Az első napok a brazil vendégszeretetben a leopárdok, tukánok és papagájok földjén
Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)
A határ után az első tábla. Mi ekkor Bonitoba tartottunk, majd onnan Campo Grandéba, utóbbi így, Boniton át messzebb van. Bonito egyébként annyit jelent portugálul, és spanyolul is, hogy szép. Úgy reklámozzák, hogy Brazília legnagyobb ökoturista desztinációja. :o És arról híres, hogy halakkal teli kristálytiszta vízű patakokban lehet ott úszkálni. Hát majd meglátjuk! :)
A szöveget nem értjük, de a pixeltukán nagyon faja! :)
Corumba pár kilométerre volt a határtól, itt rögtön az első szupermarketben sikerült SIM-kártyát és kerozint vásárolnunk, és VISA bankkártyával fizetnünk. A mobilszolgáltatónk a TIM lett, amit itt úgy kell ejteni, hogy “Csim” :) Ez pedig a számunk, de már nem aktuális. :D
Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.
Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…
Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Olvass tovább…
A cím nem elírás, noha nem létezik ilyen nemzeti park, se Bangladesben, se máshol. Sundarban Nemzeti Park létezik, és mi meg is néztük, már amennyire a hatóságok és a pénztárcánk engedték. Hogy hogyan lett belőle részünkről SundarBunda, azt mindjárt megírom, de előbb tisztázzuk az eredeti nevet: Sundar-ban azt jelenti: “gyönyörű-erdő”, és még azt is, hogy itt lakik sok sundari tree, vagyis sundari fa, az a bizonyos mangrove fa, amiből a legnagyobb egybefüggő erdő itt maradt meg a világon. Ez az erdős terület régen sokkal nagyobb volt, csak amíg nem nyilvánították védetté, addig folyamatosan zsugorodott, szükség volt ugye a megművelhető területekre meg a tűzifára… Ám még ma is sokan élnek a területén és „belőle”, ez a szám állítólag 3 millió fő – ők azok akik közvetlen vagy közvetve a Sundarban Nemzeti Park természeti értékeiből élnek, ami ugye javarészt halászatot és rákászatot takar.
Vezetőnknek végül a szállodánkhoz tartozó emberkét választottuk, és sok alkudozás árán, de megállapodtunk vele 6220 takában, ami fedezte a hajó költségeit (csak hajóval lehet a parkban közlekedni, a terület mocsaras, és tele van folyókkal), az engedélyeket (állítólag külföldi csak egy rakás engedéllyel mehet bárhová is, és még a hajóra is kell engedély), és az ő vezetői díját. Az utcán ugyan kaptunk 4000 takás árat is, és mint azt már az előző bejegyzés végén megírtam, egy menő szállodában kaptunk egy 8000 takás ajánlatot, ám végül mégis ezt a középárasat választottuk, mert emberünk jól beszélt angolul, és ezzel kielőzte összes vetélytársát, mi pedig mellette döntöttünk, mert nem akartunk egy egész napot valaki olyan társaságában tölteni, akivel nem tudunk beszélgetni és akitől nem tudunk semmit kérdezni.
61 takás dízelárral, mindig az jött ki, hogy súlyos ezreket keresnek rajtunk, és az engedélyek mibenlétében sem voltunk biztosak, nem volt olyan, aki nem érdekelt a lehúzásunkban és megkérdezhettünk volna. Ekkor kezdtük el (amúgy hangosan, de ez mit sem számított, mert vezetőnk nem volt tisztában a Bunda szó jelentésével) SundarBundának hívni a nemzeti parkot, és sejtésünk aztán később beigazolódott, amikor elmeséltük, hogy mennyiért vásároltunk egy napos utazást a parkba, mindenkinek az volt a válasza, hogy „They cheated you”, vagyis hogy átvertek minket. Sajnáltunk kiadni közel 20 ezer forintot egyetlen napért, még akkor is, ha cserébe sokat ígértek. Persze ekkor már késő volt, nem tudtunk mit tenni, mert a hajós emberünknek kifizettünk 1500 taka előleget az üzemanyagra.
