Nászút a Föld körül

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Amíg vele voltunk, még a legdurvább szakadó esőben is mindig mosolyogva fordult hozzánk, mindig segített, nyújtotta a kezét, ha nagyot kellett lépni vagy kapaszkodni, soha egy rossz szót nem szólt, még ezt a háromszáz kyat-os napibérét is mosolyogva mesélte. Ahogy azt is, hogy 19 évesen lezúgott valami szikláról, és utána 6 évig nem ment a dzsungelbe, mert nagyon összetörte magát és fel kellett épülnie. Egyszer egy kobra is megmarta, nem értettem pontosan, mi történt ezután, de tény, hogy látható egy kb. 30 cm-es seb nyoma az egyik lábán. Ha jól értettem, a marás körül kivágták a húsát, akkor kapott morfiumot is. Mon Szán amúgy nem egy ivós fajta, és ebből egy kicsit kitűnik a társai közül, mert amikor pl. kérdeztük, hogy hol a kuktánk, a következő választ adta: „He is at home, he don’t like rain, he needs to drink liqueur. I don’t like liqueur very much”. Ezen a “likőrt kell innia” megfogalmazáson jót nevettünk, és hozzátettük, hogy igen, valószínű a kuktánk nem szeretné így összesarazni a szép zöld Converse tornacipőjét. :)

Mon Szán lányai olyan ritkán látják az apjukat, hogy Mon Szán azt mesélte, néha már félnek tőle, idegen nekik. Ezt nagyon szomorúnak találtuk, de Mon Szán amikor ezt mesélte, se keserűség, se panaszkodás nem látszott rajta. Kérdeztük, mennyi a tandíj, mert mesélte, hogy a nagyobbik lánya most kezdi az iskolát. Egy hónapra 3000 kyat-ot kell fizetnie a sulinak, hogy a lánya iskolába járhasson. Ez elég durva, ahogy az is, hogy Mon Szán úgy beszél 5 nyelven (angol, burmai, és három, egymástól és a burmaitól nagyban különböző helyi nyelven), hogy soha nem tanult meg írni és olvasni. Mikor kérdeztem, hogy-hogy nem járt iskolába soha, elmesélte, hogy születése után 9 nappal a házukat részeg banditák felgyújtották, az édesanyja meghalt, Mon Szán-t a nagymamája mentette ki, ő nevelte fel, mert az édesapja aztán elhagyta őket és máshol alapított egy másik családot, Mon Szán őt sosem látta.

Szóval Mon Szán-nak nagyon nem egyszerű az élettörténete, de ami igazán csodálatra méltó, hogy ezek után abszolút nem egy megtört ember, sőt épp ellenkezőleg, nekünk egy örökvidám fickónak tűnt, aki azt mesélte magáról, hogy ez a túravezetés csak a szenvedélye („hobby-hobby” – ő így mondta), szeret külföldiekkel csavarogni a dzsungelben és beszélgetni velük, így tanult meg angolul is. Sokáig csak mint segédvezető és szakács ment a csoporttal, de aztán, mivel ő beszélte a helyi törzsek nyelveit, és az angolt is hamar megtanulta, túravezetővé lépett elő. Azt is mesélte, hogy előtte senki nem mert végigmenni csoporttal ezen a Kalaw – Inle-lake útvonalon, mert nem beszélték helyiek nyelvét a vezetők, így tartottak tőlük. De aztán jött Mon Szán, aki egyébként Pao, vagyis az egyik ilyen helyi törzs szülötte, és megbeszélte, megértette a helyiekkel, hogy ez a sok idegen akikkel ők jönnek, semmi rosszat nem akar az ég világon, és nem kell tartani tőlük. Szóval, ha ez igaz, akkor Mon Szán volt, aki bevezette ezt a túrát, ami ma már a Lonely Planet-ekben is szerepel és az összes szálloda is ajánlja, és vezetők tucatjai viszik rajta végig a csoportokat.

