Nászút a Föld körül

Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!