és bármikor mondjuk bátran azt, hogy még gondolkodom, és meghallgatom mások ajánlatát is. Mi ezeket mind megszegtük, utólag nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen balgák. Azt hittük, hogy sietnünk kell, mert az emberünknek még az előző nap meg kell kérnie az engedélyeket, na meg ő volt a legmeggyőzőbb az összes előző ajánlathoz képest. Ha tudjuk, hogy ennyire drága ez a mulatság, és ennyire nincs ilyenkor errefelé semmilyen csoport, akikhez hozzácsapódva megoszthattuk volna a költségeket, akkor próbálunk embereket toborozni a neten, hogy velük együtt akár egy több napos túrára is elmenjünk. Na de kár ezen már gondolkodni, ezt csak azért írtam le, hogy aki utánunk jön, az tanuljon a mi hibáinkból.
Reggel a megbeszélt időpontban találkoztunk a reggeli után, majd kisétáltunk a kikötőbe, ahol meglepő módon most sokkal kevesebb vizet láttunk, mint tegnap, amikor megérkeztünk. A hajók a parton álltak a sárban, sokukat egyáltalán nem érte a víz. Kérdeztem az emberünket, hogy hát ez meg hogy lehet, mi történt? Low-tide, vagyis apály van! Micsoda, egy folyón? Igen, mert ez már a deltának számít és itt már nagyban bejátszik a tengerek ár-apály jelensége. Hoppá, mik vannak! Pedig a Bengáli-öböl innen még legalább 100km-re, de ez úgy látszik, ezen a sík vidéken már nem távolság az ár-apálynak. A hajóval is ezért megyünk rögtön a legdélebbi kiszálláshoz, a „Barbaria”-hoz, mert apály idején visz minket az ár lefelé a folyón. Vagyis inkább az apály növekedésének, tehát a vízszint csökkenésének idején – ha jól gondolom.
Hajónkkal még mielőtt kiértünk volna a Passur folyóra, amin aztán elindultunk lefelé, a torkolatban folyami delfinek mellett haladtunk el. Erre a vezetőnk szerint most, low-tide idején volt jó esélyünk, mert ekkor ficánkolnak igazán a halak. Ez volt az első alkalom, hogy folyóban delfint láttunk, sőt, be kell valljam, mielőtt Indiába érkeztünk volna, én úgy tudtam, a delfin csak a tengervizet szereti. :) Most viszont ott ugráltak a hajónk mellett, és a saját szemünkkel láttuk a szürke testüket – és ez fantasztikus látvány volt, még akkor is, ha lencsevégre kapni nem tudtuk. A delfin nem az az állat, amit természetes élőhelyén olyan könnyű fotózni, mert épp csak kiugrik, vagy kiemelkedik kicsit a vízből és mire észbe kapnál, már újra el is tűnt.
Miután megcsodáltuk, hogy egy hatalmas, a sárpadra az dagály-apály által felfektetett teherszállítóhajó aljáról hogyan vakarják le a rozsdát, átvágtunk a több, mint 1km széles Passur folyó jobb, vagyis nyugati partjára. Itt haladtunk lefelé úgy 30km-t, ami alatt már sok érdekeset láttunk. Emberek derékig, sőt néha nyakig a vízben járva hálót húztak maguk után. Vezetőnk elmondása szerint különböző, fiatal korban járó apró rákokat (crabs and lobsters) gyűjtenek, amelyeket aztán vagy ők maguk, vagy azok, akiknek eladják, betelepítik őket egy földdel elkerített medencébe, ahol mint egy farmon, szép nagyra tudnak növekedni. Egy kisrák ára 2-5 taka között mozog, és egy nap akár sok százat, vagy akár ezret is be tudnak gyűjteni, ez tehát nem rossz meló, csak a krokodilokkal és a bengáli tigrisekkel kell vigyázni… :-o Vezetőnk azt meséli, hogy az egyik közeli faluban épp a múlt héten tépett szét a tigris az álmában egy fiatal asszonyt. 
