Nászút a Föld körül

2012.05.21. – hétfő

Zöld búzamező 2800m-en

Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.

Nem sokat haladtunk a szállásunktól, kb. 50m-t, amikor megálltunk még egyszer „reggelizni” annál a bizonyos kis koszos, füstös étteremnél, ahol kb. 2 órával ezelőtt a csirkés momókat ettük. Most csak „snack”-re álltunk meg, ami egy-egy fánkszerű karika volt. Ennek a nevét még nem tudjuk, de népszerű eledel Nepálban, sok helyen látjuk.

Chameból egy függőhídon, és egy valamiféle buddhista kapun át jutottunk ki. Ez a kapu úgy néz ki, mint egy kisebb stupa, de nem az, mert át lehet menni alatta, konkrétan átvezet alatta az út, és a belsejében van néhány imamalom.

Az út könnyen indult, széles szamárúton haladtunk, és mögöttünk a havas hegyek egyre jobban látszódtak, ahogy mentünk fölfelé, az amúgy nem túl meredek úton. Egy kanyar után egy zöld búzamező tűnt fel előttünk. Ezen kicsit csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy megterem a búza – vagy legalábbis valami afféle – 2800m-en, egy ilyen szűk völgyben. A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt.

Jack és a szamarak – Dean és Thijs

Ezen a szakaszon egyébként nem voltunk egyedül, folyamatosan egy nagy, szedett-vedett szamárkaraván közepén haladtunk. Először úgy tűnt, hogy nincs is terelőjük, de aztán amikor végre lehagytak minket, akkor feltűnt egy ember messze mögöttük, aki néha kiabált nekik. Ezek a szamarak mindenfélét vittek, gázpalackokat, dobozokat és rengeteg benzineskannát. Később láttuk, hogy hová került az a sok üzemanyag. Az egyik hajtűkanyarban – amit hála az égnek egy ösvényen pont ki tudtunk kerülni – egy nagy markoló építette az utat. Kicsit feljebb pedig ponyvákból összetákolt tábort fedeztünk fel, rengeteg benzineskannával. Valószínű ez volt a munkások ideiglenes tábora, és a kannákban a markolónak volt az üzemanyag. Az útépítéshez érdemes idecipelni még szamarakkal is.

De nem csak szamarak voltak velünk, hanem egy kutya is. Őt elneveztük Jack-nak, mert hosszú kilométerekre mellénk szegődött. Aztán volt egy kis nézeteltérése az egyik szamárral, és úgy kellett a bottal odébb terelni a kutyát, hogy meg ne rúgja a szamár. Jack egészen az ebédünkig jött velünk, amit egy Bratang nevű helyen költöttünk el, már ha lehet ilyesmiről beszélni akkor amikor csak teát és kekszeket eszik az ember. A dálbát itt 350 rupi volt, ami már majdnem ezer forint, és nekem ennyit fáj kiadni egy tál rizses lencséért. Inkább kiadósat reggelizünk, napközben csak keksz és tea, este pedig főzünk egy hatalmasat magunk, esetleg kérünk valamit a szállásunk éttermében, ha a szállásadónk csak így hajlandó olcsón adni a szobát – ami jellemző errefelé. Ezen a helyen aztán sikerült több mint egy órát eltöltenünk, mert épp, mikor már indultunk volna, befutott két őrült, akikkel aztán beszélgettünk kicsit. Ők voltak Thijs és Dean. Thijs Hollándiából való, és öt hónapja utazgat Indiában és Nepálban hátizsákkal. De mekkora hátizsákkal! Ide az Annapurna körre csak egy kb. 30 literes hátizsákot hozott, annak a tetejére van még felkötve a hálózsákja, és ennyi! Dean még ennél is őrültebb, bringásmez, bringás sapka, és csak egy kis szatyorral a hátán sétálgat. Ő Angliából indult bringával, nem tudja, mi a végállomás, csak megy! :) „Cycling from Darlington to…Somewhere” – áll a névjegykártyáján, amin fel van tűntetve a honlapja is, ez az Around the World by accident. A durva az, hogy ő Chamce-ig (mi harmadik nap kereszteztük.) bringával jött fel, a bringát ott hagyta, és most ezzel a kis szatyorral folytatja. Abban is csak ruhák vannak, a vizet tablettával tisztítják, csak egy kulacsuk van, amúgy étteremben esznek. Elgondolkoztunk, hogy lehet, hogy mi csináljuk rosszul, hogy ilyen súlyosak a táskáink, de aztán amikor a napi költségekre került a szó, kiderült, hogy mi kevesebb, mint feleannyiból ki tudunk jönni itt fent a hegyek között, mint ők. És ez a különbség csak nőni fog, ahogy megyünk fölfelé, és még inkább drágulnak az árak.

