Nászút a Föld körül

Vietnam sokkol minket

Őszinte leszek. Vietnamban az első élményeink negatívak voltak. A barátságos, csendes Laosz után egy zsúfolt, hangos, koszos faluba érkeztünk meg Vietnamba, ahol már nem szábájdizott ránk senki, ellenben „Helló”-ztak, és ezt nagyon furcsán tették. Először is mindenki kiáltozott, nem csak úgy köszöntek nekünk és nem csak akkor, amikor mi köszöntünk nekik, hanem kb. majdnem mindig, amikor észrevett minket valaki – és ilyen sokszor volt – eleresztett egy hangos, kérdőre vonó hangsúlyban a levegőbe kiáltott „Helló!?”-t. Mintha csak az ő bringáján ülnénk, vagy mintha csak szemrehányásképpen szólna hozzánk, hogy miért nem figyelünk rá. Ez mondanom sem kell, nem tetszett nekünk annyira, mint a laoszi köszönés, az ennél sokkal kedvesebb, halkabb és barátságosabb „szábájdi”, amit sok esetben csak akkor kaptunk, ha mi kezdtük a köszönést.

Itt Vietnamban, vagy legalábbis az első faluban, Na Meo-ban, ahová megérkeztünk és ahol megszálltunk, ez más volt. És maga a falu is más volt, „fejlettebb” volt, tele volt az utcára nyíló boltokkal és szeméttel, na meg emberekkel, akik valahogy sokkal hangosabbak voltak még nélkülünk is, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Szóval Vietnam elsőre nem tetszett, legszívesebben visszaszaladtunk volna Laoszba! :) Persze sejtettük, hogy lesz majd jobb is, és majd visszaszokunk a „nehezebb környezetbe”, de azért nem örültünk, hogy ilyenek az első benyomásaink.

Hogy valami pozitívot is írjak az első élményeinkről, a szálló, amit találtunk, lepukkant volt ugyan de az igényeinket (tető, falak, zárható ajtó) kielégítette és az alkudozás mosolyogva ment, gyorsan és hatékonyan, egészen 70 ezer dongig, ami kb. 785 forint. A vacsora már kicsit drágább volt, egy útszéli kis étkezdében ettünk sörrel, üdítővel együtt 80 dongért, igaz, bőségesen. Este pedig egy nagyot aludtunk, hogy másnap belehúzhassunk és sokat haladjunk Hanoi felé.

Vágják, hordják, szárítják és elfüstölik a bambuszt

Induláskor ért minket a második sokk: Vietnamban dudálnak. Mindenki, minden fajta okból kifolyólag. Beláthatatlan kanyar előtt, előzésnél, vagy csak úgy, ha üdvözölni akarnak… Ez már már megszokás. Lelassít mellettünk a motoros és ránk dudál! Ennél még talán az a „Helllóóó?!” is jobb lenne. Ráadásul a teherautók kürtjei brutál hangosak tudnak néha lenni, arról nem is beszélve, hogy maga a járgányok is hangosak, na meg büdösek is.

Először az útszélén halmokba lepakolta, egyenlő hosszúságúra fűrészelt bambuszdarabokra lettünk figyelmesek. Ezek vagy zöldre, vagy pirosra voltak festve a végükön, valamilyen azonosítás céljából. Aztán sajnos több ízben összetalálkoztunk az ezen halmokat összeszedő és elszállító teherautókkal is. Később hallottuk, ahogy vágják a hegyoldalban a bambuszt majd láttuk is, ahogyan leengedik a bambuszrudakat a fák között. Persze azt már nem nézték, hogy hová és ki van ott, de szerencsére nem jártunk soha rossz helyen, nem dőlt ránk egyetlen bambuszkaró sem.

