Bejárat > Dél-Amerika, Peru > Santa Cruz gyalogtúra #2 – A Punta Union hágó, 4750m

Santa Cruz gyalogtúra #2 – A Punta Union hágó, 4750m

június 23rd, 2015

Oké, na kezdjük el! :)

Második napunkon a Santa Cruz túrán meglepetten kipihenten ébredtünk, az alvás a sátorban jól, könnyen és pihentetően ment. Csak annyi kényelmetlenségünk volt, hogy a két új matrac – amiből az egyiket épp a képen hajtom össze – teljesen kitöltötte az egész sátorteret, így végül még a cuccunkat is a matracon, magunk mellett tároltuk az éjszaka.

A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.

A terv a mai napra az volt, hogy a Huallipampa völgyéből, a térkép jobb alsó sarkából, a H betűtől felmászunk a túránk legmagasabb pontjára, a 4750m magas Punta Union hágóba, majd onnan leereszkedünk a Santa Cruz völgyébe, a Tuallipampa nevű táborhelyre, 4200-ra, ahol ismét éjszakázunk majd, hogy másnap folytathassuk tovább nyugat felé le a völgyben a gyaloglást.

Reggel némileg tisztább volt az idő, mint ahogy este ránkborult az éjszaka, így már láttunk valamit az éjszaka alatt behavazott hegyekből is, és ez némi bizakodással töltött el minket.

A távolban nagy hegyek fehérlettek

Mi pedig elindultunk. Kezdetben még ugyanolyan volt a táj, mint tegnap délután, de érezhetően közeledtünk a nagy hegyekhez, és ez már izgalmasabbá tette az egészet! :)

Az a nagy fehér egy szép kis gleccser, ez mán tud recsegni meg ropogni, esetleg lavinát is indíthat. Később hallottunk is lavinákat morajlani, de ekkor sajnos már a felhőben jártunk és semmit nem láttunk belőlük.

Ugyanez közelebbről. Nem tudom megmagyarázni, miért de szerintem csodazép.

Még nem a hóban, de hamarosan elérjük azt a magasságot, ahol már a lábunk alatt is lesz.

Menet közben a frászt hozta ránk azzal a mondatával a vezetőnk, hogy “So Los Burros no quiero pasar…” szóval ha a szamarak nem akarnak(!) átkelni a hágón, akkor vissza kell majd fordulnunk. Merthogy sok a hó a hágó környékén, szokatlanul sok és ezt nem szeretik a szamarak. Húúú, a büdös mindenit, mégiscsak saját magunk kellett volna jönnünk, saját szervezésben, nagy hátizsákkal, magunk cipelve mindent. Ha vissza kell fordulnunk, akkor nem látjuk a másik völgyet, és ugyanezen a nyomorék, borús, szürke, saras völgyön kell visszacaplatnunk oda, ahonnan jöttünk, amitől nagyon bugos leszek… Ezért adtunk ki ennyi pénzt? Próbáltam nem gondolni erre a lehetőségre, és csak mentünk tovább előre bizakodva.

Hátrafelé ezt láttuk.

Mindjárt elérjük a havat! :) Milyen érdekes, ahogy a sziklák aljában megült a felhőzet.

A napból ennyit láttunk csak.

Hát Te meg mi a manót keresel itt fent 4000 méteren? :) Ez még hagyján, ami durva, hogy ahol még voltak fák, ott én még egy kolibrit is láttam. Hogy hogyan nem fagy meg ez az apró madárka ilyen magasságban, arra állítólag, egyik kedves hozzászólónk szerint az a válasz, hogy éjjel lelassítja a szívverését. :o :)

Azért a felhőkkel is szép, meg kell hagyni! :) De a remény a napsütésre, az erős volt ezen a napon… :)

Annyira vad, akár egy másik bolygó is lehetne… :)

Megérkeztünk a havas részhez. A képen Lili látható, a Hong Kongi leányzó, aki ezen a napon is lassan és nehezen haladt. Ebben a fölfelében én kísértem, eleinte a vezetőnk is velünk volt, de aztán elhúzott tőlünk és már nem is láttuk. Végül Zita várt be minket és fentebb már hármasban mentünk, biztattuk, szóval tartottuk Lilit, és folyamatosan hírül adtuk neki, hogy már mennyit haladtunk és már csak milyen kevés van hátra.

