Bejárat > Ázsia, Vietnam > Egy hét Andree-val a Central Highland-en – 4-5-6. nap: Plei Kán – Kan Tum – Pleiku, újra egy főúton, 14.000 km-es ünneplések

Egy hét Andree-val a Central Highland-en – 4-5-6. nap: Plei Kán – Kan Tum – Pleiku, újra egy főúton, 14.000 km-es ünneplések

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Talán az 1200-on, nem tudjuk, mert ő sosem számolta olyan nagy pontossággal, mint mi.

Ezekkel a táblákkal bevonultak a vízbe, a fényképezőt meg időzítőre tettem, aztán rohantam én is melléjük. Ez hatalmas nevetésekkel járt, mert a talaj köves volt, nehezen járható, a fényképező meg csak 10 másodperces időzítést tud (bezzeg a Canon, az sokkal okosabb, főleg, ha CHDK firmware-t töltünk rá), ezért aztán minden alkolommal rohannom kellett, de hol nem értem oda, hol a tábla esett le a biciklikről… Eztán döntöttük el, hogy bevisszük a vízbe a táblákat. A fényképezkedés után még hülyéskedtünk egy sort, leengedtük magunkat a vizen mozdulatlanul, aztán szembe úsztunk az árral, majd kimászva és felöltözve Andree-ról készítettünk „superstar” fotókat, illetve egy videót is, arról, ahogy a folyóparton dalol az ukulékével:

Miután kellően kiszórakoztuk magunkat, tovább indultunk. Egy lapos völgybe értünk ki, amit nem is olyan rég elönthetett az ár, mert mindenfelé kidőlt fák törzsei hevertek, olyan helyen, ahol amúgy nem látszott fáknak a nyoma. Ez egy szép környék volt, élveztük itt a bringázást, főleg, hogy az első faluba beérve egy nagyobb gyereksereg is megtalált minket. Ez a kék fehér melegítő egyébként az „iskola egyenruha”, északon, ha jól emlékszem, ugyan ilyen volt, csak piros.

Érdekes volt a reakciójuk… :) Sikítozás! :) Délután több várost is kereszteztünk, amelyekben a főút ki volt szélesítve kétszer két sávra, padkával, villanypóznákkal és vörös kommunista zászlókkal elválasztva. Itt az út mindig makulátlan minőségű volt, és a forgalom sem zavart így többé minket, mégis az egész olyan steril és üres lett. Az egyik ilyen város kereszteződésének közepén egy kis szentélyt láttunk felállítva, ahol füstölők füstöltek és emberek imádkoztak. Hogy miért az úttest kellős közepén, egy nagy kereszteződésben, arra csak tippünk van. Talán itt halt meg nemrég egy hozzátartozójuk közúti balesetben, és most ennek a helyszínén imádkoznak érte. De ez csak egy tipp. A városból kifelé menet csak úgy suhantunk ezen a sztrádán. Hát mit mondjak, sokféleképpen elképzeltem ezt a Central Highland-et, csak azt nem gondoltam, hogy majd ilyen sztrádákon hajthatunk:

Egy gyönyörű naplemente megcsodálása után az estét Kan Tum városában töltöttük, az utcán vettünk magunknak szendvicseket és pho levest vacsorára, majd reggel mikor én valamit szereltem a bringán, nagy okosan kölcsönadtam Andree-nak a küllőkulcsomat, mert mutatta, hogy már nagyon gyengék a küllői a hátsóban. Mondtam neki, hogy próbáljon meg mindegyik küllőn pont ugyanannyit húzni és csak apránként, de valami nem stimmelt, vagy az ötlettel, vagy a küllőkkel, mert Andree hamar eltört három küllőt sorban. Szerencsére találtunk egy motor és kerékpárszervizt a szomszéd utcában, ahol emberünk gyorsan és szakszerűen cserélte a küllőket. Hiába, ha helyi biciklivel hajtasz, ez az előny is megvan, nem kell magaddal pótalkatrészek hadát és szerszámokat cipelned, elég egy utcát tolni a bringát, és találsz egy szervizest, aki örömmel segít rajtad és ezzel Te még munkát is adsz neki. A kis szervizbolt egyébként szintén egy nagy élmény volt a szerelővel, aki egy kis szerszámosládán ülve centrírozta újra a kereket. A művelet közben egyébként további két küllőt eltört, tehát talán a kerékben volt a hiba, s nem bennünk.

