fotón, de valójában kegyetlen volt

Miközben fölfelé toltam a biciklit, aminek a sárhányójába beleragadt a sár és így még nehezebb volt tolni, ráadásul az idegesítő karistoló hang is nagyon zavart. Hiába szedtem volna ki, amit egyébként egyszer meg is tettem, az út még murvaéleten át vitt minket vagy 10km-t és még egy dombot. Szóval nagyon oda voltam, Zita nem különben. Most még a körülöttünk a zöld mezőkön legelő birkákat is utáltam. Pedig igazán nem kellett sokat megtennünk ezen a napon, az apály miatt már tudtuk, hogy elbuktuk a Katedrális-barlangot, így a mai napra csak a Lost Gipsy galéria a program, de mégis, még odáig is nagyon kínkeserves volt eljutni.

Az elveszett csavargó kiállítás

Persze végül csak átkeltünk valahogy azon a második átkozott dombon is, és odalent a tenger mellett már nem fújtak olyan hideg szelek. Papatowai határában már ki volt táblázva a Lost Gipsy, és egy kanyarral később, egy enyhe emelkedő tetején már meg is pillantottuk a fotókról már ismerős zöldre pingált buszt. Az út mentén egy fickó állt, a kezében magasba tartva egy táblát: „Curios” felirattal. Ahogy közelebb értük, láttuk, hogy csak egy bábú, egy a sok őrült dolog közül, amit itt találni. A bejáratnál található fa karón Dave ült a gitárjával és játszott valami vidám melódiát, az egész helyből, már az első másodperctől sugárzott egy kellemes, bohém, laza életérzés. Még a „főbejárat” előtt áll egy kis büfé, ahol kávét és üdítőket lehet venni. Már ez a kis sarok is megér pár szót: a padok alja betonból és üres üvegekből, lámpatestekből és egyéb áttetsző, de színes dolgokból van építve, utóbbiakon nagyon klasszul átszűrődik hátulról a fény. Mögé néztem a dolgoknak, és láttam, hogy a túloldalt a palackok nyakai néznek a nap felé. :)

A kiülő a büfé előtt

Ez látszik az útról a Lost Gypsy-ből

A bejáratnál

A busz bejárata, ide még ingyenes a belépés

[/caption]

A busz oldalról, az utcafrontról

Geszti Dániel! Ha ezt olvasod, üzenjük, hogy köszi a pót-mosogatószivacsot! :) Ezt még Te csomagoltad így be valahol Isztambulba menet több mint két és fél éve, hogy aztán ránk hagyd. Az előzőt elhagytuk, így most hasznát vesszük ennek végre, nem hiába cipeltük át a fél világon! Szóval köszi! :)

Szemben a buszba a belépés még ingyenes, de aki a belső tárlatot is látni akarja, annak 5 dollár a belépő. A busz már önmagában varázslatos és bár bent is sok izgalmas dolgot látni, de nekem valahogy a busz eredetibbnek tűnt, látszott, érződött rajta, hogy az volt meg előbb. Fejmagasságban egy vonat járt körbe, érdekes újságcikkek és régi pénzek voltak kiragasztva a világ minden sarkából. A kiállított tárgyakon pedig mindenütt volt legalább egy gomb vagy egy tekerő és mindegyikük csinált valamit, tehát az egész mozgó és interaktív volt. De ha épp meguntuk a különböző mókás mechanikus csodák próbálgatását, egyszerűen az is jó volt, hogy csak leültünk az egyik fotelba, hallgattuk Dave, vagy a magnó zenéjét és lapozgattuk a szekrényen hagyott kerékpáros könyv fotóit. Ráértünk, hát jól átlapoztuk, ahogy a buszt is alaposan szemügyre vettük.

