Nászút a Föld körül

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :)

Most viszont nézzük, hogy pontosan miért is van ez a lábbal való evezés, és a tölcsér alakú háló. Utóbbit valóban csak itt láttuk már, nekünk turistáknak bemutatóként felvonulva, ám a lábbal való evezés mind a mai napig működik még, sok halásznál és egyéb csónakosnál láttuk ezt, úgy hogy közben ők minket nem is láttak, tehát kizárt, hogy csak a kedvünkért eveztek volna a lábukkal. Ez az egész lábbal evezés azért alakult ki, mert így evezés közben mindkét kezét tudja használni a halász, miközben az evezőt a hóna alatt fogva és a lábával tolva képes használni.

A tölcséres háló szintén érdekes történet, noha ez valójában már kihalóban van, vagy már ki is halt, mint szokás, mivel a mai „modern” műanyag hálókkal könnyebb halászni, és/vagy könnyebb, olcsóbb megépíteni, beszerezni őket. Ennek ellenére azért sikerült megtudni, hogyan is működik ez a tölcséres háló: nagyobb szájával lefelé, kifeszített hálóval leengedik, hogy az alja egészen lesüllyedjen a tó medréig. Ehhez nyilván viszonylag sekély víz kell, mert ahogy elnéztem, egyik tölcsér se nagyobb 3-4 méternél. Ezután egy hosszú bambuszrúddal a halász megpiszkálja a tó fenekét a háló közepén, hogy a halak a tölcsér oldalához, a hálóhoz meneküljenek, amit egy pillanattal később a horgász leenged, rá a halakra, akik így beakadnak a kifelé felgyűrődött hálóba, és már lehet is behúzni a csónakba a zsákmányt. Zseniális! :)

Már csak azt nem értem – valószínű, mert sohasem horgásztam/halásztam –, hogy mi a fenének csapkodják a vizet. Jól néz ki, meg minden, de igazából lövésem sincs, pontosan miért teszik. Azt tudtam, hogy a vadászoknál van terelés, de hogy a halászoknál is? Vagy épp ellenkezőleg, így juttatnak oxigént a vízbe, és csalogatják oda a halakat, vagy esetleg lusták lennének ezek az inle-tavi halak, és így ébresztik fel őket? :) Komolyan nem tudom a választ, de valaki közületek biztos, úgyhogy légyszi, ne hagyjatok minket hülyén meghalni! :) Köszönjük, és ennyit a halászokról, most suhanjunk tovább a tó felszínén.

