Nászút a Föld körül

Még a kurukshetrai ott tartózkodásunk alatt több telefont kaptam különböző riporterektől. Nem volt világos, hogy Satish-on keresztül jutottok el hozzánk, vagy a kurukshetrai riporteren keresztül, de nem is ez a lényeg.
Épp hogy visszataláltunk a GT Road-ra Kurukshetra-ból, amikor ismét csörgött a telefonom. Mondtam, hogy már kint vagyunk az úton, és jó lenne, ha ők igazodnának hozzánk, mert nekünk nem olyan könnyű mozognunk, véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk. Olvass tovább…