Válaszok a gyakran ismételt kérdésekre! :)

A busz mennyezete nem repedezett

200 forintos és Erase your past tea! :) Tele volt apró csodákkal az egész busz… :)

A bicajos könyv egyből felkeltette az érdeklődésünket, leültünk hát és végiglapoztuk…

Mindennek csak az éhségünk vetett végett, megkérdeztük Dave-et, hol főzhetünk, azt mondta, bárhol, nyugodtan főzzünk a büfé előtti asztalon, itt mindent szabad. Volt nálunk még egy ízesített, vákuumcsomagolt tészta, ez gyorsan elkészült és jól is laktunk vele a hozzá főzött plusztésztával. Közben észrevettük, hogy körülöttünk minden vendég az okostelefonját meg a tabletét nyomogatja, és leesett nekünk, hogy itt bizony van wifi, csak el kell kérni a jelszót. Ezt ekkor még nem tettük meg, hiszen még nem is jártunk bent a „The Winding Thoughts Teather of sorts”-ban, amit, ha megpróbálok magyarra fordítani, valami olyasmi lehet talán, mint a „Szárnyaló gondolatok színháza – vagy valami ilyesmi”, de lehet, hogy tévedek. :)

Odabent először egy kuckóban egy kis szobabicikli fogadott minket, amit ha meghajtottunk, a generátor bekapcsolt egy tévét, ami a saját képünket mutatta. Ekkor vettük csak észre, hogy a tévé mellett ott van egy kis kamera is. :)

Golflabda célbadobós játék egy bakancsba

A lábbal hajtott önarcgép generátor

Feljebb három kisebb szoba volt, az első kettőben különböző különálló apróságokat lehetett megtekerni, megnyomkodni, megvilágítani, vagy akármi. Az utolsóban egy nagy zongora állt középen, egy régi, kopott, alul végig nagy, széles fapedálokkal. Minden pedál és minden billentyű a szoba szélein körbeszerelt dolgokat szólaltatta meg, marmonkannán dobolt, lemezjátszón kapcsolt be egy ősrégi dalt, autórádiókat indított el, de olyan is volt, ami valamit megmozgatott. Szóval az egész teljesen őrült volt, olyan elképzelhetetlenül érdekes. :) Persze a legjobb az egészben az utcafronton található bádogbálna, ami elkezd úszni, ha az alatta található kurblit elkezdjük tekerni. És a vele szemben lévő testvére, egy birka csontváza, egy felpimpelt biciklire szerelve. Ő még hangot is ad, és a lábai mellett az álkapcsa is mozog, ha tekerjük a kurblit.

Blair, az alkotó, a büféslány kutyájával

A bicikliző csontvázzal :)

Dave, a gitáros srác egyébként nem az alkotó, ő csak az embereket fogadja és figyeli, hogyan csodálják ezt a sok bolondságot, a belépőt szedi és a muzsikát szolgáltatja. Az alkotó Blair, aki később szintén előkerült. Mi is készítettünk vagy egy tucatnyi snittet a legérdekesebb dolgokról, de összevágni sok idő lenne és a végeredmény fele olyan profi sem lenne, mint ez a videót, amit még Simonék mutattak nekünk Blairről és az ő őrült kiállításáról. Érdemes megnézni, mert tényleg olyan a videó is, mint maga a hely – Király! :)

Sajnáltuk, hogy Blair és Dave épp akkor sokalltak be a Couchsurferek hosztolásával, mikor mi erre jártunk, de azért így is jó volt itt lenni. A wifiről kiderült, hogy csak fél óráig működik kuponról, mondjuk annyi pont elég volt Zitának az okoskán és pont ennyit bírt a netbookom aksija is, így ez nem volt gond, főleg, hogy ennyi idő alatt szinte mindent el tudtam intézni, legfőképpen a képek eredeti felbontásban való feltöltését ahhoz a bizonyos cikkhez, amit előző nap írtam meg. 120MB felkúszott 30 perc alatt, ez új-zélandi viszonylatban nagyon jó sebesség, csak azért volt kicsit necces az egész, mert az utolsó 10 percben a win7 aksi töltöttség mutatója 6%-on megállt… De végül végigbírta és az utolsó pillanatban még 3 CS Request-et is el tudtam küldeni Invercargillbe. Igaz, hogy azóta sem volt egyáltalán sehol 2degrees térerő, tehát nem tudtam megnézni, hogy válaszolt-e bárki, de ez már csak egy ilyen vidék. :) Ne akarjak mindig a neten csüngeni, amikor itt vagyunk Új-Zélandon! :)