Szóval egyértelmű volt, hogy bambuszkitermelés folyik a környéken, ami persze nem tetszett nekünk, ha másért nem, hát a teherautók miatt ez nekünk nem volt finom. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy messze nem arról volt szó, hogy tarra vágták az erdőt, és ez azért jó. Valószínű a kitermelőknek is megvan az eszük, és ha a talajerózióra nem is gondolnak, de arra igen, hogy nem érdemes most minden bambuszt kivágniuk, mert akkor pár év múlva nincs munkájuk. A bambusz egyébként egy bokorként kezdi, a különálló szárak egymáshoz közel, csoportokban nőnek, aztán ebből lesznek a normál fa nagyságú, vagy még annál is magasabb csoportosulások, akár 30 méter magasak is. Miközben az átmérőjük nem nagyon haladja meg a 20cm-t! :) Ki van találva ez a bambusz, de nagyon.

És ki nem találnátok, itt miért szüretelik. Arra már gondolom rájöttetek, hogy ezek a halmokba rakott bambuszok nem az építőiparba mennek, mert akkor nem vágnák össze kisebb, mint 1 méteres darabokra. A völgy oldalában kanyarogva hamarosan erre is választ kaptunk, amikor megpillantottuk az út szélére kipakolt száradó bambuszhalmokat. A bambuszágakat ügyesen szétütötték vékony szálakra, amelyeken a kötözőt középen meghagyták és az egészet szétnyitották, hogy minél több felületen érje a nap.

Mindezt azért, hogy aztán egy útszéli üzemben apró, kb. 1-1,5mm átmérőjú, vékony, kör keresztmetszetű szálakra vágják szét. Milliónyi ilyen vékony bambusz szálat láttunk összekötözve ezen a helyen, ahol megálltunk és körbenéztünk, mert kíváncsiak voltunk, mi történik. Az itt dolgozók elmutogatták, hogy ezek a vékony szálak a füstölők szárai lesznek, az egész folyamat tehát azért történik, hogy a 82 milliós buddhista lakosságnak legyen mit elfüstölnie imádság közben / előtt / után / helyett. Nem akarok senkit sértegetni, főleg nem vallásos embereket, mert jobb az, ha mindenki a saját háza táját sepreget, de… Annyi értelmesebb dolgot lehetne kezdeni azzal az emberi idővel, energiával, hogy a környezet terheléséről ne is beszéljünk. Persze azt én se tudom, hogyan lehetne magasabb tudatossági szintre hozni az embereket, még csak a problémákat látom, megoldást keveset. De talán nem olyan nagy ügy ez a bambusz, hiszen mint már írtam, sehol nem láttunk tarvágást a dzsungelben, csak hát azok az IFA-k, azok ne lennének ilyen büdösek. Képzeljétek el, hogy egy gyönyörű természeti környezetben, hegyek között, dzsungelben bicikliztek a pároddal, és akkor jön egy ilyen szörnyeteg, már messziről dudál, három kanyarral előbb halljátok, inkább félreálltok, mert roskadozva, hangosan püfögve, fekete füstöt okádva halad el mellettetek – tényleg mint valami gépszörny! Hogyan ne utáljuk? :)

Rizsföldek, mosolygó emberek és nyitott házak

Gondolom nem azért olvastok, mert szeretitek, amikor hőzöngök a dolgokon, de én azért mindig igyekszem részletezni az érme mindkét oldalát. De most már elég volt a sötét oldalból, jöjjön a szebbik, mert összességében még az erdőt hordó, az agyunkat szétdudáló gépszörnyek és a „Hellóóó?!”-zó helyiek mellett is igen szép és kerek napunk volt.

Az út mentén a legtöbb háznak szalma(szerű) teteje volt, és többségük cölöpökre épült. A helyiek, akik nem kiabáltak ránk, igazából aranyosak voltak, és érdekes volt megfigyelni, hogy amikor megálltunk egy nagyobb faluban ebédelni, a vendéglő hátrafelé nyitva volt. Pontosabban az egész ház nyitott volt. A ház előtt bádogból az utcafront felé le volt fedve a „kocsibejáró”, amihez persze nem járt autó, hanem ez volt maga az éttermi rész konyhája. Az étkező része pedig az előtér, és a nappali első fele! :O Hátul a lépcső előtt ott volt a dohányzó asztal a faragott fa székekkel és amikor kérdeztük, hol a mosdó, a hosszúkás házban egészen hátravezettek, egy másik konyha mögé a mellékhelyiségbe. Itt úgy élnek, hogy a bolt össze van nőve a lakásukkal, ami egyben egy kiállítás is az utca felé: „Nézzétek, milyen jól megy nekünk, milyen ügyesek vagyunk, jól nyomjuk ezt a játékot, annyi pénzt kerestünk, hogy fussa lapos képernyős tévére meg faragott fa bútorokra!” – és a teljes fronton kitárják a nagy ajtókat az utca felé, hadd lássa mindenki.

