Nászút a Föld körül

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt.

Ahogy pakoltunk kifelé a biciklikre, a házunk előtt még sikerült lencsevégre kapnom egy kisteherautó motorháztetőjét, rajta egy photoshoppolt képpel, amin két Volvo kamion, a Hollywood felirat és két nő szerepelt. Az ilyesminek errefelé nagy divatja van, egész Indonézia szerte mindenfelé láttunk vagy ilyen matricára nyomtatott képeket, vagy festett történeteket a járgányokon. Legtöbbször nők vagy egyéb birtokolni vágyott dolgok vannak ábrázolva, de láttunk már amerikai zászlóval a kebleit fedő hölgyet, sőt még Obama-t is.

A minap vitatkoztunk egy jót egy magyar házaspárral a globalizációról, és hát ők nagyon hittek benne, mert Ausztráliában élve főként a jobbik végét látják. Tényleg sok remek dolgot köszönhetünk a globalizációnak, de tény, hogy sok árnyoldala is van, és nem csak a jó, hanem a rossz dolgok is szűretlenül ömlenek rá a fejlődő országok polgáraira, amivel kapcsolatban én nem mindig vagyok teljesen optimista. Hiszen emiatt képesek teljesen lemondani, elfeledni egy amúgy sok tekintetben értékesebb kultúrát, a sajátjukat, egy olyanért cserébe, amit nem is nagyon ismernek még, csak látatlanban áhítoznak utána, míg mi itt a túl végen már éppen hogy ábrándulunk kifelé belőle. Akárhogy is, lesz majd valahogy és remélem, hogy jól lesz, de most ebbe ne is menjünk bele mélyebben, mert különben soha nem jutunk fel erre a vulkánra. :)

Indulás előtt még fényképezkedtünk a minket huncut mosollyal leső gyerekkel is, aztán elindultunk fölfelé a kis utcából, vissza a főút felé, egyenesen fölfelé a hegynek. Kb. 20 métert sikerült haladnunk a háztól, ahol laktunk, máris rögtön ismét megálltunk, mert a kilátás egyszerűen elkápráztatott minket.

Közben a falu hangszóróiból vicces zene szólt, talán valami reggeli tornára pezsdítő gyermekének, nem tudjuk, de amíg én egy távoli vulkán csúcsát mutattam meg a videón (talán a Semeru lenne az, a sziget legmagasabb hegye, a Bromótól délre található, 3676 méter magas vulkán lenne az? http://en.wikipedia.org/wiki/Semeru), addig Zita beletáncolt a képbe. :)

Ezután már tényleg, érdemben el tudtunk indulni. A kapuknál most sem kértek belépőt tőlünk, pedig nem kis feltűnést keltve suhantunk át a sorompó alatt és még oda is köszöntünk nekik. Nem értettük a dolgot, de úgy voltunk vele, hogy ez még mindig Ázsia, emiatt feltartóztatni nem fognak minket, legfeljebb majd később kifizetjük máshol másvalakinek azt a 230 forintos nemzeti park belépőt.

A peremig hátravolt még jó pár száz méter fölfelé és hiába volt ez már csak egy kevés a tegnapihoz képest, ez nem jelentett sok könnyebbséget, attól még ez is meredek volt, sőt egyre meredekebb, így aztán nem volt továbbra sem könnyű dolgunk. Sokszor letámasztottam a biciklim és segítettem Zitának tolni, aki aztán szintén visszasétált hozzám, hogy az én biciklimet is közös erővel juttassuk feljebb a helyenként borzasztó meredek úton. Itt azért már nem bírták tovább az „egyenesen fölfelé!” stílust az útépítők és beletettek néhány kanyart, valószínű a lánctalpas aszfaltozógép, a finisher, és az aszfaltot hordó teheratók sem bírtak volna felmenni ennél meredekebb úton.

Közben kétoldalt szebbnél szebb hegygerincek vettek minket körül, a legtöbb helyen csak keskeny fasorokat hagytak a földek között, amik teljes egészében meg voltak művelve, a veteményesek és a köztük lévő ösvények gyönyörű textúrát adtak az egésznek és minden élénkzöldben úszott hála a délelőtti napsütésnek. Na, hát ebből mind semmit sem láttunk volna, csak ködöt, ha előző nap továbbjövünk még délután.