A csapat többi tagja, Chris és a két izraeli srác teljesen elhúztak tőlünk, így nagyon szétszakadt a csapatunk. Mi úgy éreztük, hogy ha Lili nem tud átkelni a hágón, az ugyanaz, mintha a szamarak nem kelnének át, no go van, vagyis fordulhatunk vissza, egy csapat vagyunk, csak egy vezetőnk van, nem lehet szétszakadni, ha egy valaki nem jut át, egyikünk sem jut át. Ezt mintha a többiek elfelejtették volna, sőt még a vezetőnk is. Ja, ő egyébként közben megnyugtatott minket, hogy nincs is olyan nagy hó, itt át tudnak majd kelni a szamarak. Ez a nyugalom kb. fél órát tartott, amíg meg nem jött az a francia csapat, akiknek tagjai elújságolták nekünk, hogy az egyik szamár valahol lentebb a hasáig süllyedt a sárban, és nekik kellett segíteni kihúzni az állatot ebből a kelepcéből, mert a szamaras emberünk nem bírta egyedül. Na, jól nézünk ki, ha már odalent így viselkedtek a szamarak, mi lesz velük itt fent a csúszós hóban?!

Na, de legalább azt sejtjük már, hogy mit keresett az a madár ilyen magasab a hegyek között! :D Hát nem tündéri ezekkel az apró fülekkel? :)

Ahogy másztünk feljebb, úgy lett egyre brutálisabba terep. Hó, sár, vagy szikla, ez a három választásunk volt a lépéseinkhez.

A hó csúszott, főleg, ha már valaki előttünk letaposta. A sarat talán nem kell magyaráznom, az nem csak hogy csúszott, hanem tiszta gempa is lettünk tőle és azt sem lehetett felbecsülni sokszor, hogy 3cm-t, vagy 30cm-t süllyednünk el benne.
Így maradt a szikla, már ahol volt szabad sziklafelszín. Ezek rendszerint azok a felületek voltak, ahol a hólé csorgott lefelé a hegyről, magyarul azon találtuk magunkat, hogy a vízmosásokban lépkedünk fölfelé. “Te Lili, hány óra alatt lehet körbebiciklizni Hong Kong szigetét?” :) Közben próbáltuk őt is szóval tartani, nehogy csüggedjen. Aztán a GPS működéséről is regéltem neki, hogy nem fizetős, egyirányú kommunikáció, az én készülékem pl. csak egy vevő, cellainfót nem is tud, nem is lenne miért fizetni, a térkép is ingyenes és SD-kártyán rakom bele, ingyen wifin töltöm le és utána offline használom, stb… Mindenről beszéltem, csak hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy mennyire nehezen és lassan halad. Annyi hülyeséget összehordtam, hogy attól a végén még nekem is jobb kedvem lett. :)
Ó és azt majd elfelejtettük hozzátenni, hogy Lilivel a hágó előtt kb fél órával kezdtünk el vizet itatni, mert ekkor derült ki, hogy több órája – egész nap – a reggeli egy bögre teán kívül szinte csak két korty vizet ivott!! És még ő csodálkozott, hogy fáj a feje meg szédül és nem bír megállni rendesen a lábán. Egyszerűen nem jutott eszünkbe, hogy nem iszik elegendő vizet, annyira természetesnek vettük, hogy a bőséges vízfogyasztás magától értetődő. Hát mégsem.

Itt még a vezetőnk is velünk volt.

Aztán jött mögülünk ez a fickó, trikó nélkül! :D A nyakában eg Taizé nyaklánc lógott, aminek Zita nagyon megörült és rögtön jól meg is ölelgette a félmeztelen emberünket. Na szép… :) A lábán látható zacskós megoldást egyébként mi is alkalmaztuk, egy ideig meglepően jól működött, és miután beázott, azután se fáztunk vele nagyon a lábfejeinken.

“Lili, gyere, már nincs sok hátra! Már csak 5 hajtűkanyar a szerpentinen, és fent vagyunk a hágóban, légvonalban már csak 350 méter!”

