Santa Cruz gyalogtúra #2 – A Punta Union hágó, 4750m
Oké, na kezdjük el! :)
A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.
Menet közben a frászt hozta ránk azzal a mondatával a vezetőnk, hogy “So Los Burros no quiero pasar…” szóval ha a szamarak nem akarnak(!) átkelni a hágón, akkor vissza kell majd fordulnunk. Merthogy sok a hó a hágó környékén, szokatlanul sok és ezt nem szeretik a szamarak. Húúú, a büdös mindenit, mégiscsak saját magunk kellett volna jönnünk, saját szervezésben, nagy hátizsákkal, magunk cipelve mindent. Ha vissza kell fordulnunk, akkor nem látjuk a másik völgyet, és ugyanezen a nyomorék, borús, szürke, saras völgyön kell visszacaplatnunk oda, ahonnan jöttünk, amitől nagyon bugos leszek… Ezért adtunk ki ennyi pénzt? Próbáltam nem gondolni erre a lehetőségre, és csak mentünk tovább előre bizakodva.
A csapat többi tagja, Chris és a két izraeli srác teljesen elhúztak tőlünk, így nagyon szétszakadt a csapatunk. Mi úgy éreztük, hogy ha Lili nem tud átkelni a hágón, az ugyanaz, mintha a szamarak nem kelnének át, no go van, vagyis fordulhatunk vissza, egy csapat vagyunk, csak egy vezetőnk van, nem lehet szétszakadni, ha egy valaki nem jut át, egyikünk sem jut át. Ezt mintha a többiek elfelejtették volna, sőt még a vezetőnk is. Ja, ő egyébként közben megnyugtatott minket, hogy nincs is olyan nagy hó, itt át tudnak majd kelni a szamarak. Ez a nyugalom kb. fél órát tartott, amíg meg nem jött az a francia csapat, akiknek tagjai elújságolták nekünk, hogy az egyik szamár valahol lentebb a hasáig süllyedt a sárban, és nekik kellett segíteni kihúzni az állatot ebből a kelepcéből, mert a szamaras emberünk nem bírta egyedül. Na, jól nézünk ki, ha már odalent így viselkedtek a szamarak, mi lesz velük itt fent a csúszós hóban?!
A hó csúszott, főleg, ha már valaki előttünk letaposta. A sarat talán nem kell magyaráznom, az nem csak hogy csúszott, hanem tiszta gempa is lettünk tőle és azt sem lehetett felbecsülni sokszor, hogy 3cm-t, vagy 30cm-t süllyednünk el benne.
Így maradt a szikla, már ahol volt szabad sziklafelszín. Ezek rendszerint azok a felületek voltak, ahol a hólé csorgott lefelé a hegyről, magyarul azon találtuk magunkat, hogy a vízmosásokban lépkedünk fölfelé. “Te Lili, hány óra alatt lehet körbebiciklizni Hong Kong szigetét?” :) Közben próbáltuk őt is szóval tartani, nehogy csüggedjen. Aztán a GPS működéséről is regéltem neki, hogy nem fizetős, egyirányú kommunikáció, az én készülékem pl. csak egy vevő, cellainfót nem is tud, nem is lenne miért fizetni, a térkép is ingyenes és SD-kártyán rakom bele, ingyen wifin töltöm le és utána offline használom, stb… Mindenről beszéltem, csak hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy mennyire nehezen és lassan halad. Annyi hülyeséget összehordtam, hogy attól a végén még nekem is jobb kedvem lett. :)
Ó és azt majd elfelejtettük hozzátenni, hogy Lilivel a hágó előtt kb fél órával kezdtünk el vizet itatni, mert ekkor derült ki, hogy több órája – egész nap – a reggeli egy bögre teán kívül szinte csak két korty vizet ivott!! És még ő csodálkozott, hogy fáj a feje meg szédül és nem bír megállni rendesen a lábán. Egyszerűen nem jutott eszünkbe, hogy nem iszik elegendő vizet, annyira természetesnek vettük, hogy a bőséges vízfogyasztás magától értetődő. Hát mégsem.
A baj csak az volt, hogy közben egy helyen elvesztettük az ösvényt, és a GPS-t kellett használni, hogy újra rátaláljunk a hófoltok között eltünedező lábnyomokra (mások is a sziklán lépkedtek, az ösvényt már már rég befedte a hó, a vezetőnket meg már fél órája nem láttuk…) Ja, és a 350 méterből 200-at függőlegesen kellett érteni, de ezt próbáltuk nem hangsúlyozni Lilinél. :) Nem akarok ezen lovagolni, hogy mekkora jófejek voltunk, de Zitával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha mi nem segíjük így Lilit, nem jut fel a hágóba, és az egész csapat fordulhatott volna vissza. Ja, azt el is felejtettem írni, hogy Lili hátizsákját már 2 órája én cipeltem, az enyém tetején. Ez nem jelentett szinte semmilyen pluszterhet nekem, mert e két kistáska együtt még mindig messze volt súlyban egy emberes, 80l-es rendes nagy hátizsák súlyától. Lilinek viszont így valószínű kicsit könnyebb volt. Igazából ez is oka volt, hogy nem nagyon szakadhattam el Lilitől, azon túl, hogy nem is lett volna logikus. Lilinek egyébként tréfából mondtam is, hogy pusztán merő önzőségből segítek neki, de ezt ekkor még nem értette, el volt foglalva a maga bajával, de megígértem neki, hogy ha a túloldalt leértünk a hóhatár elé, elmondom, mit értettem ez alatt.
Közben fáztunk is, és csúszkáltunk is, én zanyáltam is egy szépet a combomra, de ezeket most ne ragozzuk. Totál átáztunk már ekkora.