Így viszont előttünk volt még az egész nap és azt is tudtuk, hogy ez az idő mind kelleni fog, hogy kiélvezzük rendesen mindazt, ami még a mai nap vár ránk. De mikor érjük már el végre azt a nyavalyás peremet, ahonnan végre nincs tovább fölfelé, és nem kell többé fölfelé tolni a bringákat, most már lassan másfél napja folyamatosan?

A peremen

Két elképesztően, borzasztóan, leírhatatlanul meredek hajtűkanyar után, amelyeket hála az égnek és a fáknak legalább egy kis árnyék borított, felértünk egy laposabb részre, ahol az út egy rövidebb egyenesben folytatódott, ami úgy tűnt, hogy már laposabb, és a közepén van egy kis nyereg, ahonnan nincs tovább fölfelé.

Itt letámasztottam a biciklimet és elindultam lefelé Zita bringájáért, hogy együtt toljuk fel és érkezzünk meg erre a pontra. Zita közben egy videót indított, amin már félig kínomban, heccből fél kézzel tolom fel az ő biciklijét „a Bromóra”, vagyis addig a pontig, ahonnan már alig pár méter fölfelé volt csak, azaz 2377 méter magasra.

Az apró emelkedő tényleg az utolsó volt, és miután átbuktunk rajta, kitárult a táj és megpillantottuk a vulkán belsejét. Na nem kell hatalmas szakadékra meg kürtőre gondolni az alján füstölgő-gözőlgő, izzó lávafolyamokkal… A Bromó nem úgy néz ki, mint a fantasy filmek vulkánjai. Először is még csak a külső peremet értük el, ez talán több kilométer átmérőjű is van, és ennek a belsejében van három kisebb vulkán, köztük az egyik még füstölög is. Ezen a déli oldalon a táj zöldes, füves mezőkkel takart vulkáni domboldalakból áll, az egy ilyen oldalnak a tetején álltunk és néztünk le az alattunk elterülő „völgyre”, ami nem volt más, mint a külső perem és az egyik belső vulkán közötti hosszúkás, íves síkság.

Ezt láttuk már Fikri fotóin, de mint tudjuk „Lehet, hogy ugyanazt a tájat nézem, mint aki felvonóval érkezett, de biztos, hogy nem ugyanazt látom.” És hát mi nagyon nem felvonóval érkeztünk, ezért nagyon tetszett nekünk a kilátás, eltöltöttünk itt vagy fél órát. Ezalatt Zita felmászott egy közeli kilátótoronyba, én pedig lentről, az út mellől fényképeztem, persze vagy százszor ugyanazt, mert nem bírtam betelni a látvánnyal. A végén türtőztettem magam és 3 percig csak néztem és nem fényképeztem.

Nagyon nagy volt végre itt állni a peremen, ezt a pillanatot vártuk már mióta, nem csak maga a látvány miatt, hanem mert tudtuk, innentől vége van a nagy fölfelének és így a kálváriánknak. Ha nem süllyedünk el lent a vulkáni hamuban, akkor innentől jóval könnyebb dolgunk lesz, mint eddig volt. :)

Azért nem siettünk még tovább, a közeli útszéli vendéglőben (mert a helyiek készültek rá, hogy itt bizony meg fog állni a turista, aki ezen a ponton érkezik fel, vagy hagyja el a hegyet) vettünk egy-egy pohár teát és egy jó adag krupukot, aminek a zacskójában lévő apró cetliről ekkor tanultuk meg a hagyma és a hal indonéz jelentését: bawan és ikan. :) …és nagyon finom, friss, könnyű ropogós! A krupuk nagyon nagy kedvencünk lett Indonéziában, szerintem fejenként száz darabot biztos megettünk belőle, amíg az országban voltunk.

Bent a vulkán belsejében – A „Sea of Sand”

Az alcím, mint már írtam megtévesztő, hiszen nem másztunk le semmilyen kénköves ménköves lávafolyamba, viszont a kis úton, ami a völgybe vezetett le, szépen lassan leereszkedtünk, közben persze számtalanszor megállva, hisz nem akartunk hinni a szemünknek, gyönyörű volt előttünk minden, a táj élénk zöld, az ég ugyanilyen élénk kék, és előttünk a völgy egyes részei felett már felhők gyülekeztek.

Szerintem 2 kilométer sem volt az út lefelé a betonlapokkal kirakott úton, de minekünk ez fél órába is beletellett, mert minden 50 méteren behúztuk a fékjeinket és megálltunk, hogy magunkba szívjuk a körülöttünk lévő világot. Oltári jó érzés volt itt lenni.

