Nászút a Föld körül

Tovább a Getik folyó völgyében

Aygut-ból nagy lendülettel indultunk el, de hamarosan megálltunk, először felöltözni, mert az előző napi időjáráshoz öltöztünk, ezen a napon azonban hűvösebb, felhős idő volt, és ez 1400m felett már hatványozottabban érződött. Aztán fogat mosni álltunk meg egy sziklaomlásnál, mert ez a délelőtti, családdal töltött élmények közepette elfelejtődött. Ez a hely elég komolyan nézett ki, mert az út mellett, a felszínen haladó gázvezetéket betemették a kövek. Eleve ez a vezeték már nagyon fura látvány nekünk, persze ezt még értettük, hiszen nyilván nem volt pénz és idő elásni, de ugyanakkor azért odafigyelhetnének rá, akár a helyiek, hogy ha ilyen történik, azt nem kéne így itt hagyni. A cső ki volt ugorva a helyéről, és jó fél méterrel odébb, a leomlott sziklák alatt futott. Azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha egy autó lehajt az útról és nekihajt a csőnek, ami így léket kap? Robbanás, tűz? Na mindegy, mi nem robbantunk, ellenben hajtottunk tovább, és szépen haladtunk fölfelé, 20-30 perc alatt felszedtünk 100m-t, és ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre hidegebb és egyre ködösebb az idő. Néha az eső is eleredt egy kicsit, ezért magunkra húztuk az esőruhát is.

Az egyik ilyen öltözködésnél egy autó állt meg az út szélén, és egy ismerős öregember szállt ki belőle. Zsora volt az, a nagypapa a családból, akiktől csak néhány órája búcsúztunk el. Valószínű dolga volt a városban, oda sietett, és most hazafelé meglátott minket. Kérdezte, hogy minden oké-e, mondtuk, hogy igen persze, és búcsúzásként még egyszer kezet szorítottunk a tisztaszemű öregemberrel.
Chambarak előtt a táj megváltozott, magasra értünk, eltűntek a fák, csak mező maradt és dombok, mellettünk az út mellett egy kis tó terült el, horgászok integetettek nekünk. Hangos Barev-vel válaszoltunk, és mi is integettünk nekik. Erre ők hívni kezdtek minket, gondolom egy kupica lélekmelegítőt próbáltak velünk megosztani pár jó szó vagy falat mellett. De minket most a hágó hívott, ezért nem álltunk meg a horgászoknál, hajtottunk tovább fölfelé Chambarakba.
Zita szeretett volna a városban beülni pár percre valahová, de az egyetlen hely, amit találtunk, ez a különszobás étteremfajta volt, és nem tudtunk volna rálátni a bringákra az asztalunktól, ezért inkább továbbmentünk. A város végén két közértet találtunk, volt az ajtajuk mellett egy-egy kis pad is, itt vertünk tábort rövid pihenőre. Vettünk egy literes kólát, aminek nagy részét rögtön be is nyakaltuk. Utólag belegondoltunk, hogy ez részemről lehet kicsit merész dolog volt, de hála az égnek semmi bajom nem lett már a cukros löttytől.

Egyébként már több embertől is hallottuk, hogy a koka-kóla jó a gyomornak, de kétlem, hogy a kóla az én esetemben most bármit is segített volna. Miközben a bolt előtt készültünk lélekben a hágóra, megjelent egy kölyök totál kékre festett bringával. Inkább le sem írom, a látvány és a hangzásvilág magáért beszél:

A srác nem volt túl kommunikatív, valószínű nem tudta mire vélni a furcsa jövevényeket, ezért nagy barátkozásra mint láthattátok most nem került sor. Mi azért egy fokkal vidámabban folytattuk az utunkat a hágó felé.

A műanyagzacskót majszoló tehén

Ezen a szakaszon egy érdekes dolgot láttunk az út szélén: az egyik tehén egy műanyagzacskót majszolt, a szokásos, bamba ábrázatával, mintha csak a füvet nyámmogná, szájában ott volt egy sárga zacskó. A látvány mindkettőnket elgondolkodtatott. Hmmm, ami tejet ad ez a tehén, azt mi isszuk meg…. Ugyanez igaz az élet milliónyi apró területén, egyszer visszajut valahogy belénk a legtöbb méreg, amit valaha létrehoztunk és nem vigyáztunk rá kellően. Ennek épp itt láthattunk egy „gyönyörű” példáját az út szélén. Csak egy ezredszerre is elfogadott műanyagzacskó a kasszánál… Aztán csak egy eldobott nejlonzacskó… Mi baj történhet, ha kihajítom menet közben a kocsiból? Mondjuk valaki egyszer rákos lesz…? Mondjuk folyamatosan mérgezzük az egész bolygónkat, az egyetlen otthonunkat? Félre ne értsetek, most nem az elkeseredett harag szól belőlem minden ember irányába, aki valaha dobott el szemetet, vagy fogadott el egy n+1-edik műanyagzacskót a pénztárnál. Csak a világunk furcsaságára szeretném felhívni a figyelmet. Olyan a világunk, hogy nem látjuk közvetlenül és azonnal a tetteink következményeit. És ezért nem is állunk meg nagyon gondolkodni rajtunk. Ahová viszont így rohanunk, az nem biztos, hogy egy túl jó irány, pláne nem a gyermekeinknek. Mérgesek lesznek nagyon, ha egy mérgezett szemétdombot hagyunk a hátunk mögött. Van egy gyönyörű bolygónk, rajta ez a fantasztikus, intelligens, sokszínű faj, az ember… Aki annyira okos, hogy mindent tönkretesz… Remélem és hiszem, hogy nem így van. Na de térjünk vissza a mi kis aszfaltcsíkunkra, Örményországba, 2000m körüli magasságba.

