Nászút a Föld körül

Reggeli a helyiekkel, majd irány a gleccser Sayed-el!

Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.

A reggelink után felkerekedtünk a várva várt gyalogtúrára. Nem voltunk egyedül, mert Zahir szervezett nekünk egy túravezetőt, természetesen ingyen, baráti alapon. Sayed kísért el minket a bő félnapos útra. Sayed Bsc-t végzett „tourism management” szakon, és ő is túravezető, illetve a Hunza vidéke elkötelezett népszerűsítője. Minden vendége után személyes felelősséget vállal, és minden csatornán próbálja terjeszteni, amit a 9/11 lerombolt, Pakisztán vendégszeretetét. Ebben én is megígértem a segítségemet, olyan formában, hogy leírom a blogunkon az igazat és csakis az igazat, mindent, ami történt velünk, amennyire kedvem és erőm engedi.

A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is.

Vendégségben Sayed-éknál – Önkéntes tanárkodás Gulmitban?

Felfelé a dzsip úton egyre magasabbra és magasabbra mentünk a házak között. Ahogy magasabbra értünk, úgy láttunk rá egyre több házra, és földteraszra. Bár a táj kicsit szürkés-barnás volt a késő őszi – tél eleji időpont miatt, de még így is gyönyörű volt. Kecskék, tehenek, tyúkok között vezetett az utunk a földteraszok és a kőből rakott házak között. Az egyik ilyen háznál aztán Sayed kijelentette, hogy ez az ő háza, és azzal a lendülettel betértünk. Az anyukája és egy másik asszony éppen teát készítettek, így részünk volt az eddigi talán legfinomabb tejes teában, amit valaha kóstoltunk. A ház, és természetesen a nők öltözéke is tradicionális volt, ez errefelé olyan természetes, mint ahogy tiszta idő esetén kék az ég.

Sayed-el beszélgettünk a Gulmiti iskolákról is, és elmondta, hogy nem mindegyik suli állami, valamelyik alapítványi alapon működik, de nem csak utóbbiak várnak szívesen külföldi önkénteseket tanításra. Merthogy van lehetőség Gulmitban önkéntesként tanítani. Egy svéd nő például 3 évig volt így Gulmitban, kapott helyet és ételt egy családnál, nem volt mire költenie. Ez a dolog mindkettőnket nagyon megfogott Zitával, főleg, miután hallottuk, hogy akár csak 1-2 hónapra, vagy fél évre is szívesen várnak mindenkit, és nem muszáj, hogy az illetőnek legyen tanári diplomája. Elképzeltük, hogy egyszer ide visszatérünk, tavasszal, és tanítunk, lakunk egy családnál, szabadidőnkben túrázunk, én körbefutkározom az összes hegyet és gleccsert, még talán tájfutó térképet is készítek a falu zegzugos utcáiról, kőfalairól és földteraszairól… Micsoda terep lenne… Micsoda élet lenne! :) Akár még a saját gyerekeinkkel is… Ez a hely gyerekeknek pláne egy paradicsom lenne, egész nap a természetben lennének, állatok, gyümölcskertek, sziklák, hegyek, gleccserek, na és egyszerű, de nagyszerű emberek között.

Nem tudom pontosan miért és hogyan, de egyre inkább azt érzem, ahogy egyre több „vidéki” emberrel hoz minket össze az út, hogy a városi emberek – közé értve mi magunkat is – valahogyan „el lettek cseszve”, már bocsánat a kifejezésért. A városi életforma nem csak a környezetet nézve fenntarthatatlan, hanem emberileg is leépítő. Nem mi tehetünk róla, hanem a közeg, ami körülvesz minket, a „környezet”, a város, amiben élünk. Önkéntelenül is, többé vagy kevésbe, de rohanó zombikká válunk egy városban, és elfelejtjük, vagy nehezebben vesszük észre az élet igazi értelmét, az igazi örömeit – és ez egy vidéki ember szemével látható csak igazán. A városi ember pedig nyilvánvalóan üresnek és unalmasnak látja egy falusi paraszt életét, de ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Nem azt mondom, hogy vissza kell vonulni falura, és egész nap csak kapálni és sz*rni a világra, de biztos, hogy van egy minden és mindenki számára egészséges középút, és ehhez eddig itt láttuk a legjobb példát, Pakisztánban, a Felső-Hunzán, Gulmit faluban.