A szerviz után még nem indultunk el rögtön, mert Zita talált a szállodánk mellett egy gyümölcs-shake-est. Itt a shake-et, majd a kókuszt is megkóstoltuk, igaz utóbbit most nem a dióból szürcsölhettük közvetlenül, hanem kitöltötték nekünk egy pohárba, ahová még a belső, fehér zselés anyagból is került egy kevés a jég mellé. Ez nagyon finom volt és mivel odakint a napon már hőség tombolt, nekünk meg jó volt ilyen finomságokat iszogatni az árnyékban, nem nagyon akaródzott egyikünknek sem elindulni. Végül én törtem meg az idilli nyugalmat, hogy most már ideje indulnunk, mert hamarosan meg kell állnunk majd valahol ebédelni. :)

Ez így is lett, 30km szenvedés után egy kis koszos útszéli vendéglőben álltunk meg ebédelni. Ez a Kan Tum – Pleiku szakasz nagyon nem volt finom, tele volt dombokkal és útépítéssel. Sok volt a por és a forgalom, ugyanakkor a széles út és a körülötte kiépült civilizáció miatt nem sokat láttunk a tájból, vagy a hőn áhított falusi életből. Ez már valami más volt. Ez sajnos az ebéd után is folytatódott, csak egyetlen egy említésre méltó dolog történt velünk, az viszont nagyon jó volt, ezt Andree-nak köszönhetjük, ő szúrta ki nekünk az útszéli pihenőt. Egy fedett helyen rengeteg függőágy volt kifeszítve és nagyon olcsón frissen facsart, naranccsal ízesített cukornádszörpöt, illetve frissen bontott kókuszokat adtak. Az út pokla után ez egy igazán nagy felüdülés volt, amit mindannyian nagyon élveztünk. El sem akartuk hinni, hogy hirtelen milyen jó dolgunk lett az előbb még a forróságban, a porban és a forgalomban kínlódtuk magunkat előre, most meg itt a keleti kényelemben, szuper finom, édes, jeges nedűt szörcsölgetünk a kényelmes függőágyakban, az árnyékban. :) Mivel a táblák még mindig nálunk voltak, most sem bírtuk ki, hogy ne „ünnepeljünk” még egyszer, elvégre akkor ünneplünk, amikor csak akarunk, csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a pillanatainkat. Ezek szép pillanatok voltak, de mint minden pillanat, ez is múlandó volt, tudtuk, hogy nem időzhetünk itt örökké, mert még várt ránk kb. 15km ezen a napon Pleiku-ig.

Nem tekertünk sokat ezen a napon sem, de mégis, mire a városba értünk, én nagyon megfáradtam, ezért most átadtam a szállodakeresési stafétát Zitának és Andree-nek. Kicsit meg voltam már hümmedve, talán a sok napon való bringázás miatt. Végül nem kellett már sokáig kitartanom, mert Zita hamar kiszúrt egy szállót, hatalmas udvara volt, és a szokásos 200 ezer dong-ért megkaphattunk egy tágas szobát, amit aztán kicsit átrendezve még íróasztalt is sikerült építenem. Csak a hűtőt meg a tévét kellett elpakolni a helyéről és egy fotelt átforgatni.

Andree-nak ezen az utolsó két napon annyira elege lett Vietnamból, hogy úgy döntött, Laosz felé visszakanyarodik. Erre a dzsungelen át egy alternatív utat eszelt ki vissza Plei Kánba, ahonnan már csak 20km a határ. Eredetileg mi is arra terveztünk volna menni Plei Kán után, csak mivel aztán történt az a dolog az első fékemmel, és az utolsó utáni utáni fékpofánkat is elhasználtuk, nem akartunk letérni az alsóbbrendűbb, lakatlanabb útvonalra, gondolván, hogy ha ott valami baj történik, nehezebben találunk majd közlekedési eszközt. De örültünk, hogy Andree végül úgy döntött, arra megy vissza, mert így legalább ő majd elmesélheti nekünk, milyen volt arra.