Lent vége lett a betonnak és egy földúton találtuk magunkat. Féltünk, hogy elsüllyedünk benne, de nem volt vészes, szürke vulkáni hamun haladtunk a bokrok között. Ez az út hamar kivitt minket egy nagy tisztásra, ahol terepjárók álltak és emberek jöttek-mentek. Ez volt itt a „szavanna”, vagyis ennek a környéknek az egyik turistaállomása, voltak itt mozgó árusok és még a vulkánra is fel lehetett sétálni, vagy akár lovagolni. Minket mindez nem vonzott most, de azért egy baksót bevágtunk a kisasztaloknál, ha már adott a lehetőség, kár kihagyni, ki tudja, mikor ehetünk legközelebb baksót egy vulkán tetején, nem igaz? :) Evés közben nagyon jót beszélgettünk egy csapat fiatal malajziai turistával, ők készítették rólunk a továbbindulás előtt a fényképet, amin a biciklik mellett állunk.

A pihenő után az utunk kiszélesedett és ezzel együtt egyre süppedősebb is lett, ezért néhol meggyűlt a bajunk a haladással, vagy az elindulással. Balra tőlünk az egyik belső vulkán lankás, apró völgyekkel szabdalt oldala magasodott, jobbra pedig, kicsit távolabb egy oltári hegyoldal, a nagy perem belső, sziklás, füves, bokros oldala, ez bár távolabb volt, de mégis hatalmasabbnak tűnt. Közben körülöttünk felhők jöttek és mentek olyan közel hogy szinte érinthetőek voltak, és mi közben még mindig újongva és egyre többször el-el akadva haladtunk, hol 50 méterre egymástól, hol egymás mellett, mikor kinek hogy sikerült boldogulni a sötétszürke vulkáni hamuval a kerekei alatt.

Igaz, már rég azt hittük, hogy ott vagyunk, amióta leértünk a nagy kráter aljára, de csak ezután érkeztünk meg valójában a Sea of Sand nevű helyre, ami magyarul kb. annyit jelent, hogy homoktenger. Na már most ebből se a homok, se a tenger nem igaz, víz a közelben sincs és a homok is valójában vulkáni hamu. Csak mivel ez a rész már a vulkán, vagyis a belső, szintén „Bromo” nevű még aktív kisvulkán északkeleti oldalán van, ezért és az uralkodó szélirány miatt itt nem maradt meg semmilyen növényzet, hanem egybefüggő vulkáni hamu borít be mindent, hiszen amin most gurulunk, talán nincs pár éve, hogy kilökte magából a vulkán. Mert mindmáig aktív vulkánról van szó, és ha jól emlékszem egy bátor crazyguyonabike-os biciklitúrás beszámolójából, akkor 2010-ben, amikor ő itt járt, olyan szürke füstfelhő volt errefelé a Bromo miatt, hogy azzal a lendülettel, ahogy feljött, le is gurult a hegyről, mert alig talált egy teremtett lelket a közeli Cemero Lavangban, ahol egy éjszakát töltött.

Ez volt a mi tervünk is, ezen a napon elérni Cemero Lawang-ot, a nagykráter ÉK peremén található települést. Ezt ahogy kiértünk a Sea of Sand-re, vagyis a nagy szürke semmire, meg is pillantottuk, legalábbis az adótornyok a peremen és az oda felvezető út nekem arról árulkodtak, hogy ott kell lennie Cemero Lawangnak, a mai napunk célállomásának.

Ekkor hirtelen mellettünk termett egy fiatal srác pulcsiban egy óriási MTB-n. Na, hát nem vagyunk egyedül! Örömmel üdvözöltük és rögvest meg is kértük, hogy készítsen rólunk valami értelmes képet, mert amikor megérkezett, épp azzal vacakoltunk, hogy letettük a földre a kamerát és időzítőre állítottuk. Ekkor egyébként, mivel éreztük, hogy fantasztikus helyen vagyunk, mind a kettőnknél volt kamera, Zitánál az új Canon SX160IS, amit a naptárbevételekből vettünk (és sajnos azóta elromlott, de még garanciális csak valahogy haza kéne juttatni), és nálam az öreg Panasonics, amit nászajándékba kaptunk. Így most persze még nehezebb dolgom van a képek kiválogatását illetően hisz csak a felét csináltam én, a másikon meg rajta vagyok, de nem emlékszem rá, mikor és miért és hogyan készültek, mert a másik végén voltam a fényképezőgépnek.

