Nászút a Föld körül

Gujranwala-ból szemerkélő esőben indultunk el, talpig vízállóba öltözve. Az eső hamar elállt, de az idő maradt nedves és az út sem száradt fel, ezért maradt rajtunk a szerkó. Aftabékat megkérdeztük, hogy merre menjünk tovább, a Gujranwala-t elkerülő úton körbe, vagy keresztül a városon a nyílegyenes GT Road-on. Egyértelmű volt a válasz: amerre rövidebb, tehát át egyenesen a városon. Ekkora városban nem jártunk Iszlámábád óta, jó fél órába telt, mire átverekedtünk magunkat rajta. Olyan nagy volt a forgalom, hogy már átestünk a ló túloldalára. Sírás helyett nevettünk, és belementünk a nagy káoszba, átverekedtünk magunkat rajta, majd amikor végre kicsit csillapodott a dolog, merészeltem elővenni a fényképezőgépet és rögzíteni egy kis videót:

Nézzétek az első fickón a pokrócot! Hát nem óriási? „Hóvarjú? I’m fine…” :) Ó te jó ég, mennyit nevetünk ezen a videón még mindig. Szerintetek értette a pokrócos napszemüveges fickó a Hungary-t, vagy azt hitte, éhesek vagyunk? :)

Szamárral benzineskannákat szállítani... Hát nem abszurd? :)

A motorosokkal szemben elkezdtük azt a taktikát alkalmazni, hogy még mielőtt ők odajöttek volna hozzánk, mi köszöntünk rájuk. Már annyira untuk, hogy félpercenként odajött hozzánk valaki hóvarjúzni, hogy inkább mi cselekedtünk. Muszáj volt humorosan felfognunk a dolgot, és valami színt vinni bele, máskülönben megőrültünk volna attól, hogy egy nap vagy százan lelassítanak mellettünk, és megkérdezik ugyanazokat. A leggyakoribb a „Hogy vagy?”, vagyis a „How are you?” – ezt a forgalom zajában könnyen Hóvarjúnak lehet hallani, és mivel rengetegen hóvarjúztak ránk – illetve aztán ahogy a videón is látni, mi őrájuk -, ezért Gujranwala-t elneveztük Hóvarjúfalvának. :) A Hóvarjú egy Pakisztánban őshonos állat, különösen népszerű a motorral közlekedők körében, de arra még nem jöttünk rá, miért mondogatják a nevét üdvözlésképpen a mellettünk lelassító, ránk köszönő motorosok. Erre a köszönési formára a helyes válasz a  „Fájn, tenkjú”, ettől nagyon boldog lesz a motoros, és legjobb esetben ezután már tovább hajt, de valószínűbb, hogy tovább kérdez, általában azt, hogy honnan jöttünk, vagy hogy mennyibe kerültek a bringák, esetleg azt, hogy kényelmesek-e? :) És persze közben kameráznak is.

Ezzel még nem volt vége a mókának, mert a város túlsó végén tuktukosok áradatába kerültünk. Egyikük úgy vigyorgott ránk, amikor meglátott, hogy azt muszáj volt felvennem. Figyeljétek, mennyit nézi az utat maga előtt:

Ezektől a felvételektől nem gyengén megvidámodtunk, azt hiszem remekül tükrözik azt az őskáoszt, amit a Grand Trunk Road-on közlekedésnek neveznek, és ami nem kis meglepetésünkre működik. Ehhez képest a budapesti közlekedés egy leányálom, és az ottani közlekedésben részt vevők szabálytisztelő és szerető népek. Mi is onnan szöktünk, ezért számunkra eleinte nagyon meredek volt megszokni azt, ami itt van, még így is, hogy fokozatosan kaptuk meg. A forgalomban most már nagyjából tudunk érvényesülni, de egy dolog, még mindig nagyon tud zavarni minket: Ezt az állandó dudálást a legnehezebb megszokni. Annyira gyakoriak, hangosak és fülsértőek a dudálások számunkra, hogy nagyon sokszor valamiféle őrület határára kerülünk tőlük. Ingerültek leszünk és elfognak minket az indulatok, úgy hogy szinte magunkra sem ismerünk. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy ez egy természetes védekező reakciója az emberi agynak a hangos zajokra, amik úgy hatnak ránk, mintha a fejünket vernék. Én nem tudom, mi az igazság, de néha tényleg nehéz volt kezelni ezt – de nem lehetetlen.