Floating Gardens – Az úszó kertek

Az úszó kertektől a mai napon nem vártunk újat, mert a gyalogtúra végén a tavat csak egyenesen átszelő csónakból már láttuk őket. Akkor csak oldalról, láttuk hullámozni a paradicsom palánta sorokat, viszont most bementünk, ha nem is a sorok közé, de egy a sorokkal merőleges kis csatornába, ahonnan mindjárt más volt a látvány, már csak azért is, mert ez a kis csatorna aztán olyan szűk volt, hogy igazán le kellett, hogy lassítsunk és így jobban szemügyre tudtunk venni mindent. A sorok között házak is voltak, és sokan dolgoztak „odakint a földeken”, amelyek valójában nem is tudom, mennyi talajt tartalmaztak. Pár hónapja, vagy talán már egy éve is annak, hogy az indexen megjelent egy alföldi fickó cikke, aki azóta elég híres is lett, mert elsőnek Magyarországon épített egy aquapóniás üvegházat, vagyis egy olyan rendszert, ami csak minimális bevitt energia(villamos áram a keringtetéshez és haltáp) mellett képes halat és zöldségnövényeket termelni, azáltal, ahogy amit a halak kikakilnak, azt a növények, akik csak egy kavicságyban eresztenek gyökeret, hasznosítják. Talán itt is valami ilyesmiről van szó, talán a növények a tó vizéből is veszik a tápanyagokat, sőt talán leginkább onnan, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ahol valóban úsznak ezek az ültetvénysorok, ott valami érdemleges talaj is megmaradjon. Azt a víz kimosná, legyen megkötve akármilyen sok egyéb fűfélével és növénnyel a talaj, kétlem hogy a hullámzástól megmaradna, és nem mosódna ki a tóba a humusz. Persze aztán a fene tudja, nem vagyok talajmérnök, már ha egyáltalán létezik olyan. Egy biztos, az hogy a tavon vannak veteményes kertek, mindenképpen csodálatra méltó. Hogy van-e alattuk talaj, és hogy pontosan mennyi, azt sajnos nem sikerült megtudni, ezért nem szálltam ki a csónakból, és nem kezdtem el szétbontani egy ilyen valóban úszó szigetet. Amikor elhaladtunk egy ilyen, „üres” zöld sziget mellett, amin tevékenykedtek is éppen, hogy gondolom termékennyé tegyék valamilyen zöldség számára, az ember elkezdett rajta jobbra-balra lépkedni, hogy mutassa nekünk, ez valóban úszik: és valóban himbálódzott a nagy zöldség, amin állt. Talán ha földet sokat nem is, de annyi növényi ágat és levelet építenek ezekbe az úszó szigetekbe, hogy az már elég egy növénynek, és azon keresztül megkap mindent a vízből. Az biztos, hogy (ha a gyökerükön keresztül szívják a vizet, akkor) ezek a növények a vízben nem szenvednek hiányt. :) Már csak azért is nyilvánvaló, hogy ezek az ültetvényesek valóban úsznak, mert egész sűrűn, szinte pár méterenként leszurkálnak beléjük hosszú bambuszágakat, egészen mélyre, le a tó medréig, hogy ezzel akadályozzák meg, hogy ne ússzon el a kert. :) Ahogy az egyik szűk csatornán siklottunk, jobbra egy a növényeiket csónakból gondozó családnál egy macskát fedeztünk fel. A fekete-fehér cirmos a csónak orrában ült és éppen mosdott. Amikor közel kerültünk hozzájuk, a család integetni kezdett nekünk, és az egyik nő egy másik macskát a magasba emelve mutatta, hogy vannak ám itt még többen is! Micsoda „őrült” népség ez, nem elég, hogy a vízen élnek, cölöpös házakban, és a vízen úszó növényeket termesztenek, még macskákat is tartanak, pedig ennek az állatnak aztán végképp nem a természetes közege a víz. :)

Még mindig nem tudok dűlőre jutni az úszó kertek nagyszerűségén, és sajnálom, hogy csak e bejegyzés írásakor, amikor már nem vagyunk ott a tavon a csónakban, most fogalmazódik meg bennem egy csomó újabb gondolat, és kérdés. Persze azért mint mindennek, ennek a dolognak is két oldala van, és a fene tudja, miért építenek kerteket a vízre ezek az emberek. Lehet, hogy így egyáltalán nem hatékonyabb a „föld”-művelés, csak épp erre kényszerültek rá. És sajnos amióta a fényképeinket nézegetve felfigyeltem egy a csónakjából permetező emberre, már afelől is vannak kérdéseim, hogy ez a dolog mennyire zöld és fenntartható. Az mindenesetre tény, hogy lehetséges egy tavon zöldséget termeszteni, és valószínű ez működik különösebben káros növényvédő szerek nélkül is, hiszen itt aztán tuti biztos, hogy azonnal a vízbe kerül az anyag, és ha az igazán nagyon káros lenne, akkor kétlem, hogy lennének még halak a tóban és halászok a felszínén. Egy táblát mindenesetre láttunk a tó Nyaung Shwe felőli bejáratán, ami burmaiul és angolul szólt hozzánk, közölve, hogy óvatosan a növényvédő szerekkel!

