Nászút a Föld körül

Chandigarh-ból már reggel 9 környékén el tudtunk startolni, ami egy szép hosszú napot ígért. Útvonalunknak tovább Delhi felé a GT Road-ot választottuk. Otthonról ugyan mondták, hogy nagyon zsúfolt lesz, de amikor Satish-t kérdeztük, azt mondta, hogy mindenképpen arra menjünk, mert ez az út India elsőszámú autóútja, a minősége kiváló, soksávos, és a forgalom nem olyan szörnyű rajta. Így hát bevállaltuk, lesz ami lesz! Rögtön az lett, hogy kicsit eltévedtünk, elfelejtettünk felhajtani egy nagy felüljáróra, fordulhattunk, és mehettünk vissza. Persze szembe a forgalommal, itt már csak így megy, ez India, itt minden lehetséges. Miután megtaláltuk a helyes utat, végre rátértünk a Grand Trunk Roadra, és örömmel tapasztaltuk, hogy Satish-nak igaza volt. Az út széles, vadiúj, jó minőségű, és a forgalom nem zavar minket a bal szélen. Szóval örömteli volt a tekerés, és abszolút nem volt unalmas sem. Kezdődött azzal, hogy úgy sütött a nap, hogy idén most először bekentük magunkat naptejjel. Tekintve, hogy ez a nap február hetedike volt, ez nem is olyan rossz! :) Aztán láttunk hosszú sorokban narancsárusokat is az út szélén. Több száz méteren keresztül elfoglalták az út szélét, némelyiküknél több tonna gyümölcs is lehetett, mert nagy halomban álltak a narancsok. Amikor pár kilométerrel odébb a szemétdombot szagoltuk, az már nem volt ilyen vidám. Több méter magasan állt a szemét az út szélén egy mezőn. A tetején gyerekek játszottak és tehenek legeltek. Amikor a szeméthalom végére értünk, akkor láttuk csak, milyen hatalmas, magas szeméthalomról van szó. India elképesztő hely, a szó minden értelmében.

Benzinnel vagy dízellel megy a reku?

Szemben az út túloldalán egy platós riksa haladt el, hátulján nagy fehér zsákokkal. Valószínű valami könnyű cucc lehetett, mert különben talán még fel is borult volna a riksa, annyira hátralógtak a csomagok. Mindezek ellenére azért nem irigyeltem a srácot, mert ha csak a légellenállását nézzük annak a hatalmas motyónak, akkor sem lehetett könnyű vele tekerni.

És hogy továbbra sem unatkozzunk, egyszer csak egy nagy kék szobrot vettünk észre az út bal oldalán a fák mögött. Ahogy közelebb értünk, találtunk egy bekötőutat is, és mivel nem siettünk sehová, letértünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a számunkra nagyon furcsa szobrot. Mivel nem vagyunk jártasak a hindu istenekben, és minden csak hindiül volt kiírva, nem sokkal többet tudok elmondani róla, mint ami a képen látható. Hogy a méreteket értsétek, keressétek meg Zitát a fotón, amit amúgy 4 vagy 6 képből illesztettem össze, mert egy képbe nem fért bele a nagy szobor. Hátulról fel lehetett mászni a talapzatára, és egy kör alakú folyóson keresztül odabent is végig lehetett járni az apró, csempézett szobákat, amelyekben hasonlóan furcsa szobrok voltak, csak persze sokkal kisebbek.

Ami számomra sokkal maradandóbb volt még a szobornál is, az a motoros fickó volt, akivel szóba elegyedtem, miközben Zita járta körbe a nagy kék négykezű alakot. Persze emberünket egyből a bringák látványa ejtette fogságba, és én rögtön az első kérdésén nagyot nevettem. Azt kérdezte, hogy petrol(benzin)-al, vagy diesellel megy-e a gép? :) Mondtam neki, hogy nem barátom, ez csápátival, dállal meg csájjal megy, nem benyával, ez kérem maga a fenntartható közlekedés! :) Persze a következő kérdése az volt, hogy mennyibe kerültek a bringák, mire kitérő választ adtam, de ha már így témánál voltunk, rákérdeztem az ő gépének az árára. 47 ezer rupiba fáj egy ilyen moci, ami 70km alatt éget el egy liter benzint. Ebből ha jól sejtem, nem egy erőgép, csupán úgy néz ki, mint egy sportmotor, valójában azonban mindennapi közlekedésre való járgány. Márkáját tekintve Hero Honda, vagyis az indiai Hero és az azt hiszem japán Honda házasságáról van szó, ami egyébként a tavalyi évben felbomlott.

