Nászút a Föld körül

Fikrinél Malangban

Malang Jáva egyik legnagyobb egyetemi városa, rengeteg tanulóval. Fikri és a barátai is így kerültek ide, egy kisebb lakást bérelnek a külvárosban, miközben mindannyian más városból valók és csak egyetemre járnak ide. Fikri még viszonylag új volt a Couchsurfingen, mikor nála jártunk, kezdetben kicsit félénk, vagy zárkózott volt velünk, de aztán szépen lassan megnyilt és így egyre többet és egyre közvetlenebbül beszélgettünk vele. Látnotok kellett volna a szobáját, tele volt a világ, de főleg Délkelet-Ázsia leggyönyörűbb helyeinek posztereivel, képeslapjaival és persze egy nagy térkép is volt a falon, Fikri pedig nagy szenvedéllyel mutatott videókat Indonézia más részeiről, na és persze a Bromóról is, amivel nem kicsit felcsigázott minket. :) Ez a gyerek egyszer világgá fog menni, az is biztos!

Délelőtt elmentem vele a központba, megkerestünk egy utazási irodát, vagyis a központi turista információt, ahol arról érdeklődtünk, hogy fel tudják-e nekünk vinni a csomagjainkat a hegyre. Merthogy ez egy kemény hegymenetnek tűnt, hosszú, meredek fölfelével, és nem akartam hogy túlságosan megszenvedjünk vele. A számításaim sajnos nem jöttek be, az út amit kinéztem felmenetelre, illetve a vulkán keresztezésére, a mi oldalunkon nem járható végig még négykerék-meghajtású terepjáróval sem, tehát abszolút nem járnak rajta menetrendszerinti járatok, de még szervezett dzsipes túrák sem. Persze azért járható az út, próbáltak felvidítani, hisz ők már többször felmentek ezen az oldalon motorral. A dzsipes túrák hajnalban indulnak és csak a Penanjakan-csúcsra mennek, de egy másik, északnyugati-úton, amit biciklivel nem lenne olyan jó követni, mert egyrészt arrafelé több a szintemelkedés is, másrészt azzal kihagynánk a vulkán kráterén való átkelést. Harmadrészt sok pénzt kértek volna csak a csomagok felviteléért is. Ekkor ezt a lehetőséget elengedtem, és úgy gondoltam, jó lesz nekünk a csomagokkal is, majd csak felmegyünk valahogy, elvégre nem olyan magas a perem, csak 2300 méter, és az egész menet nincs több, mint 50km. Az útvonal szintmetszete meg pont úgy néz ki, mint az óvodás rajzaim egy vulkán oldaláról. :) Mi lesz itt velünk? :)

Ezen a napon még csak az lett, hogy Fikri-vel elmentünk elemeket venni. Félreérthetően olcsón adták Malang egyetlen komoly fotósboltjában a Sanyo Eneloop AA-s aksikat, amelyeket azért választottam ki, mert némi guglizás után azt derült ki róluk, hogy ezek a legtutibb, legerősebb tölthető aksik jelenleg a piacon. Százezer rúpia, vagyis 2300 forint volt négy darab ilyen aksi. Megvettem őket, és később kiderült róluk, hogy eredetiek. A kis Canon Powershot A720IS ősrégi kameránk, amely a régi elemeinkkel, ha éppen nincsenek csutkára feltöltve, néha már nem is hajlandó bekapcsolni, egy pár Sanyo Eneloop-al 2600 képet készített néhány óra alatt, igaz LCD és vaku nélkül, de ez akkor is nagyon szép szám szerintem. És hogy miért fontos ez és mire kellettek ezek az elemek? Hát a Timelapse-hez! Egész délután a CHDK-t próbálgattam az új elemekkel, kitettem Fikriék kertjében és ott kattogott egész délután. Még akkor is, amikor kimentünk vacsorára valami nagyon-nagyon spéci baksót enni, egy a többihez képest nagyon poss étterembe, ami persze még mindig nem ütötte volna meg az Ágika kifőzdét, az egykori KFKI angyalföldi irodaházának hátsóutcájában lévő ebédlő színvonalát. Viszont a baksó nagyon érdekes volt, mert olajban sütötték ki, sok hagymával. Szóval ilyet még nem ettünk és nekem kedvemrevaló volt az étel, ami Fikri szerint csak itt kapható, malangi specialitás.