Visszatérve az önkéntes tanítás gondolatára Hunzában, megmámorosodtunk a gondolattól, hogy egyszer visszatérünk ide, nem csak mint egyszeri turisták, hanem mint önkéntes tanítók. Hogy őszinte legyek, már az is felmerült bennünk, hogy most itt maradjunk, de mivel jön a tél, és a nagy hideg, ezt hamar elfelejtettük. Ha tavasszal érkeztünk volna, komolyan elgondolkodtunk volna rajta, hogy maradjunk. Ez nem csak nekünk nagyszerű dolog, hanem az itteni gyerekeknek is. Nekem összesen egy külföldi tanárom volt, Anthony a UK-ből a főiskolán, de emlékszem, hogy milyen nagyszerű volt és mennyire szerettük, mert nem csak angolt tanított nekünk, hanem mindenfélét a világról, az óra második felét általában végigmesélte valamilyen témáról, és ezt nagyon élveztük. Mi végül nem maradtunk, de komolyan gondolkodunk rajta, hogy egyszer visszatérünk, mert ennél csodálatosabb vidéket még elképzelni sem tudtunk volna az érkezésünk előtt. Sayed-nak megígértük, hogy ha mi egy-két évig még nem is, de mások talán jönnek majd előbb tanítani, talán épp a mi biztatásunkra! Szerintünk ez egy óriási lehetőség, ilyen helyen eltölteni néhány hónapot, tanítani a gyerekeket, szünidőben és hétvégente pedig kirándulni, túrázni… Szóval ha valamelyikőtöket érdekli a dolog, vagy tudtok olyat, aki vevő lenne ilyesmire, a falu nagyon várja az önkéntes tanítókat, írjatok Sayed-nek (sayedtraveller@yahoo.com – ezzel Facebook-on is megtaláljátok)! :)

Egy másik dolog: akkor is írjatok Sayed-nek, ha tudtok valamilyen jó Msc képzést „tourism management” vagy hasonló szakon, ahol tudna továbbtanulni, mert ez a feltett szándéka, és már fel is vették Angliába egy egyetem mesterszakára, de az túlságosan drága lenne neki, ezért gondoltunk Magyarországra, hátha ott olcsóbb beiratkoznia egy egyetemre, és olcsóbban meg tudja oldani a mindennapi életet az egyetem mellett. Szóval, ha ilyesmiben tudtok neki segíteni, akár csak egy ötlettel, akár egy linkkel, köszönjük az ő nevében is!

Séta a Ghulkin-gleccseren – Jeges élmények

Sayed-éktől folytattuk tovább felfelé az úton, ami ismét hihetetlen magasságokba kapaszkodott, majd a gerinc után alászállt Ghulkinba. Ismerős részeken haladtunk, végre világosban is láthattuk az új és a sok száz éves imaházat, ráadásul most még rohannunk sem kellett, a gleccser megvárt minket. Ghulkin után egy hatalmas, sziklás oldalba kapaszkodtunk fel, ahol először nem láttuk, hogy hol fog haladni az ösvényünk. A peremre felérve megpillantottuk a Ghulkin gleccsert. Ez a gleccser teljesen más volt, mint amit eddig láttam, ez sokkal sárosabb, kövesebb volt, mint egy „átlag gleccser”. Miután jól körbenéztünk a gerincről, és meghallgattuk a gleccser jegének pattanásait, lebaktattunk a kőtengerbe, ami közelebbről már nem is csak kő-, hanem kő- és jégtengernek tűnt. Láttunk néhány nagyon komoly jéghasadékot, majd valahol a gleccser közepén néhány apró tó mellett egy nagyobb, visszahajló jégfalat pillantottunk meg. Ez nagyon tetszett nekünk, főként azután, hogy először megpillantottuk a gleccsert. Mert elsőre kicsit csalódás volt, hisz azt hittük, csak egy nagy rakás kőhalom a gleccser, de ezen a helyen láttuk, hogy nem így van, csupán a jég is nagyon „koszos”, nagyon köves és poros, ezért nem látszik távolról, hogy jég, de ettől még a gleccser javarészét jég alkotja.

A gleccser túloldalán egy nagyobb tavat is láttunk, ahol Sayed elkezdett köveket dobálni a jégre. Nem sejtette, hogy ezzel életre hívta Zita kedvenc szórakozását, a „köveket a mélybe dobálunk a végtelenségig” című játékot. Így aztán úgy kellett elráncigálni a Zitát a tó mellől. :) Sayed a tó után azt mutatta, hogy át kell kelnünk egy szűk hasadékon, aminek az alján teljes széltében egy patak csordogált. Amikor aztán látta, hogy komolyan gondolom a dolgot, és már a hasadék bejáratánál jártam, elnevette magát, csak tréfált, ahogy sejtettem.