A barátunk egyébkén azt állította, hogy már hallott rólunk, olvasott rólunk valahol az indonéz médiában. Erre mi először nagyot csodálkoztunk, aztán beugrott a Koskas én Andiék Jakartából, ott valóban volt köztünk az esti night ride előtt egy újságíró, de olyan hamar lekopott, hogy aztán megfeledkeztünk róla. Íme a cikk ami Google Translate-el lefordítva így kezdődik: I wonder what madness is your mind both the Hungarian young couple, Zita and Arpi, who decided to honeymoon around the world. :)

Ami ezután jött, az volt csak az igazi móka, 360 fokban arra biciklizni, amerre éppen csak kedved van. Eltűnt alólunk az út, vagyis inkább az egész terep egy nagy úttá változott át, minden kopár szürke vulkáni hamu volt és többé-kevésbé mindenütt olyan öröm volt, hogy tudtunk rajta biciklizni.

Többé-kevésbé! :) Amikor kevésbé, akkor én nagyot zakóztam, már amennyire nagyot lehet egy jól megpakolt fekvőkerékpárral. Mondjuk inkább úgy, hogy az első kerék nem arra ment, amerre fordítottam és így az egyensúlyomat vesztve oldalt leborultam a szürke földre. Persze ez nem egyszerű borulás volt, mert a kezemben volt a fényképezőgép és arra nem eshettem. De így se lett semmi bajom, hiszen alig haladtunk, ekkora nagy vulkáni hamumezőn nem is bírtunk és nem is akartunk gyorsan áthajtani.

Bár az utunk nem volt éppen a legrövidebb, de kitértünk egy kicsit a Cemero Lawang-i feljáró irányától balra, hogy felszökjünk egy dombra, ahonnan kiváló rálátás nyílt a zölddel már benött, metsződésekkel bordázott oldalú 2440 méter magas Mt. Batukra, a hegyre, ami amióta bekerült a látóterünkbe, uralta a látképet, annyira masszív volt és a körülöttünk lévő szürkeséghez képest annyira szabályos alakú és zöld. :) Persze ami tőle balra volt, szürke völgy és gerincrendszer a Bromo oldalában, az se volt éppen gyenge, olyan finomdomborzata volt annak a növénytelen hegyoldalnak, hogy abba tuti szépen bele lehetett volna zavarodni mondjuk egy vulkáni tájfutóversenyen. :)

A domb tetejéről nagyon jó kilátás nyílt a Batukra és ezt mások is tudták, volt itt is árus és sorra érkeztek a népek a terepjárókon. Szépen betámasztottuk a bicikliket egy jó kis fotóra, mire körénk gyűltek és fényképezkedni kezdtek velünk… :o Illedelmesen kivártuk, mire megúnják, de úgy tűnt, nélkülünk is elég érdekesek önmagukban a biciklik ezzel a háttérrel, az indonéz turisták nagy örömmel fényképezkedtek a biciklikkel, mintha csak azért lennének ott… Pedig volt hely bőven máshol is a dombon, de nekik a biciklik kellettek. Nem számított, hogy azt se tudják mi az, nem kérdeztek tőlünk semmit, se a biciklikről nem érdeklődtek, se az utazásunkről, csak a fotó kellett: Hé, ott van valami érdekes, gyertek, fényképezkedjünk vele! :o Aztán meg akartunk kérni egy normálisabbnak tűnő fickót, hogy fényképezzen le minket a biciklikkel, de először azt gondolta, hogy vele akarunk egy közös fényképet (hát persze, mind a százmillió jávaival szeretnénk közös fotót, ezért jöttünk a szigetre! :D), aztán meg készített egy fotót, aminek a felén csak a lábunk előtt található szép szürke vulkáni hamu látható, viszont mi legalább nagyon szépen a közepén vagyunk… :) Ezután feladtam, mert nem akartam magam felhúzni az indonézek lököttségén és mert most kivételesen Zitának volt mehetnékje.

