Bejárat > Általános > Liebster Award díjat kaptunk – és adunk tovább! :)

Liebster Award díjat kaptunk – és adunk tovább! :)

Nemrég indult egy kezdeményezés, amiben blogok írói ajándékoznak meg vándordíjjal más bloggereket azzal a céllal, hogy nagyobb publicitást nyerjenek. A mirador.postr.hu blog készítői, Erika és Endre, akik a Latin-Amerikát már keresztbe-kasul bejárták, minket tiszteltek meg a Liebster Awarddal. Ezt nagy örömnek és megtiszteltetésnek vesszük és nagyon szépen köszönjük! Reméljük valahol Dél-Amerikában össze tudjuk hozni, hogy keresztezzük egymást az útjaink! ;)

liebster-award

E díj elnyerése kötelezettségekkel is jár, amelyeknek most eleget teszünk! :)

A díjhoz tartozó szabályokat kötelességünk ismertetni. Tehát:

1. Nevezd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Ismertesd a szabályokat!

3. Válaszolj a kérdésekre, melyeket a téged jelölő feltett!

4. Jelöld ki saját kedvenc bloggereidet (5-11 blogot) és küldd tovább nekik a díjat a kérdéseiddel együtt!

5. Értesítsd őket arról, hogy díjat kaptak tőled!

Az első kettőnek már eleget tettünk, jöjjenek tehát a válaszatink az Erika és Endre által feltett kérdésekre.

1) Melyik a kedvenc országotok és miért?

Pakisztán! Nem tudtuk, mit várjunk, de a Hunzákra álmunkban sem számítottunk. :) Ez egy kis népcsoport Észak-Pakisztánban, a Gilgit folyó völgyében. Egyszerűen élnek, távol a modern civilizációtól, de mégis nagyon nyitottak, kedvesek és befogadóak. Na meg azok a gyönyörű tájak és azok az elképesztően feldíszített teherautók!

Persze valahol nem fel csak egy országot kiemelni, mert az eddig megjárt 30 országban mindenütt nagyszerű emberekkel találkoztunk és csudajó élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtunk. Részben ezért, részben kicsit a jelen pillanat helyes megélésére utalva és magunkat is erre doppingolva, ha ilyen kérdést szoktunk kapni, sokszor azt válaszoljuk, hogy “Itt és most a legjobb, ezen a napon, ebben az országban!” :)

2) Mi volt az eddigi legnagyobb “csúcsélmény”?

Sok ilyen volt, átkelni a Pamíron, aztán a Karakorum Highwayen, Nepálban az Annapurna körül kirándulni a Himalája mélyében, nem volt könnyű Banglades, de mindenképpen emlékezetes maradt. Laosz békés volt és gyönyörű a bringákkal, Indonézia kalandos a vulkánjaival és színes a különböző vallásaival és kultúráival. De szerettük nagyon Új-Zélandot is, legutóbb pedig a Yosemite Nemzeti Park volt egy igazi csúcsélmény, elképesztő tájakon barangoltunk ott is. …és akkor megint megsértettünk egy csomó helyet és emléket, mert amiket most e hasraütésszerű felsorolásból kihagytunk, azok talán még többen vannak. :)

3) Volt-e olyan mélypontja az utatoknak, amikor elbizonytalanodtatok a folytatásban, és ha igen, hogy sikerült átlendülni rajta?

Árpi veseköve akkor néhány óráig rémisztő volt, különben pedig az új-zélandi munkakeresés és munkavízum-ügyintézés alatt bizonytalanodtunk el néha. Ha akkor nem sikerült volna munkát találni, nem tudjuk, hogyan folytattuk volna. De hála az égnek, egy nap csörgött a telefonunk, meglett a munkavízum és munkákat is találtunk, sőt megkockáztatom, hogy még élveztük is, hogy néhány hétig egy helyben vagyunk és szürke hétköznapokat élünk meg. :) Átlendüli ezeken a mélypontokon úgy sikerült, hogy nem a mélységükre, hanem a belőlük kivezető útra, a megoldásokra figyeltünk, ezeket kerestük türetlenül.

4) Mi alakult másképp, mint az eredeti terv?