A baj csak az volt, hogy közben egy helyen elvesztettük az ösvényt, és a GPS-t kellett használni, hogy újra rátaláljunk a hófoltok között eltünedező lábnyomokra (mások is a sziklán lépkedtek, az ösvényt már már rég befedte a hó, a vezetőnket meg már fél órája nem láttuk…) Ja, és a 350 méterből 200-at függőlegesen kellett érteni, de ezt próbáltuk nem hangsúlyozni Lilinél. :) Nem akarok ezen lovagolni, hogy mekkora jófejek voltunk, de Zitával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha mi nem segíjük így Lilit, nem jut fel a hágóba, és az egész csapat fordulhatott volna vissza. Ja, azt el is felejtettem írni, hogy Lili hátizsákját már 2 órája én cipeltem, az enyém tetején. Ez nem jelentett szinte semmilyen pluszterhet nekem, mert e két kistáska együtt még mindig messze volt súlyban egy emberes, 80l-es rendes nagy hátizsák súlyától. Lilinek viszont így valószínű kicsit könnyebb volt. Igazából ez is oka volt, hogy nem nagyon szakadhattam el Lilitől, azon túl, hogy nem is lett volna logikus. Lilinek egyébként tréfából mondtam is, hogy pusztán merő önzőségből segítek neki, de ezt ekkor még nem értette, el volt foglalva a maga bajával, de megígértem neki, hogy ha a túloldalt leértünk a hóhatár elé, elmondom, mit értettem ez alatt.

Amikor megláttuk a szemből, fenről lefelé menetelő szamárkaravánját egy másik csapatnak, az némileg megnyugtatott minket.

Szandálban 4700 méter magasab, hóban, fagyban. Normális? Egy másik csapat szamárhajcsára volt ilyen jól felkészült. Hozzá képest Lili a városi kis bakancsával a Mount Everestre is jó lenne! :)

“Itt a hágó mögöttem!” :)

Mikor kicsit kitisztult az idő, feltűnt alattunk az ösvény, amin feljöttünk. Ezt Lilinek is jól megmutattuk, hogy innen vegyen erőt! Onnan már mind felmásztunk, ehhez képest már semmi ez a szikla, ami felettünk van.

Közben fáztunk is, és csúszkáltunk is, én zanyáltam is egy szépet a combomra, de ezeket most ne ragozzuk. Totál átáztunk már ekkora.

….és igeeeen!!!! :) Megcsináltuk! Lili a legnagyobb hős! :)

A hágóban némi tolongás volt a szűk kis helyen…

…mert mindenki ilyen fotót akart magának… :)

Némi gyors étkezés után, mikor a három srác már elindultak lefelé, mi is elkezdtünk szedelődzködni. Alig haladtunk tíz métert a hágóból, mikor vezetőnk kissé zavartan és “most nem tudom, mit kéne lépni” arckifejezéssel kijelentette, hogy a szamaraink nem tudnak átjönni, de ugye a csapatunk másik fele már előrement, ezért… Ezért most mi legyen? Mondjuk nem kellett volna előreengedni, mondjuk végig legalább halló- és látótávolságba kéne mindenkinek haladni egymástól, mondjuk, mondjuk… Mondjuk nem én vagyok a csapat vezetője, hanem Te, ne nézz rám, nekem fingom sincs a szamarak lelkivilágáról, és életelmben először járok itt. Emberünk nem is nézett sokáig, hanem ledobta a hátizsákját, szippantott egyet az orrán (taknyos, beteg volt szegény ember, inkább sajnáltam, mint mérges voltam rá), majd mondta, hogy ő visszamegy segíteni a szamarakon, mi pedig induljunk a többiek után, és várjuk meg őket a Taullipampa táborhelyen lent a völgyben. Ki van táblázva, nem tudjuk eltéveszteni! Megnyugtattam, hogy nem bizony, csak egy völgy van lefelé és a GPS-emen is rajta van a táborhely, nem lesz gond. Zita felvette a vezetőnk Queachua márkájú, könnyű 40l-es hátiszákját, és elindultunk lefelé, nem kis kételyekkel a fejünkben.

Ereszkedés a hágóból. Imádom a hegyek világát, még ilyen drámák közepette is.

Lefelé menet valamivel kevesebb hó volt, és a sziklás ösvényt szépen lemosta a hótól a vízfolyás, Lili pedig végre megkapta a vezetőnk egyik túrabotját, így egész ügyesen tudott haladni. Én közben lőttem egy “hangulatvideót”, amely közben összegeztem a történteket és a kilátásainkat.