Az Inle-tavi népek legendája és egy kis Burma töri

A kertektől egy kicsit messzebb evezve a tavon, tegyük fel a kérdést: miért laknak itt a tavon emberek? Mert mindjárt meglátjátok, hogy laknak is a tavon, de előtte még maradjunk a kérdésnél. A modern válasz: nem tudom! :) A legenda: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó ezen a szép vidéken, aki valamiért egy napon nagyon megharagudott a népére, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tóra! :) Végül is lehet, hogy így történt, csak „egyszervolt” nélkül, kicsit reálisabban, burmaiasabban. Olvasgatva az útikönyvünk elejét, itt aztán voltak népirtások és üldözések ezen a vidéken, aminek millió egy oka van, de ezek közül egy, ami bennem megragadt, az a britek utáni viszonyok.

Mivel az angol hódítók csak az ország mai területének ezen középső, nyersanyagokban és egyéb kincsekben gazdag részére koncentráltak, a külső területeknek viszonylagos önállóságot hagytak, ám amikor kivonultak innét és az ország független lett, akkor ezek a területek nem kaptak többé semmilyen autonómiát, hanem mind Burma(gyarmati nevén), vagyis inkább most már Mianmar(saját, mostani nevén) részei maradtak, de mivel előtte hozzászoktak a viszonylagos függetlenséghez, azt ezután is szerették volna megtartani. Ám az új mianmari katonai vezetéstől ezt már nem kapták meg, ellenben véres polgárháborúk törtek ki, sokan elnyomásban és üldözésben voltak és vannak kénytelenek élni, gondoljunk csak a rohingya muszlimokra Rakhaing megyében, akik létét mind a mai napig nem ismeri el az állam.

Ez milyen már, ki hallott már ilyet? Kinek és mit ártottak azok a népek? Persze, ennél a dolgok biztosan sokkal keszekuszábbak és bonyolultabbak és biztos minden kisebbségnek és területnek megvan a saját maga története, mindkét oldalról. Ebből aztán én tuti nem fogom kibogozni az igazságot, most csak annyit akartam mondani, hogy Mianmar arany földjéhez (ahogy a turistákat csalogató anyagokban olvashatjuk) sok vér is tapad (ahogy a hírekből kapjuk), és simán el tudom képzelni, hogy valóban egy az eredeti földjéről elüldözött nép él most itt ilyen csodálatra méltóan az Inle-tó vizén.

Ugye, mondtam, minden érmének két oldala van: ha nem üldözték volna őket el, most minek járnánk a csodájára, és miről koptatnám épp a billentyűket? :)

A piacon – Vissza az időben

Na de nézzük, hogyan is néznek ki azok a bizonyos „floating village”-ek! Azt már előre tudtuk, hogy nem fognak úszni a víz felszínén, mert amikor erre rákérdeztünk, három percig röhögtek rajunk a gitáros barátaink tegnap este az utazási irodában. Ezek a falvak nem úsznak a vízen, és soha nem is úsztak, csupán rájuk ragadt ez a név valahogy. Az igazság az, hogy szinte minden ház, köztük még sok emeletes is, cövekeken áll. Szóval ez itt Délkelet-Ázsia Velencéje, Countryside Edition-ban! :) A házsorok, ahol sűrűbben vannak, utcákat alkotnak, amelyeknek egyik oldaláról a másikra keskeny gyalogos hidacskákon lehet átjutni, na és persze csónakon.

Az első úti célunk, amit kifejezetten kértünk, hogy legyen benne a túrában, az egy piac volt, ahol éppen a „Five Day Market” volt aznap, Than Taung-nál. Az irodában ezt javasolták, mondván ez nem a turistáknak maradt csak fenn, és itt nem fogunk háromnál több szuvenír árussal találkozni, ellenben igazi piaci élettel igen. Erre voltunk mi is kíváncsiak! A piachoz 20 percet sétálnunk kellett, de előtte még a járművünknek „parkolóhelyet” kellett találnunk a szűk csatorna végén, ami dugik volt tömve csónakokkal. Itt, aki először érkezik, az utolsónak távozik! Vagy mégsem? Emberünk nagyon ügyesen tolja félre a csónakokat, és szorít így nekünk helyet ott, ahol az előbb még nem volt, és mi úgy láttuk, nem is lesz a csónakok sűrű sorában.