Nem vártuk meg, hogy a srácok befejezzék az ebédjüket, elindultunk előbb, mert mi már készen voltunk, na meg aztán sejtettük, hogy ilyen könnyű málhával könnyedén utolérnek majd minket.

Sziklabontás fával

Ebéd után letereltek minket a széles szamárútról és egy kis fahídon átkerültünk a folyó bal oldalára. Szép ligetes, erdős részen haladtunk egy ösvényen, ami persze épphogy csak felkaptatott a völgy oldalába, aztán el is indult lefelé, és hamarosan egy újabb hidat kereszteztünk, és ismét a folyó jobb oldalán voltunk. Közben pontosan láttuk, miért volt szükség erre a kerülőre: a túloldalt egy függőleges sziklafalba vájva halad az út, amit vagy éppen szélesítettek, vagy csak most építettek. Nem sokat haladtunk ezúttal sem egy oldalt, néhány perc a köves, széles, egyenletesen emelkedő szamárúton, és máris egy újabb hídnál találtuk magunkat. Viszont ennél a hídnál megint láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Először meglepetten álltunk a jelenség előtt, aztán hamar leesett miért csinálják. Az útépítők nagy farönköket gyújtottak meg, csoportokban a sziklának támasztva. Így felmelegítették a sziklát, ami a hőtágulástól megrepedezett, és könnyebben tört. Az is lehet, hogy az így felforrósított sziklát aztán még nyakon öntötték hideg patakvízzel is, mert amikor a hídon keltünk át, egy gyerek nagy vödörben vizet hozott. Ezt viszont már nem láttuk, mert nem bírtuk kivárni a hideg szélben, ezt már csak én feltételezem. A hídról más érdekeset is láttunk, ahogy jobbra felnéztünk egy hatalmas, szinte sík, egybefüggő sziklafalat pillantottunk meg, aminek a tetején hó volt, a hólé pedig sávokban csurgott lefelé a talán 1000m magas szikláról. Kicsit odébb még növényzet is volt a sziklán, már ahol nem hiányzott hosszú sávokban. Ezeket a sávokat valószínű szintén a víz hozta létre, csak éppen jég, vagy tömör hó formájában. Ahogy valószínű az egész óriási sziklafalat is a jég csiszolhatta ilyen simára valamikor nagyon régen.