Ha csak néhány percre is, de kisütött a nap, amitől olyan vakító lett a táj, hogy mindannyiunk azonnal napszemüveget húzott – Még jó, hogy volt mindenkinél! :) Ez komoly probléma tud ám lenne, mert ilyenkor hóvakságot is tudunk kapni, ami nagyon nem vicces dolog magashegyen. A lavinaveszélyt valószínű azért eltúloztam, erősen kétlem, hogy ennyire embert ideengednének erre az ösvényre, ha bármi esélye is lenne itt egy lavinának. Annyi friss hó pedig azért nem esett.
Ami inkább jobban aggasztott, az a szamarak, és hogy mi lesz velünk, ha nem tudnak átkelni? Mire a többieket utolértük, már annyira lent voltunk a hágóból, hogy nagyon, és elképzelni sem bírtuk volna már, hogy visszakapaszkodjunk, majd a túloldalt, ahol jöttünk, és ami sokkal havasabb és csúszósabb volt, mint ez az oldal, ott még le is ereszkedjünk. Főleg nem Lilivel. Így hát nem volt más hátra, mint előre, kételyek közt.

Lili a túrabottal! :) Mondtuk neki, hogy ezután használjon majd ilyeneket, és hogy kettővel még jobb.

Zita épített egy kis hóembert. Ezzel a képpel tréfálkoztunk egy kicsit, hogy majd címlapon lesz: “Az éjjel megfagytak a felszerelésük nélkül, de előtte még legalább mosolyogtak!” :)

A viccet kicsit félretéve, elgondolkodtunk azon, hogy mi lesz, ha a szamarak nem érkeznek meg a sátrakkal, matracokkal, hálózsákokkal és száraz ruhákkal. Vagy menetelünk egész éjjel vissza a civilizációba lefelé a völgyben, vagy bekéredzkedünk más túrázók táborába a fagyhalál elől. Mindkét eset elég kényelmetlen, de legalább van opciónk, nem kell kétségbe esnünk, legfeljebb rossz lesz, de meg nem halunk. :)

Valahol lent ott van a Taullipampa táborhely

Már a hóhatár alatt, ezen legalább túl vagyunk! :)

Ilyen alpakás sapkám azóta nekem is van! :)

Már látszik a tábor! :) Egyébként innen még nagyon messze volt, bár közelínek tűnik a képen.

Megérkezve a táborba egy volt budiépület eresze alá húztuk be magunkat az eső ellen, ami közben nyomorultul el kezdett esni. A szamarakról közben a franciák hírt adnak, mikor mondtuk nekik, hogy van egy kérdésünk feléjük, meg se várták azt, egyből mondták, hogy megvannak a szamarak, de nekik is vissza kellett fordulni kicsit a hágóból, ugyanis az ő cuccuk egy részét is rápakolták az állatokra ezen a reggelen. Csak ezért fordultak vissza a szamarakhoz a vezetőnk kérésére és csak ezáltal sikerült többedmagukkal áttuszakolni a szamarakat a hágón. Hát ez remek, nélkülük nagy kelepcébe kerültünk volna… Miért nem hívott minket is a vezetőnk a szamarakhoz segíteni mikor elválltunk? Miért nem jutott nekünk eszünkbe segíteni? Utólag ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Egy biztos, vezetőnk, és főleg a szamaras ember, nem volt a helyzet magasságán, utóbbi figura állítólag hót bunkó volt a franciákkal, egy köszönömöt, se semmit nem mondott nekik a segítségeikért cserébe. Persze mi nem győztünk hálálkodni, és elnézést kérni a szamarak és az egész dolog miatt.

A lényeg, hogy végül minden jól alakult, megérkeztek a szamaraink! :) Vezetőnk elmondta, hogy egy másik karavánból, ami szembe tartott a miénkkel, látott egy szegény állatot csomagostul lebucskázni a hegyoldalban, de azt nem tudja, hogy végül mi lett a szegény állattal. Ezt megrendülve hallottuk, szegény szamarakat miattunk, gringók, illetve a pénzünk miatt micsoda megpróbáltatásoknak és kínoknak teszik ki…

Mikor megjött a vezetőnk és megérkeztek a szamarak, én kirohantam eléjük az esőbe. Ugyanekkor elkezdett kisütni a nap, és bár még mindig esett, én elkezdtem fényképezni, arra gondolván, hogy lehet, hogy ezek az egyetlen napsütötte percek ezen a kalandos napon, és ha így van, akkor ki kell használni őket!