Agymotoros agyvihar

Blair őrült csodavilága után a papatowai-i 6 dolláros DOC kemping felé vettük az irányt. A matracok nagyon jól szuperáltak, mert éjjel nagyon hideg volt, különösen hajnalban, de mi alulról egyáltalán nem fáztunk. És hiába 9cm magasak, nem csúsznak szét egymás mellől és közéjük sem estünk be. Én viszont, áram és internet híján csak az agyamat járattam és az annyira felpörgött, hogy órákig nem tudtam elaludni, pedig szerintem már valahogy 9 óra körül ágyban voltunk. A közép-amerikai Lonely Planet útikönyvet kezdtem el olvasni az okostelefonon, és hát azt írta, hogy ott is vannak dombok, vagyis inkább hegyek, meg fennsíkok, szinte mindenütt. Ajajj, mi lesz velünk, ha már itt Új-Zéland pár száz méteres dombjain így szenvedünk. Oké, megszabadulunk majd jó néhány holmitól, mielőtt innen elrepülünk, de akkor is, az a pár kiló nem fog nagyon számítani. És a távolságok ott a nagy pocsolya (a Csendes-óceán) túloldalán még nagyobbak… És szeretnénk látni sokat, sok országot, sok kultúrát, sok embert, sok tájat. De fáradunk, hiába próbálnánk tagadni magunk előtt, ez így van, talán nincs már az a hosszú pihenő, ami után úgy indulnánk újra útnak, mint az elején. Az út még mindig vonz és hív minket, de már nyúz is, és ezt jobban érezzük, mint az első években. Ezért az jutott eszembe ezen az éjjelen (vagyis tegnap este), hogy mi lenne, ha egy elektromos agymotort szerelnénk az első kerékbe és valami jóféle aksipakkot az ülés alá. A kettő közé már csak néhány jól szigetelt kábel és egy vezérlő kéne, nem hiszem, hogy az egész olyan nagyon nagy varázslat, és talán nem is akkora nagyon nagy vagyon az út egészét nézve és azt, hogy mennyivel könnyebb lehet így az élet. „8 óra viharos hátszél” – olvastam egyszer Reku Papa egyik hozzászólásában a Rekusokk Facebook csoporton megosztott kép alatt, ahol egy ilyen agymotorral és aksival szerelt magyar reku volt látható.

Tudom, tudom, ez csúnya csalás lenne, de ilyen erővel a stoppolás vagy a buszra szállás is, és egyébként meg semmi sem csalás, talán csak az, ha azt mondjuk, hogy jól érezzük magunkat és élvezzük az utat, de közben igazából már nem. :) „Mi lesz a 40 ezer km-el?” – Kérdezte meg tőlem Zita, mikor reggel kiöntöttem neki az esti agyviharomat. Hát igen, bizonyos szögből és felszínesen nézve így sok ember szemében ugrana az utunk üzenete, egy másikból meg egy fain dolog lenne, egy új perspektívát, új lendületet adhatna az utunknak, és szerintem nem gáz beismerni, hogy 3 év után már nem bírjuk úgy csinálni ezt a kerékpártúrát, mint az elején. Basszus, hát mindjárt három éve az úton vagyunk. Jó dolog biciklizni a világban, de azért erre is rá lehet unni. És akárhányszor mást csináltunk, mindig nagyon élveztük. Jó volt Indiában „Hello Journey” táskákkal körbevonatozni és buszozni az országot, jó volt az Annapurna körül hátizsákkal túrázni, jó volt Burmában tucat-hátizsákos turistának lenni, jó volt Thaiföldön búvárkodni, jó volt ma hajnalban pihenten fölkelni és kipakolni az öreg Canon kamerát timelapse videót készíteni (szegénynek már csak akkor nyílik ki az objektíve CHDK módban, ha lefelé tartom és megsegíti a gravitáció… :), jó annyi mindent csinálni és jó biciklizni is, de ha minden időnk azzal megy el, hogy ilyen átkozott dombokon ilyen ótvar szélben rójuk a murvaélettel borított utakat, akkor se időnk, se erőnk, se kedvünk nem marad az igazi Rock N’ Roll-ra, amihez a bringa mindig is csak egy eszköz volt, de azt hiszem mostanra kicsit ráuntunk és más játékszerek után is kacsintgatunk.