Andree-nál nem volt szappan egyáltalán, és mikor megkérdeztük, miért, azt mondta, azért, mert minden szállodában ott van a fürdőszobában, így minek cipelnie. Ez csak részben volt igaz, mert nem volt mindenütt, ezért – és mert valamivel kedveskedni akartunk neki -, a pleikui pihenőnapunkon, vagyis az utolsó közös napunkon Zita elindult egy kis ajándék után. Végül nem talált szappantartót, de aztán együtt találtunk egy kis műanyag dobozt, ami megfelelt erre a célra. Erre aztán Zita felfestett mindenféle vicces használati utasítást, és még egy oklevelet is készített Andree nevére, a „Cycle Nomad Touring Association” nevében, miszerint Andree jó hozzáállásával, állandó vidámságával és a maga mögött tudott 1200km-el elnyerte a kerékpártúrázó titulust. :) Ennek elkészítése közben annyit nevettünk, hogy már csak ezért is megérte. Este aztán egy utcai ételárusnál Andree sikeresen elhagyta az egész pakkot, ami látszólag kicsit megviselte, még azután is, hogy mi próbáltuk kicsit vigasztalni, hogy nem gond, nem is a materiális oldala volt a lényeg az ajándékban, de ő egyre csak cifrázta, hogy de hát a certifikétje nélkül ő nem mehet Laoszba. :) Amúgy ő végül a Da Lat környéki óriásfák meglátogatása helyett végül a dél-laoszi 4000 sziget vidékét tűzte ki célul, ahol úgy tervezte, eltölt majd egy hetet passzív pihenéssel is, hogy kiheverje az út fáradalmait. Ennek reméljük, nem állt aztán semmi az útjába, hiszen másnap reggel még az oklevél is meglett, az utcai árusok leadták a recepción a szappannal és annak a „100% men, sport sexy” tartójával együtt. Ez a kifejezés onnan jött, hogy szinte minden szállodában ilyen marketinggel felruházott kis tasakos férfisamponok vannak lerakva a fürdőszobában. Ez az ázsiai, a nyugatit bukdácsolva utánzó marketing minket mindig megmosolyogtat.

Andree a pihenőnapon még sok érdekeset mesélt nekünk. Pl. hogy a 90-es években megvett a háza mellett egy kisebb szántóföld darabot, ahová teljesen random elrendezésben őshonos facsemetéket ültetett. Ma már kész kis erdő nőtt fel a területen, ahol a fák már maguktól nőnek és sokasodnak, és ugyanígy egy csomó állat is tanyát vert, még a hódok is, merthogy van egy kis patak is az erdőben. Mondjuk a hódoknak pont nem örül annyira Andree, mert megeszik a fáit. A helyi gazdák pedig nem örülnek Andree-nak, mert szerintük a föld elpocsékolása az, amit tett. Ahelyett, hogy takarmánynak való kukorica teremne ott, és csak az, most „csak” egy erdő van ott. Ez az egyszerűen és önzően gondolkodó embernek teljesen nonszensz, de ha egy kicsit megerőltetjük magunkat, rájövünk, hogy az az erdő most egy csomó növény és állatfajnak otthont ad, ahelyett, hogy egy monokultúrális ipari mezőgazdaság gépezete tovább gyengítené, mérgezné a talajt és a vizet, csak hogy a kapzsi ember még több húst ehessen.

Kérdeztem Andree-t a permakultúráról, hogy nem teremnek-e ehető növények a kis erdőjében, de azt mondta, hogy csak nagyon kevés. Viszont a permakultúráról már hallott, mert minden évben odagyűlik egy nagy csapat permakultúrás szaki pont az ő falujába konferenciázni. Erre Andree megjegyezte, hogy lehet, hogy jobbat tennének az anyatermészettel, ha nem utaztak volna oda a falujába a világ másik feléről repülővel, mire én visszavágtam, hogy talán nem hiszem, ha elég okosak és nem csak beszélgetnek, hanem tesznek is, akkor talán nem, és azt is hozzátettem, hogy én a helyébe felajánlanám az erdőmet egy pilot-projecthez, vagyis engedném, hogy kicsit betelepítsék, átalakítsák, mintegy esettanulmányként használva, hogy több élelmiszert termelhessen. Ezzel együtt én is elkezdtem azon gondolkozni, hogy a vértesboglári házunk mögötti szántóföldből nem tudnánk-e megvenni egy nagyobb darabot hasonló célra, de a szüleim még azóta se kérdezték meg a polgármestert, hogy erre van-e lehetőség, és ha igen, mennyibe kerül? :)