Megmentőink, a franciák! :) …és odanézzetek, kilátszik az ég kéke, hát gondoltátok volna ezt?! :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]Az, hogy kezdett kitisztulni körülöttünk az ég, és hogy kisütött a nap, teljesen valószínütlennek tűnt ennyi kálvária után, de azért örülni tudtam neki, és elkezdtem fel-alá rohangálni a tábor körüli dombokra, hogy minél több szép fotót tudjak készíteni. Ebbe a sátorba is berohantam, hogy a bent ülő figurának elújságoljam, hogy ideje körbenézni mert végre kibújtak a hegyek a nagy szürke dunnájukból, de az illető nem egy izgága gringó volt, hanem egy unott tábori szakács, aki valószínűleg már ezerszer látta a völgy körüli hegyeket ennél még szebb időben is, így nem sikerült túlságosan felvillanyoznom az ürgét. :)

[/caption]

Én viszont annál lelkesebben szaladgáltam a fényképezőgéppel a legjobb témákat keresve. Még a hátizsákomat is elfelejtettem levenni. Lilié már őnála volt, ráparancsoltam, mikor elkezdett esni az eső, hogy vegye fel a poncsóját és alá a hátizsákot, különben ő is és a holmijai is eláznak. Nálam nem volt védve az esőtől a táskája.

Hoppá, micsoda hegyóriás! :)

Ez a kedvenc képem az összes közül. Hát volt értelme a sok esőnek mostanában! :) Így lett ez a pocsolya és benne ez a tükörkép. :) Egyébként ott a távolban, a hóhatár jobb oldali csücskében van a hágónk, amin ma átkeltünk.

Van rajtuk porcukor rendesen! :)

Táborunk egy közeli dombról. Zitától elnézést kértem, hogy nem a sátrat állítom, de éreztem, hogy ha most ezzel foglalkoznék, azt később megbánnám, hiszen a nap már amúgy is eltűnőben volt, ha a felhők nem takarják el újra, akkor 20 percen belül a közeli hegygerinc teszi meg, és azzal annyi lesz a színeknek, amelyek végre valahára megjelentek! :) Zitának megígértem, hogy kárpótlásul kap majd egy masszázst, csak hagy fényképezzek most, és ő ezt azonnal megértette, szinte úgy zavart el a sátraktól. :)

Na, őt kellett kihúzni a hasáig érő sárból. Szegény állat…

A ruhákat és a hálózsákokat is kiterítették száradni a bokrokra.

A vacsoránál befigyelt egy boci a konyhasátrunkba. A vacsora ezen a napon is gazdag volt és bőséges, többen nem tudták megenni a porciójukat, így nekem sikerült a második fogásból vagy 2,5 tányérral felfalni. :)

Gondolván arra, hogy talán többé nem lesz ennyire jó idő ezen a túrán, gyorsan lőttünk egy közös képet a nálunk lévő állatfarmmal is. :)

Majd egy kevésbé kalandos, de élményekben épp ilyen gazdag holnapot remélve eltettük magunkat a hálózsákokba.

Folytatása következik! :) Történt 2015. május 17-én, lejegyezve június 21-én.

  1. s
    június 23rd, 2015 09:11-nél | #1

    Ennyi viszontagság dacára is tudtok mosolyogni ?!?! Fantasztikusak vagytok! A készített fotók is elkápráztattak! A leírás is izgalmas, nagyon jó!

  2. pkv47
    június 23rd, 2015 09:40-nél | #2

    Káprázatos és hátborzongató.

  3. augusztus 21st, 2015 09:48-nél | #3

    Rég nem túráztam hegyek között, de várom már a lehetőséget. Végre a feleségemmel együtt, ugyanis tegnap volt az esküvőnk! Nagyon köszönjük a képeslapot, amit Rióból küldtetek!
    Kevesebb sarat kívánok a tovabbiakban!

Hozzászólások lezárva