Miután továbbálltunk, egy még viccesebb jelenet következett. Az út szélén egy tehéncsordát tereltek, mire én fogtam a fényképezőt, és bekapcsoltam rajta a videófelvételt:

Hogy mit akarhatott mondani a fickó a riksát, azt nem tudjuk, de kísértetiesen hasonlított egy varjú hangjára, ahogy azt mondja: „Fiiinneeee”! :) Ezen aztán még sok-sok kilométeren keresztül nevettünk…

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ledöntöttük magunk mellé a bringákat, kipakoltuk rájuk a Raman-tól kapott „Please Don’t Touch!” táblákat, rendeltünk két dállt, csápátit, és csájt, majd mikor kihozták, fertőtlenítettünk egyet az iszlámábádi vodkával, aztán nekiláttunk enni. Így megy ez, 60 rupiért egy útszéli koszfészekben… :)

Gurdwara helyett egy három csillagos szálloda

A délután száradó szarkupacok és lapos, végeláthatatlan mezők mellett haladtunk. Utóbbiakat mindig egy-két fa is tarkította, amitől sokkal barátságosabbak voltak, mint nyugati társaik. Nem tudom, miért hagyják meg itt jobban a fákat a szántóföldeken, de ez mindenképpen dicséretes dolog. Olvastam valahol egy cikket, hogy Indiában a fákat nagyon becsülik, és nagyon megbüntetnek valakit, ha kivág egy fát engedély nélkül, de kétlem, hogy emiatt vannak a fák még meg a mezőkön. Indiában minden lehetséges, és Indiában a legtöbb, legerősebb szabály mind olyan, amit nem meghoztak, hanem kialakult…  Lehet, kialakult a fák felé valami tiszteletük az embereknek, talán a valláson keresztül. Másképp nem is tudom, hogyan lehetne letölteni nekik valami, mi szemléletünk szerinti értelmes dolgot a fejükbe. Na jó, ez nagyképű volt. :)

A napot egy Kurushetra nevű helyen zártuk. Ez pár kilométerre volt a GT-roadtól keletre, de ezt az áldozatot meghoztuk az univerzum közepéért. Ugyanis az útikönyv szerint itt van Kurukshetra-ban az univerzum közepe. Itt szállt alá a gonosz és mérkőzött meg a jóval egy nagy-nagy csatában. Szóval mi is itt kerestünk szálláshelyet. Az útikönyv sok jót nem ígért, ezért gyorsan Gurdwara után néztünk. Miután átverekedtük magunkat egy őrült dugón, találtunk egy három csillagos szállodát. Ennyi csillag alatt sose aludtunk még, de gondoltuk, megkérdezzük, mennyi a legolcsóbb szoba. Letámasztottuk a bringákat egy nagy virágcserépnek a bejárat mellett, és én becaplattam, úgy ahogy voltam, sisak, napszemüveg a hónom alatt, talpig bringásban. Kérdeztem a recepcióst, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb szoba, mire mondta, hogy kövessem, megmutatja. Én persze visszakérdeztem, hogy mégis mennyire kerül, de ő csak egyre erősködött, hogy kövessem, mire én: Nézze Uram, ha 300 rupinál több a szoba, fölösleges követnem, ennél többet ugyanis nem tudunk költeni szállásra. Ennél jóval több volt a legolcsóbb szoba is, így aztán még érdeklődtem egy kört náluk a Gurdwara felől, és már fordultam is kifelé. De még mielőtt leléptem volna, megtorpantam, és átadtam az emberünknek egy névjegykártyát, majd röviden felvázoltam, hogy mi járatban vagyunk itt. Ezt csupán azért tettem, mert láttam, hogy nagyon furcsán néznek rám, és nem értik, hogy hová tegyenek. Ennek a vége az lett, hogy mielőtt még elhagyhattuk volna a helyszínt, utánunk jött a kijárat elé, és mondta, hogy tud nekünk egy szobát adni olcsóbban is… Kérdeztem, mennyi az az olcsóbb, mire mondta, hogy ötszáz. Én persze kőkeményen ragaszkodtam hozzá, hogy 300-nál többért nem maradhatunk sehol, mert különben nem marad pénzünk élelemre. Ezt elfogadta, és belement a 300 rupiba is. :)

Pihenő két fuvar között :)

Indiában minden lehetséges! :) Később láttam konkrét árlistát, és egyetlen egy szoba sem volt 1000 rupi alatt… Tény, hogy a mi szobánk egy apró lyuk volt egy angol wc-s fürdőszobával, és kilátással a neonfényekre, de ez egy cseppet sem zavart minket, mert rég laktunk ilyen tiszta és rendezett helyen. Még íróasztalom is volt konnektorral, amihez hamarosan egy széket is szereztem, így tudtam nyugalomban és kényelemben naplót írni.