Karmir-hágó, 2177m

Az út Chambarak után jóval meredekebb lett, 6-nál gyorsabb haladást már álmodni sem mertünk, ellenben a 4-5 km/h-s tempót töretlen kedvvel és türelemmel folytattuk, így hamarosan ott találtuk magunkat, ahol véget ért a fölfelé, és a szürke ködben eltűnt a ránk váró lejtő, ami már csak a Sevan-tó partján fog majd véget érni. 2177m-en álltunk a Karmir-hágóban, és mi magunk sem értettük, hogy hogyan kerültünk oda, és mi a fenét keresünk ott:

A hágó-élmény, bár nem úgy, ahogy elképzeltem (napsütés, gyönyörű kilátás a hegyekre), de megvolt, és kezdődhetett a jutalomjáték, a lefelé száguldás, amihez, amint láttátok elég szépen beöltöztünk. Zitát előreengedtem, mégiscsak ő az örmény leány, úgy illik, hogy ő pillantsa meg először az „Örmény-tengert”, a Sevan-tavat, amihez csak 1900-ig kellett ereszkednünk. Vártuk nagyon, hogy melyik kanyar után fog feltűnni a tó, amiről már annyit álmodoztunk. Ahogy lejjebb értünk, hamar eltűnt a köd, és kisütött a nap, ezért azon kezdtünk nevetni, hogy ha majd leértünk, lent a tóparton, a strandon néznek majd minket a fürdőruhás emberek, hogy mi a fenét csinálunk mi itt az UFO-jelmezeinkben ezeken a járgányokon. Persze nem így történt, mert egy darab strandolót nem találtunk a tóparton, ami érthető is volt, mert 1900-on még mindig nagyon hideg volt, a nap ugyan sütött, de elég komoly szél fújt, ami miatt nem volt túl jó strandidő.

A Sevan-tó partján

A tó viszont varázslatosnak tetszett, főleg a fölötte-mögötte található felhők miatt. Úgy tűnt, mintha az égben érne véget, ott ahol a tó vize és a felhők egybeérnek, a világ végén. Nagyon érdekes volt ide megérkezni. Annyit tervezgettem, álmodoztam, hogy majd egy napon eljutunk Örményországba, idáig, és végül tényleg megérkeztünk. El se tudtam képzelni, milyen lesz. Pár hónapja még nagyon-nagyon távolinak tűnt a Sevan-tó, és most itt terült el előttünk. Nagy élmény volt ez a megérkezés. Ahogy a tóhoz gurultunk lefelé, én “csuklóból” hátrafelé fényképeztem Zitát. Mivel közben hátra sem néztem, már csak a fotókat nézve vettük észre, hogy egy hatalmas szivárvány alatt tekert át. :)

Mivel még jó pár óránk volt sötétedésig, és innentől a tóparton kellett továbbhajtanunk, úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk elérni Sevant, és megkeresni Ando barátunkat, akivel még az utolsó grúz napon futottunk össze. Úgy voltunk vele, hogy elindulunk, aztán legfeljebb megállunk valahol előbb, ha nagyon elfáradunk, sötétedik, vagy találunk egy jó helyet. A tóparton nagyon jó volt bringázni. Kicsit hullámzott ugyan az út, de ez semmi volt ahhoz képest, mint amit az elmúlt napokban kaptunk. Itt az útminőség is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ezt is csak azért vettük észre, mert mindeddig nemigen volt vele gondunk Örményországban. Mindez persze mit sem zavart, mert közben valami elképesztő látványban volt részünk. ÉNY-nak haladtunk, és a tó volt a balunkon, és azok a hegyek a jobbunkon, amelyeknek pár órája még a túloldalán kerekeztünk.

Ez is érdekes volt, hogy reggel 1370m-ről indultunk egy völgyben, átkeltünk egy 2177m-es hágón, és most egy hatalmas tó partján tekerünk, 1900m-en. Jobbról a hegyekről hideg, nedves levegő csapott át felhő formájában, ezt csodáltuk jó pár kilométeren át, és még aztán a túlpartról is, de akkor már nem testközelből, hanem távolról, szemből.
A Sevan-félsziget környékén sokáig kerestük Ando éttermét, de nem találtuk meg. Végül egy kisebb szobát vettünk ki 10000 Drámáért (5200 Forint, kettőnknek). Dráma volt ez, s nem Dram, mivel ez volt a 3. alkalom az utunk során, hogy pénzt adtunk ki szállásért. De mivel este volt már, és a nagy keresgélésben ránk sötétedett, nem volt már hozzá érkezésünk, hogy sátorhelyet keressünk és sátrat állítsunk ebben a magashegyi, hűvös éjszakában. A szobához viszont járt minden elképzelhetetlen luxus: tető, falak, asztal, szék, áram, meleg víz a zuhanyban, és még egy kancsó tea is. Ezeknek mind örültünk, és mind használtuk őket, na meg aztán persze az ágyat is egy kiadós durmolásra. Ránk fért nagyon, mert eseménydús, hosszú és kemény nap volt ez is.