Tekerhatban korán keltünk, és pakoltunk le a háztetőről, a reggelihez már a bringákkal gurultunk a sártengeren keresztül. Amíg odabent ettük a szokásosat – parotha, momlett moriszná (rántotta csili nélkül), piadzs (hagyma), shosha (uborka), rosun (fokhagyma), utóbbi három ingyen – odakint leszakadt az ég. Ennek örültünk is, meg nem is. Jó volt, mert így nem özönlöttek be utánunk a népek, ramazán lévén pusztán, hogy nézzék, ahogy egy fehérember reggelizik, és rossz volt, mert nem tudtuk, mikor áll el az eső. Persze mire az evéssel, a fogmosással, és a fizetéssel is végeztünk, pont teljesen elállt az eső, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan követte a napsütés, úgyhogy rögtön naptejet is kenhettünk már magunkra.
sem volt kezdetben ünnepelni, csak fáradtságot és nyomottságot éreztünk, ráadásul az úton közlekedő motorosok ezen a reggelen különösen sűrűn zargattak minket, és ezzel csak rátettek minderre egy lapáttal.
100-as ekkor, és nem akartam így maradni erre a nem akármilyen pillanatra, ezért amint behúztuk a fékeket, és ledöntöttük a bringákat ezen a ponton, én mindent és mindenkit ignorálva lefeküdtem a hátamra az egyik nagy farönkön, lehunytam a szemem, és elszámoltam százig. Ez hatásos volt, és ezután már csak várni kellett, hogy észrevegyenek minket a szomszédok. Hamar meglett a létszám, előkaptuk a filcet, mutattuk, hogy mit szeretnénk, és kérdeztük, hogy oké-e (Thíke?), de persze mindenki elsőre benne volt, még én is! :) Sőt végül Zita is kapott két szmájlit és átadta a fényképész pozíciót egy helyi srácnak, aki végül harmadjára csinált rólunk egy viszonylag jó képet. Nem gondoltuk, hogy ez az ötlet ilyen jól fog elsülni, úgyhogy végeredményben nagyon boldogok és elégedettek voltunk. Az, hogy páran nem mosolyognak (amúgy mindig mosolyognak, de ha fényképezőt látnak, bejön a fapofa), és néhányan eltakarják a kezükkel az arcukat, nem zavar minket. Próbálkozhattunk volna még ott fél napig, és még lehet utána is úgy indultunk volna tovább, 
hogy lehet, hogy lehetett volna még jobb képet készíteni. A cél nem ez volt, ahogy egy országban sem az, hogy mindent lássunk, ahogy a világban sem az, hogy minden országot bejárjunk és minden jófej emberrel összefussunk – hisz mindez már leírva is képtelenség, és elég ha csak egy ilyen „kis” országot nézünk, mind Banglades, már látjuk, hogy eltölthetnénk itt sok-sok hónapot is, azután is úgy mennénk tovább, hogy lenne még mit megnézni, ki lehetne még többet hozni az országból. De már rájöttünk, hogy ez nem cél, mert ez képtelenség, ez megint csak a „még több” hajhászása, ezt el kell felejteni. Ami fontos, az az, ami megadatik, ami összejön, akikkel találkozunk és amit látunk, tapasztalunk. Ezekre kell figyelni, ezeket kell értékelni és ezeknek kell örülni, és közben nagyon odafigyelni a jelen pillanatra, mert csak ez létezik, és ez teljesen egyedi. Visszajöhetünk erre a pontra még egyszer, akár úgy is, hogy letekerünk még egyszer tíz ezer kilométert, de az a pillanat már akkor sem lesz ugyanez. Ez a pillanat teljesen egyedi. Visszajöhetünk később Bangladesbe, találkozhatunk újra az itteni barátainkkal, de az az ország már egy másik Banglades lesz, ahogy ők és mi is más emberek leszünk holnap, és ha ezzel a fajta „elmúlással” tisztában vagyunk, az egy nagy lépés afelé, hogy igazán tudjuk értékelni és megélni a jelen pillanatot.