A város végén láttunk egy olyan dolgot, ami a mai napig nem tudjuk, mi volt és mi célt szolgált, de ha Ti tudjátok vagy van tippetek írjátok meg. Egy daruskocsi segítségével színes zsákokból egy négyzet alapú, erődszerű valamit építettek, elképzelni nem tudom, minek. Belülről kifóliázzák és víztározó lesz belőle? Ötletem sincs több…

Első pihenőnket valamivel Gujranwala után ejtettünk meg egy benzinkútnál. Használtuk a mosdót és vásároltunk egy kis frissítőt. Ennek a vége az lett, hogy összebarátkoztunk a boltossal, aki megmutatta a madarát. Amikor kérdeztük, hogy mi célt szolgál a csirkeszerű lény, az volt a válasz, hogy „hobbi”, vagyis háziállat. :)

A frissítés után egy jó nagyot haraptunk a kilométerekből, majd valamikor 50km után megálltunk ebédelni egy saras, koszos városban, ahol az út túloldalán kiszúrtunk egy „gyorséttermet”, ami kínált pizzát. Közel két hónap után már kezdtünk besokallni a dáltól, ezért úgy gondoltuk, hogy megajándékozzuk magunkat egy kis nyugati fajta eledellel. Na, ne egy mekdöncit képzeljetek el, nem olyan helyen álltunk meg, arra nem is lett volna lehetőség, mert ilyesfajta étterem nem volt jelen ezekben az GT Road menti városokban. Vagy legalábbis nem a főút mentén, így számunkra nem szúrtak szemet. Ahol megálltunk az egy apró kis étterem volt, három asztallal. Egész olcsón kínáltak pizzákat a klubtagoknak, és külföldiek révén mi ezt a fajta kedvezményt azonnal megkaphattuk. Közben kint leszakadt az ég, ezért különösen örültünk, hogy épp jókor álltunk meg pihenni és ebédelni. A pizza azonban csalódást kellett, hogy okozzon mert közel sem tükrözte az általam megszokott ízvilágot, bár így utólag már nem is tudom, miért vártam el ilyesmit ezen a helyen. Nem volt szósz a pizzán, viszont a sajt alatt sűrűn találtam uborkadarabokat, és azok ebben a kontextusban számomra nem éppen megszokottak, így az egésznek valami nagyon furcsa íze volt. Persze kidobni eszembe se jutott azért, de a várva várt élmény elmaradt. Ellenben a helyiek azért még itt is megtaláltak minket, és amikor az egyik elkezdte a velünk való fényképezkedést, ezzel lavinát indított el. Én mindeközben próbáltam a vendéglátónkkal, Noor Ali-val leesemesezni, hogy pontosan hol is lakik, és azt megtalálni a Kindle-n keresztül a Google Maps-en, hogy aztán az OpenStreetMap-es térképen is megtaláljam a GPS-en, és rá tudjam állítani a navigációt, ami majd jól odavezet minket. Ez a tervem kudarcot vallott, de a környéket nagyjából sikerült belőnünk, és úgy voltunk vele, hogy majd ha odaértünk, kérdezünk, és az alapján megyünk tovább.

Balesetet okozunk – Önhibánkon kívül

Történt, hogy mentünk két város között, ahogy szoktunk a széles út bal szélén. Éppen viszonylag békés volt a menet, ami ritka, de most így volt, épp nem volt túl nagy forgalom, mert a városok távol voltak tőlünk és az út széles volt. Ezért elég jó sebességgel haladtak rajta a járművek, a motorosok is. Igen ám, csak közben ugye bámulni is kell minket, hiszen ilyesmit életükben még nem láttak, talán még a tévében sem. Szóval épp minket bámult egy motoros, és nem előre nézett. Vagyis már csak későn, mert amikor előre nézett, akkor már olyan közel volt hozzá egy másik motor, rajta két mukival, hogy satufékeznie kellett, ám ez nagyon nem volt jó ötlet a nedves, csúszós úton, mert kicsúszott balra a hátsókereke. A másik motor farát már csak a saját farának oldalával kapta el, és ettől annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy rövid cikázás után eldobta a motort és ő maga is elesett. Ekkor már a másik motor előtt volt, de azok voltak elég ügyesek és megálltak, nem hajtottak át a csávón, se a motorján. Mi mindezt végignéztük és azonnal megálltunk. A motoroknak nem esett baja, és emberünk is fel tudott pattanni az útról, de sántikált. Felhajtotta a pokrócot a lábáról, de csak egy apró felszíni sérülést láttunk rajta. Zita villámgyorsan elővarázsolta a táskája mélyéről a betadint és a sebtapaszt, majd gyorsan ellátta a csávót. Az ember lábfején egy kb. 5 számmal kisebb műanyag papucs volt, se zokni, se semmi más. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta. Nagyon hálás volt, mert még kilométerekkel később is láttuk mosolyogva integetni felénk. A másik motor vezetőjéről pedig megtudtuk, hogy keresztény. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy majd még összefutunk Lahore-ban később. Ez így is lett! :)