Egyébként az építkezés is elég vad, a nagyobb településeken szinte az összes ház keskeny, hátrafelé hosszú és magas, állítólag azért, mert magasak a telekárak. Ezért aztán fölfelé építkeznek. Ez akkor néz ki igazán viccesen, amikor a szomszédéknak még nem futotta második-harmadik emeletre, és egymagában áll egy ilyen keskeny-magas ház az utcában.

Ahogy kiszélesedett a völgy, úgy tűntek fel a rizsteraszok is a tájban, de a meredekebb hegyoldalakban azért maradt a dzsungel. A táj csodás volt és élveztük a gurulást, a nap is sütött, és ez csak a délutáni órákban volt egy kicsit túl erős.

Sajnos az OpenCycleMaps nem tartalmazta azt az utat, amin le szerettünk volna vágni egy másod-(vagy talán inkább harmad-)rendű úton, és ugyan megvolt egy google maps-ről „follow road”-al átmásolt track a GPS-en, azt végül nem mertük használni, mert nem tudtuk, milyen lesz az az út, ami egyébként a google térképe alapján a völgyben folytatta, egyenest lefelé egy rövidebb úton. Amikor a vélt elágazáshoz értünk, csak egy betonlapokból kirakott kis utat találtunk balra, és két motorost. Megkérdeztük őket, jobb híján arról, hogy arra van-e Hanoi (ami még sok több száz kilométerre volt innét), de azt integették, hogy nem, hanem tovább a főúton. Kicsit fájó szívvel, de végül maradtunk a biztos főúton, miközben tudtuk, hogy ez hosszabb és még néhány kisebb hágót is meg kell másznunk közben.

A hágó és a röplabda

Az első hágó volt a legkeményebb, nem volt hosszú, viszont piszok meredek. Odafentről szép kilátás volt a hátunk mögött hagyott zöld hegyekre. A túloldalt újabb település következett, egy nagyobb város, több kilométer hosszan.

Itt úgy döntöttünk, megszállunk, de ez nem ment könnyen. Az egyik szállodába nem akartak fogadni, a másikban pedig elképesztően magas árat mondtak. Végül egy sportpályára kanyarodtunk be egy kocogó embert követve, aki miközben viccesen ugrált és nyújtogatott futás közben, érdeklődve figyelt minket. Kiderült, hogy röplabda meccsre igyekszik, a helyi elektromos művek épületének udvarára. Majdnem beálltam közéjük játsztani, de mire rávettem magam, véget ért a bemelegítésük és kezdték a meccset, amibe már nem akartam belekotnyeleskedni. Ezt jól is tettem, mert jobban játszottak nálam, a meccset végül csak fotóztam, de ez is élvezetes volt, mert embereink nagyon vidám figurák voltak. Azért álltunk és vártunk itt, mert az ígérték, intéznek nekünk valamit szállás ügyben.

Ez így is lett, a meccs végeztével egy nőt kellett követnünk, szembe egy nagyon furcsa házba. A fürdőszoba egy kétszobás, téglafalú, de bádogtetős előépület, és egy gondolom régebbi, tradicionális fa cölöpökön álló, „bambuszparkettás” ház között volt. Eleinte nem tudtuk hová tenni magunkat, mert eltűntek körülöttünk, de aztán előkerült két srác, sokat nem tudtunk egymással beszélgetni, de meghívtak maguk mellé vacsorázni (zöldségek, rizs és furcsa, zsíros húsok), a beszélgetést mi a fotókkal, térképekkel próbáltuk színesíteni, de végül a vietnami vodkán maradt a fő hangsúly, amit nagyon nyomtak, ezért végül ittunk egy-egy kört illedelmességből.