kezeltük a minket 1-2 percenként megkörnyékező motorosokat. Általában én mentem hátul, néha direkt lemaradva akár 50m-re is, hogy Zitát még a motor hangja se zavarja, és így elbeszélgettem a barátainkkal. Ha nyugalmas, magányos bringázásra vágysz, ahol csak Ti vagytok és a természet, Banglades ezen középső részét ne válaszd, a természet ugyan szép, és bőven van mit csodálni, ám egy ilyen bringázás inkább antropológusoknak való, semmint csendszerető természetbarátoknak. :) Ha 50 emberrel nem beszéltem ezen a napon a 77km alatt Tekerhat és Barisal között, akkor eggyel sem. :) Mégis, most felbőszíteni csak egyetlen egyszer tudtak. Zita szólt rám, hogy nagyon szép a mecset, ami mellett elhaladtunk, én pedig erre nagy naívan visszafordultam, hogy lefényképezzem közelebbről. Ám ezt a tömeg nem így gondolta, őket is a kíváncsiság hajtotta, kifelé a mecsetből, és csak jöttek-jöttek, így végül nemhogy a mecsetet normálisan lefényképezni, de megfordulni és elmenekülni is alig bírtam. Pár kilométert még bosszankodtam ezen aztán, majd túltettem magam rajta.
Barisalba már „címre mentünk”, a BDS Office-t, vagyis egy NGO-t kerestünk, ahol volt ismerőse az ismerősünk ismerősének. Nem tudom, hogy végül e szálon-e, vagy független jó fejségből, de jelképes áron kaptunk egy nagyon jó szobát (két vaságy, két kis faasztal faszékekkel, ablak és csend – nekünk ez a nagyon jó:) ), és a bringákat is le tudtuk tenni egy földszínti tárolóban, zárt, őrzött udvaron. Ennek nagyon örültünk, hisz itt különösen szükségünk volt egy jó helyre, mert egy vagy több hajós majd visszafelé buszos, vagy könnyített csomagokkal bringás csillagtúrában gondolkodtunk, ehhez pedig kellett egy biztonságos hely Barisalban, ahol a nem szükséges holmijainkat hagyhatjuk. Ezt máris megkaptuk, és ezért nagyon hálásak voltunk. Barisalban két napot teljes pihenővel töltöttünk, mert ez bizony ránk fért, hiszen az előző 5 nap egyhuzamban tekertünk, és ez nem csak fizikailag volt fárasztó. A pihenőnapok alatt persze azért tájékozódtunk is a továbbjutás mikéntjéről, és persze megint, szokás szerint értek minket meglepetések. Barisalból Chittagongba valóban volt napi hajójárat, de jelenleg nincs, mert a hajókat felújítják, csak Dhakába és Khulnába tudunk hajózni innét. Ezt igazán nagy örömmel fogadtuk, főleg, hogy ekkor még úgy voltunk az útvonaltervvel, hogy az elkerülje minél nagyobb ívben a káoszról és dugókról híres fővárost – részben ezért is jöttünk Barisalba.
Pontosabban nagyon nagy szerencsénk volt, de erre csak később jöttünk rá: a hajó régen ugyan valóban közlekedett Khulnáig, de most az alacsony vízállás miatt csak valami közbenső állomásig megy, ahonnan ki tudja hány óra zötykölődéssel és átszállással lehet csak eljutni Khulnába busszal, úttalan utakon. És ahogy itt Ázsiában az utazók “teljeskörű” tájékoztatása működik, erről valószínű már csak akkor szereztünk volna tudomást, amikor kitesznek minket azon a helyen a hajóból, ami nem Khulna.
Bagerhat útbaesett Khulna felé, ezért úgy döntöttünk, hogy ezen a napon csak idáig jövünk, és délután körbejárunk a környéken. Bagerhat egyébként a régi százason, és valamelyik új bankón is látható, vagyis egész pontosan, a Shait Gumbad Mosque az, am a bankjegyen van. Ez magyarul a 60 dómos mecset (60-domed mosque), amit mi is elsőnek kerestünk fel. A mecset tényleg hatalmas, és valójában nem 60, hanem 77 dómmal büszkélkedhet, valamint egy gyönyörű kerttel és egy nagy téglalap alakú mesterséges tóval a kert mögött, hogy a múzeumot a bejáratnál ki ne felejtsük. A mecset egyébként építészetileg alulmarad azok mellett, amelyeket eddig láthattunk az utunk során, mégis lenyűgöző volt, ha mellé gondoljuk azt is, hogy a 15. században épült, amikor a helyet még Khalifatabadnak hívták, és az egész területen vad, érintetlen dzsungel terült el. Ekkor küldték ide Delhiből Khan Jahan Alit, hogy létesítse itt keleten az iszlámnak egy újabb központját, és ez olyannyira sikerült neki, hogy végül több, mint 300 mecset, valamint paloták, hidak, tavak és utak épültek a környéken.