Egy bambuszház építése és a Thaunggy maraton

Mon Szán a házépítésről is mesélt, pontosabban én kérdeztem rá, hogy mennyi idő alatt építenek meg egy bambuszkunyhót, mivel ugye a Kinpun – Golden Rock túrán annyi sok bambusszal való építkezést láttunk, hogy én nagyon érdeklődő lettem ebben a témában. Mon Szán elmondta, hogy két barátjával három nap alatt fel tudnak húzni egy már nagyobb, „két szobás” bambuszházat, ami elég egy kisebb család számára, és amit, ha megfelelően nagy, 5 éves bambuszágakból építenek meg, akkor csak 7 évente kell újraépíteni. Ennyi idő alatt ugyanis megrohad és meggyengül a bambusz ezen az éghajlaton. Mon Szán életében 4 ilyen cölöpös bambuszházat épített és nagy szenvedéllyel mesélt ezekről az időkről, érezhető volt, hogy ez is az igazi énjéhez tartozik, távol a városok zajától és a pénzvilágtól, bent a dzsungelben, találni egy nagy, érett bambuszfa csoportot, azokat kivágni, odahordani a háznak kinézett helyre, és ott megépíteni magad a saját házad. Ez még működik ma itt Burma ezen, törzsek lakta részein, az emberek így építkeznek, kvázi ingyen, vagy legalábbis mindenképp pénz használata nélkül. Ez azért valahol csodálatos, nem?

Vajon mindenki ilyen „bolond” errefelé (a szó legjobb értelmében), vagy mindig csak mi fogjuk ki az ilyen őrülteket? Mert ez még mindig nem minden, Mon Szán még azt is elmesélte, hogy egyszer a Thaunggy-i maratonon, 2 óra 30-al harmadik lett! Ez az ember tényleg nem százas! Soha nem járt iskolába, de öt nyelven beszél, 4 házat épített magának, megmarta egy kobra, leesett egy szikláról, eltörte a vállát, és lefutott 42 km-t 3,6 perces kilométerátlaggal! 3km-t alig bírtam ilyen tempóban lefutni csúcskoromban, ő meg gyakorlatilag egy „vadember” hozzám képest… Talán éppen, hogy ezért ilyen kőkemény csávó! :)

Ha Mianmarban vagytok, és szeretnétek vele kirándulni, hívjátok a 09-493-84903, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

Egy 12 éves kislány egymillió forintot terel az úton

Na, hát ennyit Mon Szánról, és most nézzük, mi történt velünk ezen a harmadik napon az úton. Először is Mon Szán 4 óra gyaloglást ígért, és a kb. 1 óra gyaloglás után elállt a eső, és kicsit később még napsütést is kaptunk. Kielőztünk egy nagy csorda tehenet, akiket egy 12 éves kislány terelt. Mon Szán elmondta, hogy egy tehén 200 dollárt és, és ők voltak legalább ötvenen, ami azt jelenti, hogy a kislány 10 ezer dollárt, vagyis több, mint 1 millió forintot terelt az úton. :) Egy 12 éves kislány… Mi otthon ötezer forintot félve bízunk egy ilyen idős lányra. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy 12 évesen már képes az ember ilyen feladatok felelős ellátására – ha megbíznak benne és rábízzák.

Ugyanezen úton később elhaladtunk egy gyönyörű, óriási, terebélyes banyana fa mellett, majd később felfedeztük, hogy az út jobb szélén kialakult egy kisebb mini-kanyon, egy vízelvezető árok. Érdekes volt látni, ahogy a víz kivájta a kanyargós, hullámos vájatait, főleg, hogy a mélyedés eleve egy földletörésnél volt, mert a túloldala magasabban volt, mint az utunk szintje. Az útról kétszer is letértünk, először csak fülledt, nedves, erdős részeken vágtunk át egy ösvényen, majd újabb néhány kilométer után megint egy ösvényen találtuk magunkat, ami nagyon érdekes patakmedreken vitt minket keresztül. Ezek a szakaszok nagyon tetszettek nekünk, különösen a sziklás részek. A kövek látványosan kitüremkedtek a vörös talajból, és ez érdekes hatást kelltett, valahogy elvesztek a méretek. Ezt éreztük akkor is, amikor apró vízmosásokat láttunk – mint a Grand Kanyon, csak kicsiben.