A hágóban némi tolongás volt a szűk kis helyen…
Némi gyors étkezés után, mikor a három srác már elindultak lefelé, mi is elkezdtünk szedelődzködni. Alig haladtunk tíz métert a hágóból, mikor vezetőnk kissé zavartan és “most nem tudom, mit kéne lépni” arckifejezéssel kijelentette, hogy a szamaraink nem tudnak átjönni, de ugye a csapatunk másik fele már előrement, ezért… Ezért most mi legyen? Mondjuk nem kellett volna előreengedni, mondjuk végig legalább halló- és látótávolságba kéne mindenkinek haladni egymástól, mondjuk, mondjuk… Mondjuk nem én vagyok a csapat vezetője, hanem Te, ne nézz rám, nekem fingom sincs a szamarak lelkivilágáról, és életelmben először járok itt. Emberünk nem is nézett sokáig, hanem ledobta a hátizsákját, szippantott egyet az orrán (taknyos, beteg volt szegény ember, inkább sajnáltam, mint mérges voltam rá), majd mondta, hogy ő visszamegy segíteni a szamarakon, mi pedig induljunk a többiek után, és várjuk meg őket a Taullipampa táborhelyen lent a völgyben. Ki van táblázva, nem tudjuk eltéveszteni! Megnyugtattam, hogy nem bizony, csak egy völgy van lefelé és a GPS-emen is rajta van a táborhely, nem lesz gond. Zita felvette a vezetőnk Queachua márkájú, könnyű 40l-es hátiszákját, és elindultunk lefelé, nem kis kételyekkel a fejünkben.
Lefelé menet valamivel kevesebb hó volt, és a sziklás ösvényt szépen lemosta a hótól a vízfolyás, Lili pedig végre megkapta a vezetőnk egyik túrabotját, így egész ügyesen tudott haladni. Én közben lőttem egy “hangulatvideót”, amely közben összegeztem a történteket és a kilátásainkat.
Ha csak néhány percre is, de kisütött a nap, amitől olyan vakító lett a táj, hogy mindannyiunk azonnal napszemüveget húzott – Még jó, hogy volt mindenkinél! :) Ez komoly probléma tud ám lenne, mert ilyenkor hóvakságot is tudunk kapni, ami nagyon nem vicces dolog magashegyen. A lavinaveszélyt valószínű azért eltúloztam, erősen kétlem, hogy ennyire embert ideengednének erre az ösvényre, ha bármi esélye is lenne itt egy lavinának. Annyi friss hó pedig azért nem esett.
Ami inkább jobban aggasztott, az a szamarak, és hogy mi lesz velünk, ha nem tudnak átkelni? Mire a többieket utolértük, már annyira lent voltunk a hágóból, hogy nagyon, és elképzelni sem bírtuk volna már, hogy visszakapaszkodjunk, majd a túloldalt, ahol jöttünk, és ami sokkal havasabb és csúszósabb volt, mint ez az oldal, ott még le is ereszkedjünk. Főleg nem Lilivel. Így hát nem volt más hátra, mint előre, kételyek közt.
A viccet kicsit félretéve, elgondolkodtunk azon, hogy mi lesz, ha a szamarak nem érkeznek meg a sátrakkal, matracokkal, hálózsákokkal és száraz ruhákkal. Vagy menetelünk egész éjjel vissza a civilizációba lefelé a völgyben, vagy bekéredzkedünk más túrázók táborába a fagyhalál elől. Mindkét eset elég kényelmetlen, de legalább van opciónk, nem kell kétségbe esnünk, legfeljebb rossz lesz, de meg nem halunk. :)
Megérkezve a táborba egy volt budiépület eresze alá húztuk be magunkat az eső ellen, ami közben nyomorultul el kezdett esni. A szamarakról közben a franciák hírt adnak, mikor mondtuk nekik, hogy van egy kérdésünk feléjük, meg se várták azt, egyből mondták, hogy megvannak a szamarak, de nekik is vissza kellett fordulni kicsit a hágóból, ugyanis az ő cuccuk egy részét is rápakolták az állatokra ezen a reggelen. Csak ezért fordultak vissza a szamarakhoz a vezetőnk kérésére és csak ezáltal sikerült többedmagukkal áttuszakolni a szamarakat a hágón. Hát ez remek, nélkülük nagy kelepcébe kerültünk volna… Miért nem hívott minket is a vezetőnk a szamarakhoz segíteni mikor elválltunk? Miért nem jutott nekünk eszünkbe segíteni? Utólag ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Egy biztos, vezetőnk, és főleg a szamaras ember, nem volt a helyzet magasságán, utóbbi figura állítólag hót bunkó volt a franciákkal, egy köszönömöt, se semmit nem mondott nekik a segítségeikért cserébe. Persze mi nem győztünk hálálkodni, és elnézést kérni a szamarak és az egész dolog miatt.
[/caption]
Majd egy kevésbé kalandos, de élményekben épp ilyen gazdag holnapot remélve eltettük magunkat a hálózsákokba.
Folytatása következik! :) Történt 2015. május 17-én, lejegyezve június 21-én.
Ennyi viszontagság dacára is tudtok mosolyogni ?!?! Fantasztikusak vagytok! A készített fotók is elkápráztattak! A leírás is izgalmas, nagyon jó!
Káprázatos és hátborzongató.
Rég nem túráztam hegyek között, de várom már a lehetőséget. Végre a feleségemmel együtt, ugyanis tegnap volt az esküvőnk! Nagyon köszönjük a képeslapot, amit Rióból küldtetek!
Kevesebb sarat kívánok a tovabbiakban!