Ha viszont teszem azt, azt a 519km-t, amit most az elmúlt 12 napban letekertünk, 4db 124km-es napon tettük volna meg a 12 nap helyett, 8 teljesen szabad napunk maradt volna minden másra. 124km nekünk ezen az úton extrém hosszúnak számít, és 4 egymást követő ilyen napba talán bele is döglenénk, de az biztos, hogy nem élveznénk. De mondjuk, hogy gyorsabban is akarunk haladni, allcuzammen, tehát 4 nap tekerés elektromos rásegítéssel, marad 4 nap valahol sznorkellezésre, timelapse-ezésre (már kinéztem egy nagyon jó kamerát, csak meg kell szerezni a gyártótól: Brinno TLC 200 Pro, guglizzátok meg, HDR-es timelapse kamera, 4db AA-ról megy! :) ), meg még annyi minden másra, amit szeretnénk csinálni ezen a nagy, csodás játszótéren. Ezért is nem vagyok kétségbe esve, hogy ilyen gondolataim vannak, mert nem arról van szó igazából, hogy ellustultunk, hanem inkább arról, hogy beleuntuk, belefásultunk a sok biciklizésbe. Vagy legalábbis az ilyen nehéz napok közepette, mint amilyenek ezek voltak, így érezzük, de már számtalanszor feltámadtunk az ilyen mélyvölgyekből. És a világ felfedezése talán még őrültebben vonz minket, mint a kezdetektől, mert már látjuk, mennyi mindent tartogathat számunkra, ha megfelelőképpen állunk hozzá. (nyitottan) Szóval nem arról van szó, hogy nem akarunk pedálozni, hanem arról, hogy pedálozás helyett most már sok mást is szeretnénk csinálni. És ahhoz nagyon jól jönne az az állandó viharos hátszél, amit az a néhány kütyü tud. :) Megmaradna a biciklizés szépsége, öröme és életérzése, és mellette jutna időnk és energiánk arra a sokmindenre, amit szeretnénk csinálni. Talán több bejegyzést és több cikket is tudnék így írni, jobban meg tudnám osztani ezt a sok csodát, amitől még mindig, lassan három év után is nap, mint nap túlcsordulunk.

Na mindegy, ezt most jó volt leírni is, ahogy tegnap is összeírtam a rendszerrel kapcsolatos kérdéseimet és kételyeimet is. Mert azért lehet, hogy sok minden nem úgy van, ahogy én most így kvázi látatlanban, internet és mindenféle utánajárás nélkül, pusztán hallomás után szépen kigondoltam magamban. De az biztos, ezt a gyártótól tudjuk, hogy a biciklibe lehet agymotort tenni, az első kerékbe az agydinamó helyére, és az is, hogy az aksi pluszsúlyát is kibírja és mi is kibírjuk, ha ne adja az ég, a nap vége előtt lemerülne, hiszen volt már hogy 20 liter vizet meg 8 napnyi kaját vittünk magunkon. Talán még valami jó kis könnyű, összehajtható szolárral is ki lehetne egészíteni a rendszert. És az is biztos, hogy ennek azért még utánajárunk és alszunk még jó néhányat rá. Addig is bátran írjátok meg erről az őszinte véleményeteket, frankónak tartjátok, vagy most egy fél világ dőlt össze bennetek, hogy egyáltalán ilyesmi megfordult a fejemben? :)

A Katedrális-barlang

Visszatérve a túraleírásra, most lett kész a timelapse videó, nem hittem, hogy érdekes lesz a végeredmény, de nekem tetszik, lássátok Ti is a visszahúzodott víz után reggelit kutató madarakat, a napfelkelte fényeit, az apály kiteljesedését, az embereket, amint közel jönnek a kamerához és elolvassák az alá rakott cetlit („ne bántsd, timelapse-et készít, értéktelen, majd összeszedem”) – és nem bántják. :)

Hiányozni fog ez a nyugodtság, hogy tudni, hogy nagyon alacsony a bűnözés, és meg lehet bízni az emberekben, a szokásosnál is nagyobb arányban. Mert Amerika nem ilyen lesz, se észak, se közép, se dél, és ezt már most jobb elültetni az agyunkban, nehogy figyelmetlenek legyünk és ráfázzunk.