Irány Lahore és Noor Ali-ék!

Ja, apropó, egy dolgot elfelejtettem elmesélni. Hogy miért is Noor Ali-ékhoz mentünk lakni és egyáltalán, ki az a Noor Ali? Eredetileg úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt Shuaib-nek, és hozzájuk megyünk, de előző nap már a telefonban úgy viselkedett, hogy végül megállapodtunk Zitával, hogy elfelejtjük a srácot. Noor Ali szervezett nekünk interjúkat a médiákkal Lahore-ba, és ezt a dolgot úgy akartuk lerendezni, hogy nekünk a legkényelmesebb és legegyszerűbb legyen, vagyis hogy érkezés után 1 órát és nem többet szánunk a médiákra, egyszerre adunk interjút mindenkinek és felvehetik, ahogy valóban megérkezünk a felmálházott bringákkal, de csak is akkor és ott, ahová megérkeztünk és ahol lakni fogunk Lahore-ban. Ezt nagy nehezen felfogta Shuaib 4-5 sms váltása után, beleegyezett, hogy a házuk előtt felvételt készítsenek velünk a tévések, és ezután már csak a címére lett volna szükségünk, de azt képtelen volt elküldeni, hiába kértem számtalanszor és hiába magyaráztam a helyzetet a lehető legvilágosabban. Amikor kértem, hogy adjon egy egyenes és egyértelmű választ, egy ilyen sms-t írt vissza: „yes no prob”. Lehet, hogy én vagyok a sügér, de nekem ez se nem egyenes, se nem egyértelmű, mert kétféleképpen tudom értelmezni: „Yes, No, Probably” – „Igen, nem, talán.”, vagy „Yes, no problem.” – Igen, nem probléma. Azért sms-eztünk és nem telefonáltunk, mert az sms szinte ingyen van, egy hétre elő lehet fizetni 200 sms-re kb. egy percnyi beszélgetés árából. De nem az sms volt a baj, mert amikor felhívott Shuaib, akkor is nagyon furcsa volt. Annyira a saját akaratát és saját ötleteit akarta ránk erőltetni, hogy igazán el sem tudtam mondani, mit akarunk. Mindig csak azt kérdezte, merre járunk, és nem fogta fel, hogy mi bringával akarunk behajtani Lahore-ba, egészen addig a helyig, ahol aztán maradni fogunk a következő napokra, és nem akarunk ehhez semmilyen motorizált segítséget használni. Ezt így kerek-perec le is írtam neki, de hiába, utána felhívott, hogy akkor kijön elénk a város határába egy terepjáróval. Az ilyen dolgaival nagyon felbosszantott, és amikor azt próbáltuk elmagyarázni, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan, akkor csak lecsapta a telefont azzal, hogy „Ok, I’ll call you later”, aztán persze nem hívott. Próbáltunk rájönni arra, hogy miért viselkedik így, de csak két dolog jutott eszünkbe. Világ életében őt is nagyon szabályozta a családja (ez sok családban jellemző errefelé), megmondták neki, mikor mit, merre, hogyan, és az úgy kellett, hogy legyen, és most ő is ezt gyakorolja ránk, vagy… A másik érvet inkább hagyjuk, nem akarok róla rosszat írni, mert igazából ő mindig próbált nekünk segíteni, csak hát a maga módján, és az nekünk nagyon nem feküdt.