Hát szinte minden! :) Kezdetben fogalmunk sem volt, milyen lesz Ázsia, és ott milyen tempót tudunk, vagy akarunk majd menni, hiszen még egyikünk sem járt igazán Európán kívül ezelőtt, csak útikönyvektől, blogokból és beszélgetésekből ismert terep volt számunkra. A második kérdésre adott válaszunkban felsoroltak nagy része eredetileg nem is volt tervben, talán csak a Karakorum Highway volt fix az induláskor, igaz, ahhoz, hogy Pakisztánba bejussunk, már indulásunk előtt csoda kellett, hogy történjen velünk: megkaptuk a pakisztáni vízumot a hivatalos három hónap helyett egészen év végéig, mert a nagykövetnek tetszett a nászutunk gondolata, és jókedvében találtuk. Ha ez nem történik így, akkor az anyaországunkon kívül sehol nem kaphattunk volna már vízumot Pakisztánhoz, és valószínű most nem mesélhettünk volna nepáli meg bangladesi élményekről, hanem északról, Kínán át kerültük volna a Himaláját. Pakisztán után pedig végképp mindent máshogy csináltunk, mint ahogy az eredeti tervben kitaláltuk, hiszen onnantól már az összes vízumot útközben szereztük be. De ezt már akkor is sejtettük, hogy így lesz, amikor az első, ma már őrült rohanósnak tűnő a útitervet készítettük. Akkora ismeretlenbe mentünk bele (Ázsia!), fogalmunk sem volt róla, milyenek lesznek azok az országok, mennyire akarunk majd körbenézni, vagy mennyire előremenekülni. Végül csak Ázsia 2 év lett, amihez képest ma már “csak rohanunk előre és előre” típusúnak tűnik az eredeti terv, amely alapján már rég haza is kellett volna érkeztünk. :) Persze a tarizsnyában nem lett több az útravaló, de a cikkírásokkal és a naptárkiadásokkal, na meg az új-zélandi szőlőszedéssel ez is megoldódni látszik. És persze ezek sem voltak benne semmiféle kezdeti tervben. :) Álmunkban sem gondoltuk volna, mikor elindultunk, hogy útközben több mint 50 cikket fogunk írni az Origonak, és hogy újságok címlapján leszünk.

Indulás óta szépen lassan azt is megtanultuk, hogy nem tervezünk nagyon előre, vagyis inkább csak nagyon nagy vonalakban. Évszakokra, időjárásra, jellemző szélirányra, vízumidőszakokra megpróbálunk odafigyelni, de különben, ha megkérdeznék, hol leszünk 3-4 hét múlva, csak besaccolni tudnánk, arról pedig, hogy merre megyünk a következő országban, és ott mit érdemes megnézni, megélni, arról még csak halvány fogalmaink vannak. “We will cross that bridge when we get there” – ahogy az USA-ban mondják. Vagy ahogy Ázsiában megtanultuk: “Go with the Flow” – megyünk az áramlattal, igyekszünk jó irányba evezni, de nem kapaszkodunk erősen semmiben, és örülünk annak, ami szembe jön.

5) Hogy képzelitek el magatokat néhány év múlva?

Hát például pont úgy, mint ez a mexikói család, akiknek az ebédlőasztaláról írjuk ezeket a sorokat. Tegnap este maratoni Catan-társasjátékozást csaptak a Couchsurfinges vendégeikkel (velünk), sokat nevettünk, reggel kimentünk futni az apukával, mert van itt két gyermek, itt ugrándoznak körülöttem, angolul és spanyolul is beszélnek, pedig még csak 4 és 6 évesek. Hatalmas ricsaj a házban, vidám gyereknevetés, szaladgálás, amire a kicsit bolond “nem normális szülők” is hozzátesznek. :)