A Borith-tónál

Egy meredek köves úton folytattuk a hasadéktól távol. Ez az út a gleccser túloldali peremére vitt fel minket, ahonnan elénk tárult Husseini. De mi először Borith felé folytattuk, a Borith-tó felé. Erről a tóról már legendákat hallottunk, mindenki azt mondta róla, hogy nagyon szép, és tökéletes hely a pihenésre. Valóban elég jó a fekvése a tónak, és a mellette lévő vendéglátó komplexum is nagyon kellemes. Egy kedves öreg bácsika üzemelteti az olcsó szállodát, éttermet és a boltot. Ide beültünk egy teára, és vásároltunk néhány képeslapot. A terasz alatt néhány sátornak is volt hely, és amikor kérdeztük, hogy nincs-e hideg nyáron a sátrazáshoz, szinte kinevettek minket. Nyáron állítólag még a helyiek is a szabadban alszanak, olyan kellemes az idő még éjszaka is. Vannak olyan régi házak errefelé, amelyeknek a tetején van egy kis felépítmény, a „nyári hálószoba”, aminek se oldala se ablaka nincs igazán, és ha hőség van lent a házban, ilyenekben szoktak aludni a helyiek.

A Borith-tó egyébként a helyieknek is közkedvelt pihenőhelye, mert amikor az öreg megmutatta a vendégkönyvét, azt olvastuk ki a sorokból, hogy a 2011-es vendégek több mint fele pakisztáni volt, méghozzá javarészt a környékről, Sost-ból és Gilgitből. Nekünk elég szürke és sötét volt már a tó így november végén és késő délután, de el tudom képzelni, hogy tavasszal és nyáron gyönyörű lehet. Ha valakik, a helyiek biztosan tudják, hogy hol vannak a jó helyek!

Hazafelé a csónakkal Gulmitba

A teázással annyira elment az idő, hogy már csak 5 órára értünk le Husseini-be a hajóállomásra, így kénytelenek voltunk egy külön hajót bérelni 500 rupiért, hogy visszajussunk Gulmitba. Erre szárazföldön is lehetőség lett volna, de már annyira sötétedett, és annyira kimerültünk, hogy biztosan egy kínszenvedés lett volna fejlámpával visszabotorkálni a gleccseren vagy a moréna lejtőn kereszül. Amíg a csónakra vártunk, láttunk még néhány nagyon szép teherautót… „Nagyon szép teherautó” :) Hát ezt se gondoltam volna soha, hogy e három szót leírom valaha egymás után! :) Emlékeztek, milyen dühös voltam anno a teherautókra Iránban? :) Aztán amikor a vízen voltunk, a csónakokról kezdtünk beszélgetni, Sayed elmesélte, hogy a fát Chilas-ból hozták fel a csónakokhoz, és messze földről érkeztek a csónakkészítő mesterek is, akik a Gulmit melletti homokos partszakaszon építették össze a csónakokat a gyorsan keletkezett tavon való közlekedéshez. Előtte is voltak kisebb csónakok, de csak apróak és csak néhány. Ezen csónakok tulajdonosai a tó első heteiben igen szépen megszedték magukat, mivel nem volt versenytársuk, és nyilvánvalóan néhányan nagy árat is megfizettek nekik azért, hogy átjussanak a tó túloldalára. Aztán ahogy készültek a csónakok, úgy lett egyre nagyobb a verseny, mígnem végül fixálták az árat 100 rupiban egy személyre egy útra.

Este Zahir hívott meg a családjához, átsétáltunk a sötétbeborult Gulmiton (az áramszünetek errefelé mindennaposak és a közvilágítás sem egy közismert fogalom, de ez senkit sem zavar különösebben), hogy aztán egy kis kályha mellett beszélgetve megvárjuk, amíg az anyukája és a nővére egy hunzai ételt készít nekünk. Az apróra tört csápátit cukros-tejjel összefőzték, majd mindezt még leöntöttük egy kis sárgabarackmag olajjal, és így ettük.