Következő reggel, az indulásunk reggelén, vagyis az el nem indulásunk reggelen, mert csak délután sikerült elindulni, szóval ezen a reggelen tiszta volt az ég kelet felé, és ott magasodott a Bromo, aminek valahogy kora délután végül valahogy sikerült nekiveselkednünk. Azért csak ilyen későn, mert úgy voltunk vele, hogy az 50km 2000 méter szinttel egy nap alatt kicsit sok lenne, akkor pedig, ha már ilyen lusták vagyunk, inkább legyen másfél nap! Az ezt követő nap estéjén elkezdtem naplót írni, de sajnos nem tartott soká a lendület és hamar abbahagytam. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy még órákat fennmaradjak az éjszakában és írogassak. Majd ha oda jutunk, meglátjátok, miért! :)

Indulás a Bromóra!

Megint úgy döntöttem, hogy nem a másfél hónapos elmaradást kezdem el pótolni a naplóban, hanem a jelenből írok. Kezdjük tegnaptól! Tegnap elindultunk fel a Bromo nevű vulkánra, és azóta feljöttünk majd egészen a pereméig, egy Ngadas nevű faluig, ezeket a sorokat már 2160 méterről írom. Reggel még nem gondoltam volna, hogy ma este billentyűzetet ragadok, de aztán a történtek erre késztettek. :)

Szóval tegnap délután Malangból indultunk, Fikri vendégszeretetéből. Fikri felajánlotta, hogy az este maradhatunk a nagymamájánál is, aki már kicsit a vulkán oldalában lakik, de aztán amikor megnéztük Google Maps-en, láttuk, hogy csak 7-900 méter környékén van a nagymama, ezért végül nem éltünk a lehetőséggel, pedig tegnap este Fikri is ott lett volna, hogy kicsit kitisztuljon a feje a vizsgák után. Úgy terveztük, hogy felmegyünk egy Gubukklakah nevű településig, amelynek a teteje már 1200 méter környékén van. Így a második nap (ma) csak 1200 méter mászásunk marad a peremig. Másztunk már ennyit fekvőbringákkal, még többet is, tudjuk, hogy lehetséges, csak kellően korán kell kelni hozzá.

Malangból kikeveredni nem volt egyszerű, de az ilyesmihez már hozzászoktunk. Útközben fénymásoltunk névjegykártyákat és a papírírószer boltban a srác fel is vágta nekünk, majd egy motorboltban szereztünk 20 db vastag fekete műanyag gyorskötözőt. Ez utóbbi mellé már megvolt egy előző motorműhely mögötti alvás alkalmával szerzet gumibelső, hogy a kettővel együtt meg tudjuk majd erősíteni a csomagtartóinkat ahol már eltörtek, és Szingapúrban meg lettek hegesztve és ahol még nem törtek el és remélhetőleg így már nem is fognak. :)

Aztán sikerült elhagynunk egymást, Zita elindult a motorbolt elől, de én nem néztem, hogy hová, amikor meg elkészültem a pakolással és felnéztem, már nem láttam sehol. Elindultam az úton gondolván, hogy pár méter múlva úgyis megvár, ha nem lát a visszapillantóban. Hát nem így volt, nem találtam sehol. Pár száz méter után visszafordultam, hogy visszamenjek oda, ahol utoljára láttam. Már visszafelé tekertem, amikor egy kiáltást hallottam: Árpi! Zita volt az, az út túloldalán. A motorbolttól csak a következő boltig gurult tovább, valami fehér, zselés üdítőt venni egy utcai árustól, csak én ott nem vettem észre, elmentem mellette. De végül csak megtaláltuk hát egymást végül! :)

Malangban nem csak a forgalom volt kicsit idegesítő, hanem az is, hogy vagy 10km-t lefelé gurultunk. Egy vulkánra indultunk el ezen a délutánon, ezért tudtuk, hogy minden egyes métert, amit elvesztünk, vissza kell még másznunk.