Őskáosz az utakon Lahore-ban

Egy szó, mint száz, ezek után lemondtunk Shuaib vendégszeretetéről, és megbeszéltük Noor Ali-val, hogy nála maradunk, mert ezt már korábban felajánlotta többször, csak mi akkor már beígérkeztünk Shuaib-ékhez. Noor Ali-t egyébként Attilán keresztül ismertük meg, és ekkor még csak annyit tudtunk róla, hogy újságíró. Annyi látszott még, hogy sokkal egyértelműbben és egyszerűbben kommunikált velünk, elküldte a pontos címét, és pár perc beszélgetés és néhány sms után már nyilvánvaló volt, hogy egy normális, kedves, rendes alakkal lesz dolgunk – olyannal, mint a pakisztániak nagy többsége.

Mindezek ellenére azért volt bennünk egy kis félsz a Lahore-be való megérkezést illetően, mert már sok embertől hallottuk, hogy Lahore egy sokkal pezsgőbb, zsúfoltabb város, mint Iszlámábád, a forgalom sokkal durvább, és maga a város is hatalmas a 10 milliós lakosságával. Az eső pedig szakadt, mintha dézsából öntenék. Szóval nem voltak rózsásak a kilátásaink, ahogy elnéztük az egyre sűrűsödő forgalmat a GT Road-on. Próbáltunk minderre lélekben, ahogy csak lehet felkészülni, de azért így is nagyon húzós volt. Néhány helyen nagyon beállt a forgalom, mert az utat vasúti sínek keresztezték, és ezeken az átkelőkön a teherautók csak nagyon lassan tudnak áthaladni, mert az amúgy szép sima aszfalt ezeken a helyeken pár méter erejére buckás tereppé változik. Itt mindig úgy kellett lavíroznunk a motoros, tuktukos sorstársaink között a sárban, és elképzelhetitek, hogy ez nem volt épp leányálom a fekvőbringákkal. Szakadó esőben, büdös járművek között… Na, de végül csak bejutottunk valahogy a városba, átkeltünk egy hídon, és mentünk befelé a lecsóba, bátran, óvatosan, nagyon figyelve a körülöttünk lévő forgalomra, hogy elkerüljünk egy esetleges ütközést. A motorosokkal már nem humorizáltunk, ha közel jöttek, rájuk se néztük, csak az utat figyeltük, és intettünk nekik, hogy tartás a távolságot, és ne minket bámuljanak, hanem az utat nézzék maguk előtt. A járművek egyszer csak hihetetlenül betorlódtak. Valami volt előttünk, egyfajta útzár, de ez csak a nagyobb járműveknek szólt, mert a kisebbek simán áthajtottak a palánkok között. Egy sarokkal és egy újabb útzárral később megtudtuk a rendőröktől, hogy valami nagy népünnepély vagy megemlékezés készül és nem tudunk erre továbbmenni. A tömeg óriási volt, és mint valami majmok, úgy megálltak körülöttünk, totál leblokkoltak és egy kisebb kört alkotva körülöttünk csak álltak, és álltak, és nem tudom, mi járhatott a fejükben, de biztos nem az, hogy ez a két Géza tovább szeretne menni innen és utat kéne adni nekik. Ezt a rendőrök látták és segítettek rajtunk, de szerencsétlen embereket úgy kezelték mint a majmokat: ha egy két rájuk kiabálás után sem oszoltak, kaptak egy-egy taslit, amitől rendszerint észbe kaptak és odébb álltak.