A híd után egy kis kaptató következett, majd miután megtettünk néhány hajtűkanyart, végre ellaposodott kicsit az út. Gyönyörű erdőben haladtunk, aminek örültünk, mert védve voltunk a széltől. Amúgy jó időnk volt, egész nap sütött a nap, szóval igazából nem volt nagy ügy a szél sem, de azért most örültünk, hogy védett helyen vagyunk, persze az erdőt önmagát is élveztük, mert gyönyörű fenyvesek közt sétáltunk. Egy-két kilométer múlva aztán kiértünk egy nyitottabb részre ahol már kevesebb volt a fa, így kiláthattunk a környező hegyekre és a közben már a völgy közvetlen túloldalára, a szemközt került nagy, egybefüggő sziklafalra. Innen még jobban lehetett látni, de ahogy hátranéztünk, az a látvány méginkább tetszett nekünk. Azok a havas völgyek, amikre a délelőtt még mélyről, a völgy aljáról néztünk fel, most szemközt voltak, és már csak a nagy vízesések tetejét lehetett látni, na meg felettük a hatalmas, havas hegyeket. Már amennyire nem takarták el a felhők, merthogy ekkor már a délutánban jártunk jócskán, és ilyenkor errefelé menetrend szerint elkezd felhősödni a hegyek körül az ég. Találkoztunk két teherhordóval, akik akkora óriási cuccot cipeltek, hogy eszembe se jutott megpróbálni felemelni bármelyiket is. Viszont megkérdeztük, mennyit nyomnak, és azt válaszolták, hogy 30, illetve 40kg-t. Ha ez utóbbi is igaz, az nagyon durva. Egy biztos, én nem fogom “lemérni” nekik. Majd talán, ha valami véznább, gyenge teherhordó jön, annak megpróbálom felvenni a csomagját, de azt is csak óvatosan. Egyébként nagyon vidám alakok voltak, éppen pihentek, és kb. minden szavunkon nevettek, a végén már nem is nagyon értettük, miért. :)

Rövidítés Felső Pisangba

Hamarosan egy nagyobb balkanyart vettünk, és ezzel a Marsyagdi völgyének egy új szakasza tárult elénk. Egy sor szálloda jött szembe velünk egy Dhikur Pokhari nevű helyen, de mi csak könnyíteni álltunk meg itt, mivel tudtuk, hogy a napi célunk, Upper Pisang már nincs messze. Ekkor persze ahogy sejtettük, Dean és Thijs utolértek minket, de pár perc beszélgetés után megint otthagytuk őket. Gyönyörű táj következett, olyan mezőkön keresztül haladtunk, amelyeket igazából majdnemhogy lehetne fenyőligeteseknek is nevezni, ám mégsem, mert annyira azért nem voltak sűrűn azok a fenyők. Viszont itt-ott egy kisebb bocicsalád tűnt fel, és bal oldalt most is láttunk egy-két vízesést, amelyeknek a vizét aztán kis hidakon kereszteztük.

Ekkor már nagyon vártunk egy elágazást, ahol letérhetünk erről az útról jobbra, hogy átkeljünk a folyón, és felsétáljunk Upper Pisangba, vagy Felső-Pisangba. Alsó-Pisang a folyónak ezen az oldalán volt, és itt ennél a falunál kettéágazik az Annapurna körtúra. Lehet menni Felső-Pisang felé, egy hosszabb, keményebb, magasabb, de éppen ezért szebb úton, vagy lehet menni a rövidebb, könnyebb, de unalmasabb, szélesebb szekérúton egyenest Manang felé, Alsó-Pisangon át. Mondanom se kell, mi a keményebb, de szebb utat választottuk, és úgy voltunk vele, hogy akkor is erre megyünk, ha végül a Chame-Manang szakaszt emiatt nem két, hanem három nap alatt tesszük meg. Időnk van bőven, és itt, ilyen gyönyörű környezetben, ilyen csodaszép természetben és ilyen óriási hegyek között talán igazán érdemes „vesztegetni” azt, nemdebár? :) Szóval végre jött az elágazás, amit csak azért nem vétettünk el, mert én már percenként néztem előtte a GPS-t, annyira vártam. Se tábla, se nyíl, se semmi, csak egy kis ösvény tért le a széles szamárutunkról, egyenest lefelé egy hídhoz. Mi ezen rögtön összenéztünk Zitával, és tudtuk, mit kell tennünk. Mivel a srácokkal azt beszéltük meg, hogy Felső-Pisangban találkozunk, ezért jó ötletnek véltük, ha teszünk is valamit azért, hogy ők is odataláljanak: jelet hagytunk az úton, építettünk egy kis kőembert és egy nyilat, amire rákarcoltunk, hogy „Upper P.”.