Na itt hagytam abba az éjjel az írást, hogy most, közel négy hónappal a történtek után folytassam. :) Ezért kell megállni! Mert 4 hónap alatt felszedtünk két és fél hónap lemaradást az útinaplóban. Tudom, beteg dolog, de nem akarom, hogy csak úgy átfolyjon rajtunk az egész, és ne legyen megírva, ne legyen megosztva. Eme betegségemnek köszönhető ez a blog és ez az egész történet, ami így nekem is sokkal kerekebb, hogy le van írva. :) Még mindig úton vagyunk, de már most nagyon jó néha visszaolvasni régi élményeket mondjuk a Pamírból vagy Pakisztánból. Azóta is folyamatosan érnek minket a jobbnál-jobb új élmények, mégis, szinte hihetetlen, hogy ez a sok minden megtörtént velünk. Ezt valahol mind nagyon nehéz felfogni, hiszen olyasmit csinálunk, amiről pár évvel ezelőtt még mi magunk sem mertünk álmodni. Ennek felfogásában, feldolgozásában is nagyon sokat segít az írás, és hogy annyiszor, annyi sok embernek, annyi sok nyelven beszélünk az élményeinkről. Na jó, mondjuk, hogy magyarul és angolul beszélünk róluk, a többi nyelven csak makogtunk. Apropó, el kéne kezdenünk érdemben spanyolul tanulni! Még egy ok egy kis lassításra. :)

Szóval miután végre véget ért a Bromóra menet az az átkozott lefelé, elkezdődött a fölfelé. Eddigre meg is éheztünk, ezért megálltunk egy útszéli csirkés-hamburgeresnél és ettünk két sajtos-csirkés burgert enni, mert bizony Indonéziában, vagy legalábbis Jáván, 2013-ban már ilyen dolgokat is kapni.

Aztán elhajtottunk egy Indomaret mellett, amely a helyi miniteszkó, kb. minden 5 kilométeren találni egyet Jáván, nagyjából hasonló választékkal, egy sarki ABC méretű területen. Ezek pár éve jöttek be Indonéziába, és számunkra meglepő és kicsit még mindig érthetetlen módon, mindegyikben ingyenesen használható a WC. Ezt esetünkben ki is táblázták, ezért fényképeztem le a boltot. Mindenütt ugyanaz a logó, ugyanazok a színek, ugyanaz a kis parkoló (amelyben elfér több tucat motor, mert itt ugye a lakosság 95% azzal nyomja) a bolt előtt, és bent ugyanaz a választék. Persze az épület azért mindig más, ezt azért tudjuk, mert a WC-be mindig más alakú, formájú labirintuson keresztül kell hátrajutni. És ez a labirintus eddig minden esetben egyben a raktárhelyiség is volt. Na ez az, ami nekem nem fér bele a fejembe. Adott ez az ország, Indonézia, a miénknél sokkal nagyobb társadalmi különbségekkel, jakartai felhőkarcolókkal, luxusszálloda sorokkal, a másik végen számunkra elképzelhetetlen szegénységgel, és akkor itt ez a sziget, több mint százmillió lakossal, valószínű több ezer ilyen Indomaret-tel, és egyikben sincs mágneskapu, és mindenki hátramehet a raktáron át a budira. Hogy nem lopják szét az egész raktárhelyiséget a budira járó emberek? Félre ne értsetek, én szeretem Magyarországot és szerintem otthon is végtelen csoda vár az emberre, ha azokra figyel, de ez szerintem otthon nem működne, és nem értem, itt hogy működhet. Talán a világ nem olyan fekete-fehér hogy mindenütt egyenesen arányos legyen a bűnözés mértéke a társadalmi különbségek mértékével? Vagy én látok rosszul valamit. Talán itt vannak olyan társadalmi normák, amelyek nem engedik ezt, talán a mindennapi életet jobban átható vallás adja, talán a tradíciók, talán a szorosabb családok, talán az, hogy itt még nem olyan rég tombol a materializmussal átfűtött fogyasztói társadalom… Tényleg nem tudom, de itt Jáván igaz, hogy csak egy ázsiai poggyantós mandi-ba de bármelyik Indomaretben el lehet menni WC-re. Az üzlet raktárhelyiségén át. :)