Beszélgetés egy amerikai-pakisztánival

Másnap annyira ellustálkodtunk a délelőtt, hogy már csak délután háromra értünk ki a hajóállomásra, és ilyen késő délután már nem jött egy csónak se Attabad felé, ezért végül maradtunk még egy negyedik napra is Gulmitban. Ezt nem bántuk meg, mert így megismerkedtünk az újonnan érkezett vendégekkel, egy pakisztáni sráccal aki 11 évig tanult és dolgozott Californiában, amíg meg nem elégelte az egyhangú életet, és haza nem költözött, hogy itthon felfedezze a szülőhazája szépségeit. Családja Karachi-ból való, és a Északi Területekre való látogatásáról azt gondolták, hogy majd csak ideutazik buszon, dzsippel felmegy a K2 alaptáborba, majd ahogy jött, úgy haza is megy. Merthogy egy átlag pakisztáni családban nem megszokott és elfogadott az efféle hóbort, mint amit mi is űzünk – hosszabban utazni, akár kerékpárral, akár hátizsákkal. Ezért a srác családja kicsit kiakadt, amikor a dolgok nem így történtek, hanem jó hátizsákos turista módjára elkezdte bejárni a vidéket, hosszú heteket rászánva. Kérdeztük Amerikáról, és olyasfajta választ kaptunk, mint amit vártunk, innen, Ázsiából nézve USA leginkább Európához hasonlít, és ott is attól függ az emberek mentalitása, hogy melyik államban járunk. Pl. Texasban vaskalaposak, zárkózottabbak, míg Californiában lazábbak, de azért annyira nagyon nem, mint mondjuk ezekben az országokban, tehát pl. ha megkérdezzük hogy sátrazhatunk-e a kertben, jó eséllyel el fognak minket hajtani. Hát majd meglátjuk, ha eljutunk odáig! :)

Gulmiti iskolákban

A hajó lekésésével másra is lehetőségünk nyílt, pl. egy jót alkudoztam a kedvenc boltosunkkal a Polo Ground-on, majd babzsákoztam a helyi gyerekekkel. Először nagyon meglepődtek, amikor elsőre hibátlanul visszapasszoltam nekik a zsákot, aztán persze ahogy többet játszottunk, látták, hogy bár tudok valamennyire a kis zsákkal dekázni, de azért őnáluk jóval ügyetlenebb vagyok.

Negyedik nap reggel, miután megreggeliztünk a kedvenc helyünkön, Zahirral és egy hegyi vezető barátjával meglátogattunk két iskolát. Az első egy állami iskola volt, 5 éves kórtól 15 éves korig járnak ide gyerekek, tehát a legkisebb csoportok még gyakorlatilag óvodás apróságokból álltak, de már ők is tanulták a betűket és tanultak angolul is. A folyosókon, a falon pedig rengeteg jó életre és jó oktatásra biztató és tanácsot adó poszter volt, melyeket Zita nagy hévvel és örömmel fényképezett be. A bioszteremben is jártunk, ahol egy igazi ember csontjai voltak kirakva a sarokba! Itt a Samu valaha egy élő, hús-vér ember volt! :) Bementünk az igazgatóhoz is, aki nagy szeretettel és tejes teával fogadott minket. Elmondta, amit részben már tudtunk, de jó volt újra hallani egy iskolaigazgató szájából: hogy nagyon várnak önkéntes tanítókat, akár két hétre, akár egy egész tanévre, ez igazából mindegy, mindenkinek örülnek, az is elég, ha csak angolul, vagy egy másik, sokak által beszélt nyelven tud és tanítja rá a gyerekeket. És én is hiszem, hogy akinek van annyi esze és indítatása, hogy ide, erre a helyre eljöjjön élni és tanítani akár csak pár hétre is, az van annyira intelligens, hogy tényleg a gyerekek is csupa hasznos és jó dolgokat kapnak tőle. Az igazgató még azt is elmondta, hogy aki ide jön tanítani, azt természetesen befogadja egy család, ahol fedelet és élelmet kap, akárcsak egy családtag, és ez nem csak a család szintű közösségben van így, hanem az egész falu befogadja, egy idő után mindenki ismerni fogja, és mindenütt szívesen látják, mint különleges, messziről jött vendéget. Ezt egyébként mi is tapasztaltuk, mindenütt örültek nekünk, mindenki kedvesen ránk köszönt az utcákon, és biztos vagyok benne, ha helyi kísérő nélkül sétálgattunk volna a faluban annyit, mint amennyit Sayed-el és Qadir-al tettük, előbb-utóbb valaki behívott volna magához, és hamar egy tűzhely és egy család melege mellett kötöttünk volna ki – mint ahogy az megtörtént így is számtalanszor. Szóval mondom, századszorra, ezek a kis falvak, Gulmit és Gulkhin, ez a környék maga a földi paradicsom! Gyertek ide önkéntes tanárnak! :) Ha Ti nem jöttök, majd mi! :)