Előreengedtem és nagyon jó fotókat készítettem róla, ahogy összemegy és beletűnik a nagy szürkeségbe, csak egy kis ponttá válik a hatalmas tájban. Tudom, szürke az egész kép, de nekem ez az egyik legkedvencebb képem erről a napról, mert jól mutatja, hogy milyen hatalmas és milyen üres volt minden körülöttünk. :)

Egy utolsó nagy mászás volt még hátra a mai napból, nem is emlékszem már, talán háromszor vagy négyszer fordultunk a bringákkal, mire feltoltuk ezen az utolsó, irtózatos meredélyen őket. Fent a település szélén a peremen árusokkal teli kilátóhely volt, itt leültünk és megettük a még tegnapról eltett ételt, aztán beszélgetni kezdtünk két európai turistával, de ez olyan hosszúra nyúlt, hogy megfeledkeztünk az elől hagyott üres ételesdobozról és a két műanyagkanálról valamint egy palack vízről, amit elől hagytunk. Már a hosszú alkudozások és nézelődések után talált szállodánkba voltunk, mikor ezt észrevettem. Rohantam egyből vissza, de már késő volt, csak a vizespalackot találtam meg egy közeli kukába kidobva, a műanyagdoboz odaveszett, valakinek megtetszett. Ezt Zita kicsit fájlalta, de aztán beletörődtünk, elvégre nem volt nagy érték, és később fillérekért tudtunk másikat szerezni. Valahogy még egy vizespalackot (egy százszor használt ásványvizes petpalackot) sem szeretünk elhagyni, pedig volt már, hogy egyszerre hármat sikerült, ráadásul tele tiszta ivóvízzel, ami errefelé nagy kincs.

A szállásunk a hegyről a tenger felé levezető út elején volt, egy hosszú sor közepén, és persze az ár alapján választottuk, bár igaz, most egy apró luxust is megengedtünk magunknak. Lett volna szoba 80-ért is (hivatalosan mindenhol 150-200 környékéről indultak), de mivel itt fent már tapasztaltuk, hogy esténként hidegebb van és mert mindenütt nagyon nyomatták a szoláros forró vizes zuhanyt, ezért úgy döntöttünk, hogy ennyit megérdemlünk (főleg Zita!), így hát azt a szállót választottuk, ahol volt ilyen meleg vizes zuhany és mellette még lakályos is volt. Persze tengerszinten nem izgattuk fel volna magunkat a mándin, jó lett volna bármilyen víz, hiszen eddig is mindig csak öntöttük magunkra a kis vödörrel, nem számított igazán a hőmérséklet, meleg volt a levegő és a víz sem volt hideg. Most ennyi nehézség után viszont nagyon jól esett a forróvíz az izmainknak, és a fürdés után hamar le is feküdtünk aludni, mert úgy terveztük, hogy másnap éjjel kettőkor kelünk és indulunk fel gyalogszerrel a 2770m magas Penanjakan csúcsára, a kilátóhelyre, ahonnan rálátni az összes eddig emlegetett környékbeli vulkánra és ahonnan megnézzük majd a napfelkeltét. :)

Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de ez a nap valami nagyon nagy volt, talán mert nagyon vártuk, talán mert sokat készültünk rá és sokat szenvedtünk, mire felértünk ide, de az egész nap valahogy annyira tele volt, annyira kerek volt, annyira erősek voltak ezek az élmények, hogy még most is, négy hónappal később is teljesen előttem vannak a képek, az érzések, ahogy toltuk fel az utolsó emelkedőn a bringákat és néztünk vissza, hátra a Bromóra, a helyiekre, a napsütésre. Ez egy nagyon gazdag, nagyon színes nap volt a szürke vulkáni hamuban. :)

Ez a nap 2013. június 24. volt, amikor csak 13,9km-t haladtunk, igaz ezt nem akármilyen helyeken! :)

Mai szervizkérdések:

- Szerintetek van-e olyan kép erről a napról, ami jól mutatja a jávai naptároldalon?

- Bánnátok-e, ha egy az egyben kitennénk a 2014-es falinaptár előnézetet ide és a Facebookra, spoiler lenne-e ez számotokra? Csak egy emberről tudok, aki mindig csak az adott hónap elsején nézte meg a naptároldalakat, de ha még sokan szeretnétek így, akkor megint csak figyelmeztetéssel ellátott linken keresztül lesz publikálva a teljes előnézet! ;)

- Rendeltetek-e már naptárat? :) Már csak 23 napig rendelhető a 2014-es falinaptárunk… Itt rendelhető!

Köszönjük, ha rendeltek! Minden naptárral újabb kilométerekhez és újabb, itt a blogon később megosztásra kerülő élményekhez segítetek minket hozzá! ;)