Ezután végre újra előkerült a ház asszonya és megmutatta, hogy az első helyiségben tudunk majd aludni, és hogy az ajtót pedig reteszeljük be magunk után a vasrúddal. Ezzel újra eltűnt! :o Még most sem világos a kép, de azt hiszem a srácok albérletben voltak a szobában, amit a nő adott ki nekik, aki amúgy nem is itt lakott, hanem valahol a szomszédban. Ezt abból gondolom, hogy később, amikor a nő újra előkerült, az egyik vodkás barátunk elkezdett dollárról beszélni, amiből végül kisütöttük, hogy pénzt szeretne tőlünk. Na, jól nézünk ki, miért nem tisztáztuk ezt az elején, most itt van ez a részeg srác, aki dollárosra itta magát… Érezhető volt, hogy ő nem a házhoz tartozik, és csak kitalálta, hogy mi biztos gazdagok vagyunk és adjunk neki pénzt. Egy dollárt hajtogatott, de annyira, hogy hát végül adtunk neki egy egydollárost, legyen boldog vele. Ezt látva vérszemet kapott, 10 dollárt szeretett volna, mondtuk, hogy annyink nincs, mire ugyanezt már dong-ban szerette volna, 200 ezer dong-ot. Ez duplán volt szar érzés nekünk, mert a pénzünket akarták, és mert ezzel már úgy éreztünk itt nem emberbaráti szeretetről van szó, hanem pénzéhességről. Ami furcsa volt, mert hirtelen tört rájuk. Vagyis csak rá, a srácra, mert a helyzetből úgy vettük ki, a nőnek eszébe se jutott tőlünk pénzt kérni, és erre az albérlő, a srác féltékeny lett ránk. Végül keserű szájízzel adtunk neki 100 ezer dong-ot, amit azonnal vissza is kértünk tőle, amikor láttuk, hogy boldogan zsebre vágja. Azt hittük, hogy csak asszisztált, közvetített a nőnek az üzlethez, de nem, magának akarta a pénzt, és mivel a helyet is a nő adta és az ételt is ő rakta elénk, ezért visszakértük a nyikhaj fiútól a 100 dongost és egyenesen a nő kezébe adtuk.

Ez az egész színjáték nem esett túl jól nekünk és kicsit már bántuk, hogy nem mentünk inkább a drága szállodába, vagy csak tovább bele az egyre sötétedő estébe. És mert azt hittük, kedves, segítőkész emberek közé kerültünk, de amikor elkezdte ez a srác kéregetni a pénzüket, akkor ez megdőlt bennünk, de ekkor már késő volt, éjszaka és aludnunk kellett volna. Az egész ott lett elrontva, hogy a röplabdásokkal ugyan jól kijöttünk és őrajtuk látszott, hogy normális, rendes emberek, de végül tőlük elkerültünk, és ezen az ismeretlen helyen már nem éreztük ugyanazt a kedvességet, és ez a srác ugyan eleinte kedves volt, étellel kínált minket, de később egyre furcsább lett, ahogy egyre többet ivott. Végül éjjel a srácok eltűntek a háztól, amit már végképp nem tudtunk mire vélni. Furcsán éreztük magunkat, az iratainkat és az értékeinket magunk mellé vettük estére, és elhatároztuk, hogy reggel korán indulunk tovább, hogy a következő nap többet tudjunk haladni és még idejében találjunk egy rendes helyet, ahol nem érhetnek ilyen kellemetlenségek.

Mielőtt fölöslegesen előre aggódnátok, elárulom előre, hogy nem történt semmi furcsaság se éjszaka, se reggel. :) Ezen a napon, december 15-én 61km-t haladtunk.

Vietnam tehát nem nyitott túl fényesen nálunk, de azért bizakodtunk, hogy majd jobb lesz. Hallottuk ugyan más utazóktól, hogy itt többen próbálnak majd lehúzni minket, de sokaktól azt is hallottuk, hogy Vietnam nagyszerű hely és nagyon kedvesek itt az emberek. Bíztunk benne, hogy ez rajtunk is múlik és elhatároztuk, hogy a következő napon csak azért is szép napunk lesz, és élvezni fogjuk ezt az új országot!