Nekem jön és feldönt egy pokrócos Sanyi

Az eső továbbra is szakadt, és nekünk hatalmas kitérőt kellett tenni, hogy kijussunk a Mall nevű főút azon szakaszára, amiről tudtuk, hogy közel van Noor Ali lakásához. Mentünk ahogy bírtunk, de ez igazán nem volt kellemes menet, mert az út rossz volt, és a forgalom óriási, ráadásul minden eddiginél hangosabb. Néhány tuktuknak olyan hangja volt, hogy az kegyetlen fülsüketítő volt. Nem tudom, mi volt a kipufogójukkal, de 100 decibel fölött szóltak és brutálisan füstöltek. Ezeket kellett kerülgetnünk a dugóban, amikor egyszer csak egy bringás vágott be elém jobbról, és ugyanezzel a lendülettel úgy gondolta, hogy átmegy egy pocsolyán is, ám azzal nem számolt, hogy a víz egy kátyút rejt. Akkorát zökkent a gödörben, hogy elvesztette az egyensúlyát és nekiment a lábamnak. Ettől én elzanyáltam, egyenesen bele a pocsolyába. A pokrócos Sanyi megmaradt a bringán, talán épp azért, mert rajtam támaszkodott meg. Hátranézett, látta, hogy elestem, de meg sem állt, rohant tovább a dolgára. Hú, de nagyon mérges voltam, eddig is bennem volt az ideg a sok – számomra – idegbajosan dudáló, szabályokat nem ismerően közlekedő baromállattól, de most még egy jó nagy adrenalin bomba is rászabadult a testemre ettől az eséstől, szinte szétpattant bennem az ideg, és éreztem, hogy ha még egyszer valami ilyesmi történne velem, lehet, hogy olyat tennék, amit később megbánnék. Kedvem lett volna belerúgni azon tuktukosok oldalába, akik túl közel jöttek hozzám, vagy horpadásig rácsapni ököllel azoknak az autósoknak a motorháztetőjére, akik rám dudálnak az ótvar, sufnituning 100+ decibeles őrjítően hangos és magas hangú, iszonyat irritáló, kretén dudájukkal, amiket legszívesebben agyontaposnék, de csak miután egy centiről egy teljes percig az adott sofőr fülébe nem dudálok velük, hogy megtudják, milyen az, amikor ránk dudálnak minden hülyeség miatt. Bár ez valószínű nem fájt volna nekik, mert ezek a Sanyik annyit hallják ezeket a kürtöket, hogy már süketek, immunisak rájuk.

De mindeközben azt is tudtam, hogy nem jó ez az állapot, és nem vezet semmi jóra, ezért próbáltam lenyugodni, ami pár kereszteződéssel később nem is tudom hogyan, de nagyjából sikerült. Néhány lámpa után viszonylag csendes utcákra keveredtünk, és a Mall-t elérve egy egészen más negyedbe értünk be, ahol az utcák szinte üresek, szélesek és makulátlanul aszfaltozottak voltak. Mintha egy másik városba értünk volna be. Az üres úton egy fehér ruhás zenészekkel megpakolt tuktuk haladt előttünk. Náluk voltak a hangszerek is, és hátrafelé figyeltek ki a járműből, egyenesen ránk. Bár még mindig nem voltam az ideális idegállapot közelében sem, de erőt vettem magamon, utánuk eredtem, és megörökítettem a látványt, mert nagyon viccesen festettek.

Sajnos a megpróbáltatásoknak még ezután sem volt vége, mert még meg kellett találnunk Noor Aliék lakását. Több helyi, köztük sok őr is rossz irányba vezényelt minket, és miközben szépen ránk sötétedett sokat kóvályogtunk az utcákon, mire Zita ötletére feladtuk, és felhívtuk Noor Ali-t egy helyről, amit elég egyértelmű volt beazonosítani. A Jail Road-on voltunk egy mekinél. Amíg Noor Ali kijött értünk motorral, én felmentem az emeletre WC-zni. Lefelé jövet az éppen felmosott lépcsőn sikerült elcsúsznom az SPD cipőm fém stopliján, és végighorzsolnom a jobb karom. Jól lezúztam magam, ami nem esett jól egy ilyen nap végén, de nem tört semmim és a vízálló dzsekinek sem esett baja. Noor Ali befutott és követtük még pár kilométert, mire megérkeztünk a helyre, ahol aztán egy teljes hétig laktunk.

Igazi nagy öröm volt megérkezni ennyi megpróbáltatás után egy békés, nyugodt helyre, barátok közé, biztonságba, fedél alá, távol a város őrületétől. Már-már diadalittasak voltunk Zitával, mert amin az elmúlt órákban keresztül mentünk az nem volt piskóta, de a körülményeket tekintetve véve relatíve higgadtak maradtunk, minden nehézség ellenére még élvezni is tudtuk ezt a napot, és megcsináltuk baj nélkül, megérkeztünk Lahore-ba!

Noor Ali, Bublo és Humayun fantasztikus társaság voltak, és nagyon szép napokat töltöttünk Velük Lahore-ban.