Így már ki tudtunk szállni anélkül, hogy át kelljen másznunk több csónakon, és kezdődhetett a séta. Ahogy mentünk a nap alatt, egyre inkább azt kezdtük sejteni, hogy baj van, hogy vége van már a piacnak, mert egyre csak jöttek az emberek, mindenki csak szembe velünk, fejükön, vagy egy bambuszág két végén a vállukon árukat, vagyis azok maradékát cipelve. Már azt gondoltuk, hogy ezt is benéztük és a vicces srácok jól megtréfáltak minket a 8 órai indulással, de aztán egy helyen, ahol egy üres szekerekkel és legelő ökrökkel teli mezőt kereszteztük, egy érdekes zsivajt hallottak meg füleink, és sejtésünk hamarosan beigazolódott, ahogy felértünk a töltésre, elénk tárult a piac.

Rögtön a hídon evezőket árultak, és az is leesett, hogy a mező, amit kereszteztünk, az valójában a piac parkolója volt, az állati erővel hajtott járművek számára! Hát nem óriása? Van még ilyen a Földön! Persze a hídon túl, a sátrak alatt már biciklik és néhány motorkerékpár is parkolt, ahogyan sok árusnál műanyagba csomagolt tömeggyártott termékeket is találtunk, de különben, ha ezek felett szemet hunyunk, az egész piac ugyanígy nézhetett ki több tucat, vagy akár száz évekkel ezelőtt is. A furcsa piros és narancsságra „törölközőt” a fejünk hordó törzsi nők magokat és zöldségeket árultak, de tofut is láttunk, na és rengeteg o lajban sütött történetet, szamoszát, és egy csomó olyan dolgot is, amiről azt se tudtuk, micsoda.

Mivel mindketten éhesek voltunk már, valami étel után néztünk magunk is, a többiektől fél órára szét váltunk, és ekkor fedeztük fel a piac bejárattal átellenes sarkában a kis étkezdénket. A már megszokott liliputi asztalsorhoz ültünk le, még kisebb székekhez, és a mianmarban mindenütt ingyenesen felszolgált zöldtea mellett vártuk, hogy kihozzák nekünk a kért ételt, amiről csak annyit tudtunk, hogy „noodles”, vagyis tészta lesz. Hát, levest hoztak ki, minimális zöldséggel az alján. Sejtettük, hogy ennyire nem értettük félre egymást, és valóban, hamarosan egy másik tálkán megérkezett a tészta is. De az a leves… Pontosan olyan íze volt, mint otthon egy tyúkhúslevesnek. Látnotok kellett volna Zitát, mielőtt belekóstolt, egy picit búskomor volt, de az első kanál után kihúzta magát és nem kicsit elmosolyodott, elment volna reklámfilm szereplőnek is ezzel a mozdulatsorával. A leves gyorsan eltűnt a tányérból, mire én tettem szemrehányást, persze csak viccesen, hogy de hát csak arról volt szó, hogy megkóstolja. :) Persze ebből drámát nem csináltunk, helyette kértünk még egy tányér levest, ami, mint az a fizetésnél a végén kiderült, ingyenes volt. A tészta szintén nagyszerű volt, ám ízvilágban nem nyújtott újat a már kóstoltaknál, viszont állagra minden eddigi tésztánál jobban hasonlított a spagettiére. Amíg ettünk, figyeltük a helyiek jövés-menését: senki sem sietett vagy rohant, közösségi életet is éltek itt a piacon, sokan megálltak egymással beszélgetni, a bambuszrúddal a vállukon, a kosárral a fejükön, vagy épp egy ruhadarabbal a testükhöz fogott csecsemővel, az asszonyok kis csoportokban pletykákat cseréltek, mindenkinek az arcán őszinte, szép mosolyt láttunk, már-már idilli volt ez a kép.

Az étterem mellett találtunk egy szerszámkovács sort, ahol igen érdekes módon szították a tüzet. A kovács mögött, fölött, egy kis emelvényen ült egy fickó, aki felváltva két nagy bambuszcsövet pumpált, így fújva levegőt és izzítva folyamatosan a tüzet. Micsoda találmány, és ezt vajon mikor találhatták ki? Nincs benne gumicső, se semmi ördöngösség, ez csak két fadarab, belül egy kis toll tömítéssel és tényleg izzik az a vas, a szemünk előtt ütik, itt a piac sarkában, mint valami korabeli regényfilmben!