Otthon egy új fejezet fog kezdődni az életünkben, annak elkezdése előtt pedig jó lenne lezárni pl. egy könyv megírásával ezt a fejezetet, ami ha minden jól megy, a végére 4 év 3 hónap lesz a Föld körül. 2015 őszén szeretnénk hazatérni, és bár az élet ezután már sosem lesz normális, mi mégis megpróbálunk majd “hagyományos” életet élni, szeretnénk gyerekeket, és otthon átalakítani a házat, a garázsból egy kis lakosztályt csinálni a nálunk megforduló vendégek számára, és hasonlók. Sok tervünk, álmunk van a következőkre is, de ezekről egyelőre még nem beszélnénk nyilvánosan, mert még távoliak. Ahogy ez az utazás is még csak egy olyan vad álom volt egy évvel az indulás előtt. :)

És hogy kit választunk mi? Nehéz ügy, mert nem sok blogot olvasunk rendszeresen. De annak az egynek, amelyiket olvassuk, annak nagy örömmel és teljes szívvel továbbadjuk ezt a díjat! :) Ez a blog pedig az ivi.hu vagyis Józsi Bácsi gondolatai a világról. A blog mögött Sárecz Iván áll, aki hátizsákkal egyszer maga is körbeutazta a világot 396 nap alatt. Erről még a “blog” szó elterjedése előtt online útinaplót is vezetett (amit most nem találok sehol), és ezt látni és olvasni, sőt levelezni Ivivel, és ezáltal látni, hogy egy magyar srác is képes ilyesmire, hogy a világ igenis nyitva van számunkra is – nos, ez hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nagy hatással az akkor főiskolás éveiben járó Árpira :) Miután Ivi hazatért, egyszer személyesen is találkoztunk néhány sör erejére, és Ivi elindította az ahogyerzed.hu-t (előzőleg itt volt az útinaplója is), egy pozitív portált, ahová hétről hétre én is megírtam az első nagyobb kerékpártúrám, a Rolanddal megjárt Budapest-Róma utunk napjait. Ma már látom, hogy ez is meghatározó volt számomra a blogolás, az írás megkedvelésében és művelésében.

Ivivel az indulásunk reggelén, 2011. június 11-én a Hősök terén

Iván meg közben igazi igazságkereső lett, érdekes, izgalmas gondolatait, amelyekkel igyekszik sok témát több oldalról is körbejárni, nem rest megosztani a blogján, amihez most már szabadegyetem és morfondírozó esték is tartoznak. Nem mellesleg Iván és párja, Zita időközben egy fiúgyermek szülei lettek. :) Ezek tükrében jöjjön az Ivánnak szánt öt kérdésünk! :)

- 1, A világ körüli utad miben és hogyan változtatta meg az azutáni életedet, látásmódodat és mindennapjaidat? Hát a gyermeketek születése? :)

- 2, Hogy volt időd, energiád és lelkesedésed azt a sok könyvet elolvasnod, azt a sok gondolatot kifejtened, körüljárnod, és azt a sok tudatosságot magadba szívnod, amelyeket “Józsi bácsin” keresztül megosztottál velünk?

- 3, Minek indult Józsi bácsi, és mi lett belőle? Gondoltad, remélted az első poszt megírásakor, hogy később tízezer követőd lesz, és hogy beszélgetéseket, előadásokat fogsz tartani és szervezni?

- 4, Milyen hatással van az életetekre az a sok igazságkeresés, az a sok elméleti ismeret és spiritualitás, amit magadban és a blogon is feltártál? Mindig sikerül a napokat, az élethelyzeteket, a pillanatokat helyesen megélni, vagy még neked is vannak olyan pillanatiad, amikor úgy érzed, hogy csak leírni volt könnyű?

- 5, Ha ki tudsz emelni egy vagy néhány dolgot: Mit tartasz “Józsi bácsi”, vagyis a blog és azon társoldalai, és az interneten kívüli történései legnagyobb sikerének, vagy örömének?

No, hát ennyi! :) Köszönjük szépen még egyszer a díjat, és Iviéknek pedig szép napokat kívánunk, “Csak így tovább, ebben a szellemben!” ;)

  1. szeptember 20th, 2014 00:18-nél | #1

    Köszönöm a megtiszteltetést Árpesz! Hamarosan megírom a válaszokat és tovább adom a díjat egy arra érdemesnek! További csodákat nektek ezen a fantasztikus kiránduláson!

  1. Még nincsenek visszakövetések