De ez már nagyon hosszútávú terv, ami még csak álom, és már bőven túlmutat az egész utazásunkon, úgyhogy most be is fejezem. :) Egyébként most, e sorok írása közben Vértesboglár pont el van zárva a külvilágtól a nagy havazások és szélfúvások miatt.

Ebből az erdő-dologból kiderült számunkra, hogy Andree „nem normális”, de ettől még csak sokkal szimpatikusabb lett számunkra, és persze a következő kérdéseim hozzá azok voltak, hogy hogyan látja a jövőt, mit gondol, mi fog történni néhány év múlva? Szerinte max. 10 éven belül jön egy, a rendszer működéséből adódóan elkerülhetetlen nagyobb gazdasági, pénzügyi válság. Ez valószínűbb, hogy a következő 3 éven belül megtörténik, és akinek ekkor pénze lesz, az annak nagy részét vagy egészét elveszíti, de mi ne aggódjunk, ha nincs sok pénzünk, nem kell aggódnunk. Viszont ügyeljünk rá, hogy sose legyen sok értékünk pénzben, hanem inkább földben, és egyéb, fenntarthatóbb értékekben. Kérdeztem, hogy de hát hogyan jutunk majd haza, ha ez a balhé még az úton ér minket, mire lehűtött, hogy ne stresszeljünk ezen, mert nem lesz ez olyan nagy dolog, 1-2 hónap, vagy max. egy év után nagyjából helyre áll minden, persze minden kicsit másképp. Új pénznemek lesznek, és ha nincs szerencsénk, újra elkezdünk fújni egy lufit, ha pedig szerencsénk lesz, talán valami mást. :)

Nagyon érdekes volt ezekről a dolgokról beszélgetni Andree-val, és közben én is leszűrtem magamnak, hogy az igazi érték nem a pénz, sőt még nem is igazán a pénzteremtő dolgok (persze azok már sokkal inkább!), hanem a boldogságteremtő dolgok, amelyek persze lefedik az előző kategóriát is, de annál tágabbak. Ilyen lehet a föld, a tudás, a közösség, ahová tartozunk és aminek a részesei vagyunk, legyen szó családról, barátokról, faluról vagy országról.

Andree-tól másnap reggel elbúcsúztunk, ő elindult a dzsungel és Laosz felé, mi pedig tovább délnek. Összesen egy hetet töltöttünk együtt az úton, és ez nekünk nagyon emlékezetes maradt a vietnami napjainkból. Na, most írok is egy mailt Andree-nak, hogy mi van vele, azóta már haza kellett, hogy érkezzen Németországba.

Plei Kánból Kan Tumba 62km-t tekertünk 2013. január 31-én, majd onnan tovább Plieku-ba elsején 50km-t, és aztán másodikán pihentünk.

  1. Timi
    március 20th, 2013 09:44-nél | #1

    Sziasztok!

    Állati jó olvasni, amik veletek történnek. Csak sejtéseim vannak, hogy ha olvasni ilyen jó élmény, akkor átélni még mennyivel klasszabb lehet…mindenesetre nagyon inspiráló és lelkesítő.
    Tisztára fellelkesültem egy csomó dolog iránt (biciklizés, ország-/világjárás, tudatosabb, fenntarthatóbb életvitel), csak a hirtelen jött sok ötletre/célra kellene valahogy egy megvalósítható tervet kieszelnem.

    További élményekben gazdag utazást!

  2. Tihi
    március 20th, 2013 23:42-nél | #2

    Timi! Csatlakozok!

    @Timi

  1. Még nincsenek visszakövetések