Pár kilométerrel később egy esküvői sátor mögött álltunk meg, Zita valamilyen beszerzést intézett a közeli kisboltban, amíg a dajdajt hallgattuk és én két ház között egy takaros kis csatornára lettem figyelmes, ahol hátul egy anyuka mosogatta az edényeket és mosdatta a gyermekeit. Valakinek ilyen kád és mosogató adatott… :)

Estebédelni egy útszéli kis baksósnál álltunk meg, bent kékre volt festve minden és persze hátul a mosdó egyben a család mándija is volt. Egy fiatal párossal ettünk egy asztalnál, vagyis hát nem tudjuk, hogy pár voltak-e vagy sem, mert amikor rákérdeztünk, csak elpirultak – már amennyire el tud az ember pirulni ilyen bőrszínnel. :) Errefelé a randizás a szülők előtt lehet, hogy félig-meddig még tabu dolog, hisz milyen dolog az ilyesmi házasság előtt, fiú és lány találkoznak és együtt esznek húsgombóclevest, na de kérem, ez a nagyszülők korában elképesztő erkölcstelenségnek számított és szégyent hozhatott az egész családra. :) De ma már más idők vannak, ma már csak elpirulnak és egymásra mosolyognak.

Egy fokkal meredekebb volt már az út, és a városból is kiértünk, amikor egy kereszteződésben tört egy kicsit az utcánk, pont ott, ahol ez a szép zöld, kupolás mecset mellett haladtunk el.

Eztán egészen kiértünk a városi részekről, és még az esti szürkület előtt utoljára, még egyszer megmutatta magát a Bromó! (csak így magyarosan, nekem hosszú ó-val :D) Atya ég, hogy fogunk mi ide felmenni? Hatalmasnak tűnt előttünk a hegy, és ez az óriási tömeg magunk előtt, valahogy megbabonázott minket. Valami nagy dolog jön, valami szép, valami csodálatos, ezt mindketten éreztük.

Meg azt is, hogy kezdünk fáradni, illetve hogy kezd sötétedni. :) Ezért aztán némi töprengés után úgy döntöttünk, hogy a következő településen valahol megállunk. Persze ez a következő falu nem jött könnyen, de legalább addig haladtunk fölfelé, annál kevesebb volt hátra. És közben még egy család is megállt mellettünk, akik a motoron kettőjük között szállították a gyermeküket. A kisgyerek állt a szülei között a motor ülésén, ahol csak zokniban volt és rövidnadrában, de felül kiskabát és fölvédős sapi volt rajta. :) Tudnak öltözködni a helyiek! :) Ahogy megérkeztünk Wringinanomba, a 900 méter magasan fekvő falunkba, úgy lett egyből még több fotótéma a faluéletből. Ez a szeretnivaló Ázsiában, hogy az élet zajlik odakint, nem mindenki be van zárva a házába, hanem kint vannak, vagy azért, mert dolgoznak, vagy azért, mert egyszerűen csak kint üldögélnek, vagy mert egész egyszerűen fél oldalt nyitott a ház, mert pl. egy műhelyről vagy boltról van szó. És hát a táj, az valami csodaszép volt körülöttünk, egy apró kis úton hajtottunk, ami ugyan három méter széles sem volt, de azért hol szaggatott, hol záróvonal az volt festve a közepére… Ezt a helyiek ki is használták, pont sikerült lencsevégre kapnom egy srácot, aki a motorján vitte haza az állatoknak a friss vágott zöldet, pontosan a záróvonalon hajtva, masszív kipufogófüst csíkot húzva maga után, mintegy laza két és fél métert elfoglalva az útból. :) De ez itt teljesen normális, csak a szabályokhoz szokott európai lelkünk nevetett fel rajta :)

Estére egy kedves családhoz kerültünk, jót beszélgettünk velük, nem kértek pénzt a szállásért, ami egy pici szoba volt a labirintusszerű házuk utca felöli oldalán. A fürdőszoba hátul volt, a házon kívül a csirkék mögött. A család szeretettel és érdeklődéssel fogadott minket, teával, majd vacsorával kínáltak, egy-két órácskát beszélgettünk, aztán elmentünk a szobánkba és elájultunk.

Ezen a napon, 2013 június 22-én Malangtól Wringinanomig csak 30km-t tettünk meg, viszont közel ezer méter szintet.