alakú tavat és néhány másik mecsetet is. Maga a mauzóleum felejthető volt, ám a tóban, ahogy az útikönyv is írta, valóban találtunk krokodilt, igaz, már csak egyet, mert a másik valamilyen oknál kifolyólag elpusztult. A még élő társa unottan időzött a neki elkerített részben a lépcső mellett, és hagyta, hogy a boldog muszlim hívők jó szerencse reményében hozzáérjenek – így ők egymást váltva, nagy izgatottan és folyamatosan fényképezve bizgerálták szegény állatot. Szegény krokó, mi valamennyire átérezzük a helyzeted! ;) Zitánál szerencsére ott volt Bucó, „a perverz krokodil”, így készülhetet közös kép, persze mi a krokodilsimogatást egy másik okból is kihagytuk: szükségünk van még sokáig mindkét karunkra. :)
A nap fénypontja csak ezután következett! Elindultunk a „Nine-domed mosque”-hoz, vagyis a kilenc kupolás mecsethez, amiről csak annyit tudtunk, hogy valahol a tó környékén van. Egy két kellemes kitérő után végül megleltük, és az amúgy pofás téglaépület előtti pálmafás kis réten focizó gyermekeket találtunk. Az egyik kapu csak pár méterrel a mecset épülete előtt volt, de ez senkit nem zavart, pedig néha akkorákat bikáztak a labdába a gyerekek, hogy egészen a szomszédba átpattant az amúgy világörökség részét képező épület faláról a labda.
No, hát ez az ügyetlenség elég volt ahhoz, hogy kb. az első 10 másodperc alatt elvegyem a támadó ellenféltől a labdát, és egy szóló végén gólt rúgjak a csapatomnak. Persze csak óvatosan, nehogy megsérüljön a kapu mögött magasodó, a világörökség részét képező mecset.
illetve aztán még azt találtam ki, hogy megjátszom a legkisebb, legbátortalanabb játékosunkat, egy kissrácot, aki a derekamig sem ért. Végül összejött a gólpassz, és nagy volt az öröm, amikor a srác begurította a labdát az ellenfél kapujába.
ha a gyerekek játszanak és boldogok. :) Ha esik, vajon odabent is focizhatnak? :D Ezt már nem kérdeztük meg, ellenben donésünt, vagyis adományt azt adtuk, mert kért, és mert jókedvünkben talált. Ahhoz képest, hogy csak 5 percre akartam beállni a móka kedvéért, végül jó egy órát fociztam, a végén már a póló is lekerült rólam, és szépen ömlött rólam a víz – nagyon élveztem, azt hiszem a Csíkszentmihályi Mihály által felfedezett Flow élménybe kerültem, olyannyira, amennyire már nagyon rég, talán az otthoni hétfő esti kosarazásak és hétvégi tájfutások óta nem. Ez mondanom sem kell, már nagyon hiányzott, és most nagyon jólesett, kisebbfajta eufóriában sétáltunk tovább innen Zitával. Ezen az érzésen én magam is meglepődtem, nem gondoltam volna, 
hogy egy kis játék ekkora örömet tud okozni nekem. :) De jó volt nagyon, és lesérülnöm sem sikerült, úgyhogy végképp megérte.
ők a legnagyobb természetességgel fogadtak minket, közben ment a tévén az itteni csatornákra oly jellemző szappanopera (ami már önmagában megérte az élményért), az ágyon pedig nagymama, nagypapa, anyuka, kisgyerek. Nem volt nagy az élettér, de boldognak tűntek, mint akiknek megvan mindenük. Valószínű ez itt egyébként már soknak számít, tehát ez a kis másfél szobás (szobát értsd: otthon a kamrád különb!), konyhás-fürdőszobás kunyhó egy kis tévével már nagy dolog. Az eső elálltával lassan búcsúzkodtunk, és cserébe a kedvességükért náluk hagytunk egy zacskó kekszet, amit napközben magunkkal cipeltük.
Ez a nap nem épp úgy alakult, ahogy azt elterveztük, de ezt pont így volt jó. A következő bejegyzésben ellátogatunk Khulnába és a Sundarbunda nemzeti parkba. :)
A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.
Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.
Legutóbbi hozzászólások