Nászút a Föld körül

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.