Az idő úgy elrepült, hogy mire észrevettük, hogy a fél óra lejárt, úgy kellett visszaszaladnunk a megbeszélt találkozási helyre, ahol a többiek már leültek teázgatni és kipróbálni az itteni szamoszát és a hozzá hasonló tésztában kisütött finomságokat. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, és meglepve tapasztaltuk, hogy az asztal közepére helyett teás termosz borításához, csak hogy legyen rajta valami szép színes, egy rovarirtó spray matricáját ragasztották! :o Én itt nagyon összebarátkoztam egy a sok bételből igen bordón, és igen szélesen mosolygó emberrel, aki megtanított nekem néhány újabb burméz szót. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan írja és mondja helyesen a szép magyar nyelvünk azt a nyelvet, amit ők beszélnek: burmai, burméz, búrméz, bárméz, vagy mianmari, vagy egyik sem? A kapott szavakat csak nagy sokadjára tudtam helyesen elismételni és leírni, de cserébe nagy nevetéseket kaptam, hát még a végén a búcsúzkodáskor: Námádöme! – azaz viszlát!

Át a parkolón, ami most is lenyűgöz, keresztül az üres vásárcsarnokon, ahol idefelé biztosra véltük, hogy teljesen lekéstük a piacot, majd vissza a szekérúton a csónakokhoz. Itt útközben köszönhetően Johanna szemfülességének észrevettük ezt az apró lepkét, ahogy éppen a virág nedvét (?) szívja, és akit én merészeltem nagyon közelről, néhány centiméterről is lemakrózni. Ezek a dolgok éppúgy lenyűgöznek most is, mint pár napja, ahogyan az is, hogy hogyan a fenébe nem vettem eddig őket észre, és ha őket nem vettem eddig észre, akkor hány apró feltáratlan csodája van még a világunknak, aminek megpillantása (ízlelése, szaglása, tapintása, hallása, érzése…) mennyi-mennyi felfedezni való örömöt jelenthet még. Egy gyerek ártatlan szemével kezdek újra rácsodálkozni a világra, de ez most még jobb, mint gyerekként, mert közben már lett valami eszem is a dolgokhoz, ezért így most még jobban, és mélyebben is érdekelnek a dolgok.

Ez a piac nagy-nagy élmény volt, itt tényleg úgy éreztük, mintha időt utaztunk volna, és ez nagyon tetszett. Én ezek után végképp hiszem, hogy van élet, és van boldog élet egy fosszilisok nélküli, fenntartható világban, mert a kisebb, lassabb, kevesebb, egyszerűbb nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszabb, nehezebb, keservesebb. Talán csak első blikkre, de ha jobban belegondolok, a mi utazásunk is azért szép, mert lassan haladunk, kicsi távokat teszünk meg minden nap, mert örülünk az apró dolgoknak is, mert észrevesszük és megbecsüljük a keveset, az aprót és olcsón élünk, minden nap kis pénzből, nagyon örülünk már egy tál ajándékba kapott ételnek vagy egy éjszaka vendégségnek is, ahogy akár egy jó szónak is, de még a szép napos időnek is.

Lehet, hogy innen az előre az már hátrafelé van? :) Na persze, beszélhetek itt ilyenekről, de minden csak ábránd marad addig, amíg a többségünknek még megállni sem egyszerű a mai rohanó világban, és körbenézni, hogy jó felé rohanunk-e! :)

Mivel megint öt oldalt írtam már és még csak egy fél napot részleteztem, és úgyis mindig az a baj, hogy nem jut minden hétköznapra bejegyzés, legyen most ez a zárszó, és legközelebb tovább csónakázunk a tavon az ezüstművesek, a szövőházak, a cigarettacsavaró asszonyok és az ugráló macskák kolostora felé.

Az Inle-tóra 2012. október 3-án mentünk ki.