A szemközti partszakasz egy részlete

Reggel még egy kis szerelés is belefért a pakolás mellé, az agyváltó bowdenezése és markolatváltója megint beragadt, az esőben való biciklizés után mindig ezt csinálja, ki kéne már cserélni a bowdeneket és a bowdenházat is, mert hát utóbbi sérült és így belefolyik az egészbe a víz és rozsdásodik meg koszolódik. Nekem meg, mint most is, általában csak futtában van rá (vagyis csak így szánok rá) időm, és csak gyorsan kitisztítom, megolajozom, aztán a következő eső után megint csinálhatom az egészet, mert megint beázik. Nem nagy munka kipucolni, és utána újra olyan könnyű váltani, hogy úgy érezzük, mintha az egész bringát is könnyebb lenne hajtani. :) Így volt ez most is, még a vizes lábainkkal is. Mert reggel olyan vizes volt a harmattól a fű, hogy mire kiértünk a kemping konyhájába, csuromvizesek lettek a cipőink.

A tegnapihoz képest most nagyon könnyen szedtük a fölfelét, mintha csak megérezték volna a biciklik, hogy mit tervezgettem velük gondolatban, úgy megiramodtak a napsütötte fölfelében. :) Persze valójában csak arról lehetett szó, hogy a szél fordult egyet, és most a hátunk mögül fúj, így nem is olyan hideg és nem is olyan kellemetlen, na meg a kerekeink alatt is most aszfalt van, ami megint sokkal kellemesebb. Hamar fent voltunk a 150m magas emelkedő tetején, úsztunk a fényben és a táj eléggé adta, az egyik kanyar után olyan kilátás tárult elénk, hogy amellett nem bírtunk csak úgy elmenni. Az út eltűnt alattunk, és ha nem láttuk volna a GPS-en, fogalmunk sem lett volna, hová és merre folytatódik. Persze csak a domborzat játszott a táj láthatóságával, de mivel egy csodás öböl is volt a képben, az egész igen varázslatos volt. És végre megint makulátlan aszfalton, hát ennyi számít… :) Na meg az, hogy nem a hülye Antarktisz felől fúj a szél. :)

Tipikus Catlins-i táj

Út a semmibe… :)

Mielőtt még megérkeztünk volna a Katedrális-barlanghoz, előtte egy tóhoz is letértünk, pontosabban csak a tavat felülről megmutató kilátóhelyhez. A tábla gyalog 10 percet mondott a parkolótól, mi biciklivel kb. fél perc alatt odaértünk, szóval gyalog sem lehet több 1 percnél, de úgy látszik a táblakészítőknél a 10 perc a legkisebb egység. :)

Az erdőn át a tóhoz

Kilátás a tóra

A tó után még egy kis mászás jött, majd az elágazás balra a barlangokhoz. Persze, hogy murvás út vezet hozzájuk, toronyirányt felfelé! :) De ma ez se baj, főleg, hogy csak pár száz métert kellett tolni a bringákat, utána enyhült az emelkedő és már tudtunk hajtani a murván. A hágó 600m-el a parkoló előtt volt, és innen már nem gurultunk le, hanem a közeli bokros réten elrejtettük a bringákat, magunkhoz vettük az értékeinket, majd elindultunk gyalog. A parkoló jóval lejjebb volt, jól tettük, hogy a málházott bringákkal nem gurultunk le ide. 5-5 dollárért megvettük a belépőket, majd elindultunk az erdei ösvényen lefelé a part felé. Erre a távra is 10 percet mondott a tábla, pedig legalább 20 perc volt egy irányba az út… Úgy látszik, csak ezt az egy egységet ismeri a táblakészítő! :) Lent a parton a homokban sétáltunk, tökéletes volt az időzítésünk, mert, ahogy azt jövet már több tábla mutatta, 12:30-kor volt a „Low-tide”, vagyis az „apály alja”, a legalacsonyabb vízállás. Ugyanis csak ezen időpont környékén lehet lemenni a barlanghoz, különben elönti a víz (miért nem árulnak csónakos túrákat még több pénzért, az egész napon át?), most is ki volt írva, hogy kapuzárás 2:30-kor.