A híd túloldalán, amikor felmásztunk a folyó által vájt kis kanyon peremére, megpillantottuk a túloldalt a két ismerős alakot, így aztán már kiáltozással is jeleztük nekik, hogy erre van az arra. Amiről aztán később kiderült, hogy csak egy rövidebb út, mert Alsó-Pisangból is át lehet jutni egy hídon a felső testvérébe. Innen már tényleg csak pár kilométer volt a menet, és szint sem annyi volt, mint vártam, mert valamiért rosszul emlékeztem a falu magasságára. Valójában nem 3600-on van, hanem csak 3300-on, de ezt már elkezdtük akkor is sejteni, amikor megpillantottuk a falut. Én próbáltam keresni valamit ugyanott, csak magasabban, de nem találtam semmit, így beletörődtem abba, hogy tévedtem. De legalább jó irányba, az rosszabb lett volna, ha kevesebb mászásra készülünk.

Mielőtt még nekivágtunk volna immár négyesben az utolsó fölfelének a faluig, még megfigyeltünk magunk mellett egy focipályát. A kapunak csak a póznái álltak, és középen egy kisebbfajta mocsár foglalt helyet a pályán, amúgy a gyep egészen szépen karban volt tartva. Gondolom a helyi tehén család által, mást nem tudok elképzelni. :)

Szállásnak a már előre kinézett „Yak & Yeti Hotel”-t választottuk, itt megkaphattunk egy-egy szobát százért, és volt nagy étkező rész, ahol megengedték azt is, hogy főzzünk. Sajnos a főzőnkkel történt valami, először nem porlasztotta rendesen a kerozint, aztán már egyáltalán nem jött belőle. Végigolvastam a manuál karbantartás részét, és rendre mindent szétszedtem és megtisztítottam rajta, de sajnos nem segített rajta semmit, mindig csak ugyanaz történt, először jött pár csepp a főzőfejből, aztán semmi. Órákat szenvedtem vele, de nem tudtam megjavítani. Vagy a két, csak cserélhető, de nem tisztítható szűrő dugult el, vagy valahol a cső. Ha utóbbi, akkor talán még működésbe tudjuk hozni, de ha a filter a hibás, akkor Pokharáig süthetjük… Vagyis nem süthetünk semmit, fölöslegesen cipelem a főzőt, a lábosokat, a sok alapanyagot és majd egy liter kerozint. Ettől mondanom sem kell, jó búgos lettem, és ezért ezen az estén nem is tudtam naplót írni. Viszont Zita leleményes volt, mert a kályhán, amibe ingyen befűthettünk fával, elkészítette a tonhalas spagettit, ami most is nagyon finom lett. Közben az Unicumos üvegünk is előkerült, és beszélgettünk a srácokkal egy kicsit, igaz én egy kicsit antiszociális lettem, mert a főző működésképtelensége kissé elrontotta a kedvem. Összességében azért egy nagyon szép napot zártunk, és a főzővel kapcsolatban azért még bizakodó vagyok! Nem lett volna szabad, hogy este ennyire elrontsa a kedvemet a főző, de egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene.

Az érkezésünkkor feltűnt, hogy szemben hatalmas hegyek lehetnek, de mivel ekkor már igen felhős, szinte már borús volt az idő, nem nagyon nézegettem tovább a magasba. Halvány emlékeim voltak arról, mintha az útikönyv írta volna, hogy innen látni valamilyen nagy csúcsokat, de nem emlékeztem, és nem is néztem meg ezen a napon, hagytam meglepetésnek holnapra. Mert azt, így több mint egy hét után, szinte már biztosra vettem, hogy reggel – mint eddig minden reggel – gyönyörű szép tiszta időnk lesz, ráadásul a nap is tökéletes szögből fog sütni ahhoz, hogy láthassuk azokat a bizonyos hegyeket.