Reggelire tükörtojás – Az utcán és a szálloda éttermében

Két éjszakát terveztünk Kurukshetra-ban tölteni, hogy az így nyert napon bejárjuk a környéket és megnézzük a látnivalókat. Első reggel megpróbáltunk az utcán ételt készíteni magunknak. A szokásos tükörtojásra készültünk rá. Azért az utcán készítettük, mert a hotelban az étterem túl drága volt, a szobánknak pedig nem volt erkélye, és különben is ki volt írva a recepción, hogy kívülről ételt bevinni tilos. Így hát fogtuk a lábos szettet, a főzőt és az olajat, majd kivándoroltunk. A szomszédos kisboltban vettünk tojást és kenyeret, majd egy hátsóutcában felállítottuk egy térdmagasságig érő kőkerítésen a konyhát. A következők történtek a kb. 20 perc alatt, amíg sütöttük és ettük a tojást: először egy kölyök akarta tőlünk 3 méterre meggyújtani a műanyagszemetet, ami előzőleg hordott oda a kerítés sarkába. Nagyon gyorsan elzavartuk, amiért még ő nézett furcsán. Aztán egy másik ember, egy felnőtt férfi jött oda és állt meg mellettünk két méterre füstölgő cigivel a kezében. Már éppen azon voltam, hogy őrá is rászóljak, hogy mi itt enni szeretnénk, amikor láttam, hogy igazából hugyozni állt meg mellettünk. Hangosan rárivalltam, hogy már bocsásson meg, de hugyozzon és cigizzen máshol, ne mellettünk, amikor reggelizni szeretnénk. Szóval ilyenek ezek az indiaik, a privát szféra, mint olyan, számukra ismeretlen fogalom. És akkor a koszos utcán szálló port és a minket körülálló kíváncsiskodó embereket most nem is részleteztem.

Sajnos nem csak a privát tér fogalmát, de a tükörtojást sem ismerik az indiaiak. Valahogy a hotelvezetőnk tudomására jutott a reggeli akciónk, aminek a vége az lett, hogy közölte velünk, hogy a következő reggel nyugodtan reggelizzünk a szálloda éttermében. Kérjünk amit akarunk, és fizessünk érte, amennyit jónak látunk. :) Tükörtojást kértünk pirítóssal, amire jó 20 percet vártunk, mire kihoztak két darab tükörtojást egy-egy tányérban, az aljuk szénfeketére volt égve, és a tetejük nyers volt, az ízük pedig sótlan. Ettől még persze felfaltuk őket, de a fél fogunkra sem volt elég ez az adat, ezért Zita meglátogatta a konyhát, hogy lássa, mégis hogy csinálták ezt a tükörtojást, mert ha ő megpróbálná, akarva se tudná ennyire elrontani. Az angolul nem beszélő séf a következőt tette: egy nagy serpenyőben olajat öntött, megvárta míg felforrósodik, majd amikor ez megtörtént, leöntötte az olajat hogy csak egy vékony réteg maradjon a serpenyő alján. Erre ráütötte a tojást, majd azt elkezdte elégetni maximum lángon. Ezt látva Zita persze átvette az irányítást a konyhaszemélyzet legnagyobb meglepetésére és örömére (ilyet is ritkán látnak, azért örültek ennyire – mindenki sorba állt Zitával fotózkodni, míg a tojásokat készítette), és hamarosan 3-3 gyönyörűen elkészített, finom tükörtojással tért vissza. :) Ezzel persze elment megint egy csomó idő, és csak később tudtunk elindulni tovább Delhi felé. Na de ne rohanjunk ennyire előre, mert közben a „pihenőnapunkon” azért történt egy-két érdekes dolog.

Kurukshetra látnivalói – röviden

Meglátogattuk India legnagyobb mesterséges medencéjét, vagy ha úgy tetszik, téglalap alakú tavát. Egy kis mesterséges szigeten helyet kapott rajta egy templom, amelynek a közepén belül volt egy kék istenség, a feje körül körben színes neonfényekkel volt díszítve a fal. Az egész rettentő furcsán hatott számomra. Viszont a tó közepén található nagyobb szigeten a hatalmas indiai zászló nagyon szépen lobogott a napfényben, és a lovaskocsis szobor is szép volt. Erre a szigetre egy a tó felett vezető egyenes sétányon lehetett besétálni két oldalról.

Innen visszafelé meglátogattunk két múzeumot, az egyik a Krisna múzeum, a másik egy panoráma és tudományos múzeum volt. Ennek az emeletén volt egy nagy – ismét zajokkal tarkított – panoráma India történelmi eseményeivel, lent pedig egy csodák palotájára emlékeztető, megannyi érdekes, különböző fizikai jelenségeket ismertető rész, itt eltöltöttünk egy kevés időt, majd hazafelé megcsodáltuk, ahogy egy helyi a kutyájára virágkoszorút rak. A virágok eredetileg a múzeumok kerítését és épületeit díszitették, abból az apropóból, hogy ezen a napon India miniszterelnöknője látogatta meg Kurukshetra városát.

Este még a szállodatulaj nagy fehér autójával megnéztük a város szélén található, nagyon híres banyána fát egy szent helyen, aztán hálából a szíves és kedvezményes ellátásért adtunk egy interjút az újságíró ismerősének.

Bocsássátok meg, hogy nem mélyedtem el Kurukshetra történelmében és legendáiban, egyszerűen most nincs kedvem előbogarászni és felidézni ezeket a dolgokat, de ha kíváncsiak vagytok, itt van róla az angol wikipedia szócikk. A továbbindulásunk napján nem kis médiaszembeszelet kaptunk, bár az interjúk közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint vártuk, sőt… Na de az elcelebedésünkről már csak legközelebb! :)

El ne felejtsünk köszönetet mondani a Silver Sand Hotel-nek: Köszönjük!!!