A parton

Az első barlangnyílás szájánál

A második barlangnyílás belülről, a szikláról véve a fényt

Ugyanez a nyílásról véve a fényt. Ilyenkor lenne jó egy HDR kamera (nem, utólag nem fogunk ilyenekkel játszani, nincs rá idő)

Ugyanez a partról a barlang belseje felé fényképezve. Dagálykor itt áll a víz, ugyaninnen fényképezve a dagálykori kép egy vízalatti felvétel lenne. :)

Zita talált egy magassarkú cipő alakú fatörzset az erdőben visszafelé

A sziklákhoz érve kereszteztünk néhány, 1-2mm magas patakot a homokban, majd megpillantottuk az első barlang hatalmas száját. A bejáratnál víz állt, de ki tudtuk kerülni az oldalsó sziklákon, és már sétálhattunk is tovább a mészkőszikla gyomrába, bele a sötétségbe. A lyuk 120 méter mélyen nyúlik bele a sziklába, és a végén jobbról fény árad, ugyanis a két mélyedés hátul összeér. Ugyanitt a „tengerihaj” maradványok rohadtak a lyuk végében, oltári bűzt engedve ki magukból. A másik járatban kifelé haladva újra megpillantottuk a tengert, ez az ajtó a hegyben nem volt olyan csúcsos, mint az előző (amiről szerintem a hely kapta a nevét), de talán még nagyobb volt. Én meg közben örültem volna egy HDR kamerának, mert hát vagy a nyílás égett ki a képen, vagy a sötét sziklák maradtak teljes sötétségben. Nekünk meg se állványunk, se időnk utólag az ilyet össze montázsolni, de talán majd egy következőgenerésün kompakt masina már tudni fogja magától. :) Ejj, jó dolog kis pénzből nagy dolgokat megélni, de azért a sok pénzzel is lennének ötleteim… :)

A kijáratnál fotóztunk még néhány sziklához nőtt, az apály miatt a levegőben csüngő tengerihajat (mi ennek a növénynek a rendes neve?), majd elindultunk visszafelé.

A bringákat a helyükön találtuk, müzlit ebédeltünk mellettük, majd megültük őket. Le a murván, vissza az aszfaltra. Fel a hágón, le a völgybe, fel a hágón, most egész 200m-re, aztán megint lezúzzuk. A nagy völgybe leérve sikerült Zitáról a tájban néhány egész jó fotót csinálnom, ezeknek örültem, de közben éreztem, hogy már megint a végét járom. Mire ideértünk, nagyon megörültem az út szélén álló büfékocsinak. Ünnepeltünk, ugyanis valahol az utolsó nagy lefelé száguldás közben, mikor észre sem vettük, elértük a mai napi 30-ik kilométert, vagyis a Hősök terétől számított 25 ezrediket. :) Ennek örömére megengedtünk magunknak néhány finom falatot, vagyis, hogy mások főzzenek ránk. Hamburger, sült krumpli, 3 szelet rántott hús, összes 15 dolcsiért. Csak ezek a nyomorult szószok lennének legalább háromszor ekkora csomagolásban, hisz csak akkor jó a fries, ha tocsog a majonézben. Utóbbi szót egyébként még sosem sikerült kimondanom angolul úgy, hogy elsőre megértsék, pedig ahányszor végre leesett nekik, és utánam mondták, bizisten pont úgy mondták vissza, mint ahogy én is megannyiszor elmondtam nekik. :)

Úton Curio bay felé

Enyhe hullámvasút

Balra kanyarodunk

A hambi jó volt, de semmi különös, és én közben azon tűnődtem, hogy most kidobtunk több ezer forintot, és igazából nem is ízlik annyira, és hogy már megint mitől érzem magam ennyire nagyon fáradtnak. Aludtam eleget, alig 40km-t tekertünk, de mégis… Ilyen csüggedten vártam Zitára a mosdó előtt a biciklimben ülve és már azon tűnődve, hogy már az is zavar, hogy nincs jókedvem. Tudjátok, amikor azt érzitek, hogy most jól kéne éreznetek magatokat, de ez mégsem van így, és ettől a ténytől aztán még lejjebb kerültök. Na, én is valami ilyen kelepcébe kerültem, de aztán a dolgok elkezdtek történni körülöttünk.