A másik iskola már nem állami volt, ezt ki is hangsúlyozta az igazgató. Elmondása szerint ez azért nagyszerű, mert így nincsenek kötve szabályokhoz, sokkal gyorsabban és hatékonyabban meghozhatnak döntéseket, változtathatnak dolgokon. Ő is teljesen nyitott volt az önkéntes külföldi tanárokra, és elmondta, hogy ha bármilyen játékot, hangszert, bármi ilyesmit tudunk „hozni”, az is nagyszerű, mert pl. a babzsákozás is egy télen terjedt el a faluban a gyerekek között, szántszándékkal. Merthogy a babzsákhoz igazából nem kell semmi, csak egy darab spárga, valami anyagdarab és egy marék valamilyen száraz mag. Ezek után kész a babzsák és lehet vele lábbal dekázni. Ezzel aztán jól elvannak a gyerekek, és nem mellesleg hamar jól ki is melegednek, így nem fognak fázni. Ha fázol és kevés a tűzifa, menj ki és dekázgass kicsit, mindjárt nem fogsz fázni! :) Sajnos mi nem sok játékot tudunk és hangszereken se tudunk játszani (Zita régen zongorázott, de már elfelejtette, és egy zongorát különben is bajos lenne magunkkal hozni…), de biztos vagyok benne, ha törnénk a fejünket, eszünkbe jutni néhány olyan játék (fogócska, bújócska, parktájfutás, teremtájfutás?), amihez nem kell szinte semmi, és mégsem ismerik a világnak ezen a vidékén a gyerekek.

Ismét egy hunzai esküvőn, ezúttal a legelején

Az élménydús iskolalátogatások után még egy esküvőre is berángattak a kísérőnk, ezúttal az előkészületeknek lehettünk szemtanúi. Itt egy esküvő 5-7 napig is eltarthat, megvannak a szokások, hogy melyik nap hová megy a vendégsereg, és mit csinál, mit eszik. Sőt, még Qadir mesélte nekünk (igaz, ez az ő falujában, Ghulkinban működött így), hogy a falu családjai két halmazra bomlottak, és a két csoport csak a saját csoportbeli családok esküvőire hivatalos vendégként. Ennek egyszerű gyakorlati oka van, mégpedig, hogy nincsen akkora ház a településen, amibe az egész falu beleférne! :) Abba már csak most íráskor gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha két olyan ifjú házasodik össze, akik különböző csoportból valóak? A házasságok egyébként úgy zajlanak, hogy ha ketten megtetszenek egymásnak (egy nő és egy férfi, csak így, hagyományosan…), akkor a srác szól a szüleinek, akik megkeresik a lány szüleit, és a szülők egymás közt megbeszélik, hogy ez a dolog lehet-e frankó, és ha igen, akkor megszervezik az esküvőt. Az esküvő előtt nincs csók, nincs kézen fogva sétálás, az ilyesmit a közösség megveti, és szégyenteljes viselkedésnek tartja. Tehát a „barátnő” fogalma, mint olyan nem létezik, vagy legalábbis illegális! :) Ebben a társadalomban az se nagy gond, ha a fiú fatökű, mert az is előfordulhat, hogy ha a fiú nem talál magának leányt (vagy épp még eszébe se jutott keresni), a szülők aktivizálják magukat, és keresnek egy jóravaló családból származó leányzót neki, aztán már csak azon kapod magad, hogy leszervezték a nőt neked, és az esküvődön látod életedben először! :) Qadirnak is előre leszervezték a házasságát, de mivel mindketten vallják a feleségével, hogy isten akarta így, boldog házasságban élnek és van három szép gyermekük. Ami egyébként kevésnek számít, bár a legújabb trendek ide is betörtek, és a hunzák sem vállalnak 2-3 gyereknél többet.

Az újabb esküvőlátogatással már közel jártunk a délutánhoz, ami azért volt necces, mert a csónakok az Attabad-tavon a blokk felé főképp a délelőtt folyamán közlekednek, ezért rohannunk kellett. A bringák egy Zahir által biztosított üres szobában vártak ránk teljes málhájukban, így igazán gyors rajtot tudtunk venni velük a „hajóállomáshoz”, ami ugye nem volt más, mint egy homokos partszakasz egy patak mellett, ahogy már említettem. Ide még Zahir is elkísért minket, és amíg a hajóra vártunk, sikerült vele még pár jó szót váltani. Remélem, egyszer az életben még viszontlátjuk felső-hunzai barátainkat, az igazán szép lenne.