A száz dolláros szoba és a másfélmillió dolláros feleség

Gondoltunk egyet, és betértünk a csodálkozásunkra még mindig nyitva tartó információs irodába (itt általában 5-kor megáll az élet, főleg vidéken), hátha megtudjuk annak a szörfiskolának az elérhetőségét, akikből csak egy „Nick” névre emlékszünk és hogy valami Dolphinsurf, vagy mi a nevük. Ők azok, akik wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát ígértek nekünk a delfines úszáshoz. Nem tudtuk értesíteni őket az érkezésünkről, mert jó ideje nincs térerőnk és amikor volt, akkor elfelejtettem hívni őket, de még az elérhetőségüket sem mentettem le, most meg már itt vagyunk 7km-re a nyakukon, ugyanis Curio Bay már csak annyi ide.

A pult mögött egy kedves idős hölgy volt, elmagyarázta, merre vannak a delfinek és merre a pingvinek. A helyiségbe azonban egy fullig ufószerkóba bújt motoros lépett be, még a sisak is a fején volt. Egy kék kulcscsomót lóbált a nyakában és azt mondta, nem kell, nem maradok, nincs térerő. Aztán észrevett minket, és azt mondta, „you can take it, I’ve payed for it, but I won’t stay, I’m leaving..”, aztán még a néninek is mondta, hogy bankkártyával fizetett, nem lehet visszacsinálni, de mindegy, csak 100 dollár. Ekkor Zitával leesett az állunk. Mi száz dollár, és mi az, hogy hagyjuk, csak száz dollár? Csak 19 ezer forint, akkor nem érdekes? Itt hagyja a szállását, úgy, hogy kifizette és nem marad itt és nem is kéri vissza a pénzt? És mi maradhatunk helyette, mert a néni is beleegyezett? Hát ilyen nincs a világon! :) Gyorsan adtunk neki egy névjegykártyát, még mielőtt elhúzott volna, csak hogy tudja, kikkel tett ilyen nagyon jót. :) Már a motorján ült, mikor elolvasta, felmosolygott a nászúton és elmesélte, hogy ő meg épp most vált el, 45 év házasság után a felesége elhagyta és másfél millió dollárt is magával vitt a vagyonából… :o Aha, oké, most már értjük a „csak 100 dollárt”. Hát nagyon köszönjük! :)

Neki köszönhetjük a lakosztályt, ahol ezen az estén laktunk

Ilyen luxuskörülmények között íródott ez a bejegyzés

Most itt vagyunk egy több hálószobás, konyhás, fürdőszobás, nappalis, mosógépes lakosztályban, ahová először nem is értettük, miért nyílik két ajtó és miért tudjuk a kapott kulcsokkal mind a két ajtót kinyitni. Először azt hittük, tévedésből két szobába kaptunk kulcsot, de aztán kiderült, hogy nem két különálló szobáról van szó, hanem egy egész lakosztályról. :)

170 millió éves fák a Curio-öbölben

Ez még mind hagyján, ezzel még nem volt vége a napnak, ugyanis a szobákba először csak úgy behánytunk mindent, és már mentünk is tovább. Ugyanis a fickó távozása után 1 perccel egy számomra ismerős lány toppant be a múzeummal egybekötött információs irodába. Először a köszönés után majdnem leszólítottam, hogy nem találkoztunk-e már a finn lappföldön, de aztán nem tettem meg, mert gondoltam, hogy ennyire kicsi azért nem lehet a világ. És nem is, de azért kereknek még mindig nagyon kerek. A lány ugyanarra volt kíváncsi, amire 5 perccel ezelőtt mi is: delfinek és pingvinek, hol és merre? Mivel a néni elfoglalt volt, én mutattam meg neki a térképen, mi hol van, és rögtön meg is kérdeztem, hogy most oda mennek-e, és aztán vissza is jönnek-e ide, ahol szemben van egy vadkempingezős terület? És ha igen, van-e két hely a kocsijukban? Volt, így szólítottam Zitát, aki közben szívességből nekiállt a néninek kiporszívózni a múzeumát, pakoltunk be a házunkba, majd repültünk az izraeli párosunkkal Curio Bay-be. 6 és 4 évet voltak katonák, most leszereltek és utazgatnak, vettek egy mikrobuszt német utazóktól Chirchchurchben, most még csak egy hete vannak úton, de még két hónap hátra van. Sok hasznos tippel elláttuk őket és élveztük egymás társaságát. Olyanok voltak, mint a friss szerelmesek, vagy mint akik most szabadultak, vagy én nem is tudom, egyszerűen csak üldögéltek és boldogok voltak és ettől mi is boldogok lettünk. :) Nyoma sem volt már a nem túl régi búskomorságomnak, és delfint ugyan nem láttunk, de legalább pingvint sem. :) Ellenben gyönyörű kilátást az igen, szép naplemente előtte fényeket, és Curio-öbölben 170 millió éves fa-fossziliákat.

Izraeli barátainkkal a Curio Baynél

Zita egy kb. 170 millió éves fadarabot érint meg

Tényleg látszódott rajta, hogy valaha fa volt

Néhol még az évgyűrűit is fel lehetett fedezni az egykori fának

Azok a hosszúkás kősorok kidőlt fák megkövült maradványai

Az történt itt ugyanis, hogy egy nagy vulkán volt a környéken réges-régen, és a sok kiokádott hamuját egy-egy nagy áradással a fákkal együtt belemosta a tengerbe. A hamu között „silica” is volt, ami azt hiszem szilikon, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy tartósította a fákat, és még most is látszódnak a mára már sziklává vált törzsek, a kérgek, de még az évgyűrűk is. Biztos az előzmények is rátettek erre, de fantasztikus érzés volt leülni egy, a dinoszauruszok korából való fadarabra, megérinteni a kérgét, és meglátni az évgyűrűit. Persze ezeket nem mint a földből kiálló megkövült fákat kell elképzelni, ez mind már csak szikla, és vagy tuskószerű darabokat látni belőlük a rendes sziklában, vagy kidőlt, hosszú egyenes szikladarabokat, amelyeket ha közelebbről megnézünk, látni bennük a fa mintázatát. Egy táblán a Tuatara gyíkot is felfedeztem, van belőlük valahol egy Invercargill-i múzeumban, ő a dinók egyetlen, még ma is élő leszármazottja! :) Maaakróóó fotókat akarok a kis állatról készíteni, sokat és szépet!!! :)

Most pedig vége, megint utolértem a jelent, juhuhúhú, holnap irány vissza biciklivel a Curio-öbölbe, felhúzzuk a neoprém ruhát és megkeressük a delfineket. Szurkoljatok, hogy megtaláljuk őket. Ez olyan izgalmas, mert lehet, hogy egy árva uszonyt sem fogunk látni, de lehet, hogy ott fognak a közvetlen közelünkben úszkálni amíg meg nem unjuk, és ránk kacsintanak és lefényképezhetjük, levideózhatjuk őket. :) Majd meglátjuk, mi lesz…

Invercargill meg már csak 72km. Remélhetőleg valaki tud majd ott fogadni minket, és a murvás dombok sem lesznek olyan kegyetlenek odafelé menet. Eszünk majd újra egy 5 dolláros pizzát és megnézzük a dinók ükükükük-kisunokáját. :)

Ui: az agymotor már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, mint aznap este és ennek a naplónak a megírásakor. Szóval maradnak a biciklik, ahogy vannak. De azért találtunk egy ilyen utólag is beszerelhető motort, ami függetlenül attól, hogy nem lesz ilyenünk ezen az úton, tetszik, mint megoldás: http://www.goldenmotor.com/magicpie/magicpie.html