Egy hosszú egyenes, rettentő saras, csúszós patakmeder (vagy talán csak ösvény, amit megtalált magának a víz) után ismét kiértünk egy széles murvás útra, de azt már nem bírtam követni, hogy ez ugyanaz-e vagy egy másik, amiről fél órája letértünk. Itt gyönyörű, óriási fák árnyékában sétáltunk, majd jött megint egy saras, köves, patakmedres rész, ahonnan már megpillantottuk az Inle-tó déli részét lent a távolban, egy dombokra épített sztupacsoport mögött. Mon Szán itt azt mondta, fél óra múlva megérkezünk az ebédlőhelyre, ami ugyanott van, ahol a hajóállomás is, a sztupák mögött. Ezt nem akartuk elhinni, mert a távolságnak nagyobbnak tűnt annál, de végül igaza volt a vezetőnknek, hamar leértünk egy nagyobb útra, amin már csak egyenesen, és vízszintesen kellett haladnunk. Utolsó közös ebédünkhöz Sebastian-ék vettek egy sört, amit mindenkivel megosztottak, és négyen összedobtunk egy kis kereset kiegészítést Mon Szán-nak, mert igazán jó volt hozzánk. Fejenként 1000 kyat, vagyis 265 forint nekünk igazán nem nagy pénz, viszont Mon Szán-nak 4000 kyat, az azért már biztosan valami, és abban is biztos vagyok, hogy ha neki adjuk, akkor jó helyre kerül a pénz. Azt Mon Szán nem árulta el, hogy mennyit kap a napi 10000-ből, amit a sikh testvéreknek fizettünk fejenként az útért. Vagyis egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ezt „hobby”-ból csinálja, és hogy ha majd visszament Kalaw-ba, megkapja tőlük a jussát, de most még nem tudja, mennyi az. Szerintem csak diplomatikus akart lenni, mi meg túl kíváncsiak voltunk. :)

Ha most indulnánk, ma már személyesen Mon Szán-t keresnénk meg, és nem csak azért, hogy olcsóbban túrázhassunk, hanem, hogy oda is több jusson a pénzünkből, ahol arra nagyobb szükség van.

Csónakkal át az Inle-tavon – A „hosszú nyakú nők”

A csónak előtt elkaptak minket és ki kellett fizetnünk egy fájdalmas 5 dolláros belépőt fejenként az Inle-tó területére való belépéshez. A bosszantó ebben az volt, hogy ezt később soha sehol nem kérték, pedig egy hétig érvényes, és hogy ez az államnak megy, valamint, hogy utólag kiderült, ha Nyaung Swhe felől közelítettük volna a tavat, ezt el tudtuk volna kerülni.

A csónak a tó északi, turisták által látogatott és ismert részének egyik déli csücskében rakott ki, innen csónakkal még hosszú csatorna rendszereken száguldottunk végig, és már itt sok érdekeset láttunk. Sztupák mellett haladtunk el, hidak alatt suhantunk át, cölöpökre épült házak mellett, mígnem az egyiknél ki is kötöttünk. Ebben a házban szuveníreket árultak és leghátul megnézhettük a „hosszú nyakú nőket”. Ők eredetileg a thai határ mellett élő Paudang népcsoporthoz tartoznak és odavalóak. A nyakra rakott karikákat eredetileg azért kezdték viselni a nők, hogy így váljanak kevésbé vonzóvá az őket elraboló, megerőszakoló szomszéd törzsek férfijai számára, és állítólag egy bizonyos számú karika és nyakmagasság után már képtelen megtartani a karikák nélkül önállóan a fejüket. Ez számomra elég szörnyű, mint ahogy az is, hogy állítólag kvázi rabszolgasorsban tartják őket Thaiföld egyes részein, miközben turistalátványosságot csinálnak belőlük.

Mi ebben a házban egész pontosan egy nőt, és két kislányt láttunk, ők tény, hogy majdnem, mint egy kiállítási tárgy voltak itt, csak közben még szőttek is valamit. Sokan az előbb említett okok miatt bojkottálják az ő látogatásukat és fényképezésüket, de igazából a fene tudja, hogy tehetnénk velük jobbat. Tény, hogy csak a turisták kedvéért vannak itt, távol az otthonuktól, de ha nem tanúsítunk irántuk érdeklődést, munkájukat veszthetik… Ha egyáltalán valóban munka ez, és nem rabszolgaság, amit én remélek. Szerintem valamennyire meg lehetnek fizetve, mert nem tűntek túl boldogtalannak vagy letörtnek, és az ilyesmit azért nehezen tudja tettetni az ember. Persze a fene tudja, mi az igazság, én nem kérdeztem meg tőlük, túlságosan meg voltam szeppenve, mindenre számítottam ezen a napon, csak arra nem, hogy ma még Paudang nőket is fogunk látni.

Még egy háznál ki akart kötni a csónakunk, de mondtuk, hogy nem szeretnénk most ezüst- és aranyműveseket látni, csak menjünk már ki a tóra és keresztül rajta, mert mindjárt esni fog, és előtte még szeretnénk megérkezni a mai végállomásunkra, Nyaung Shwe-be, de ami még fontosabb, a tavon szeretnénk látni azokat a bizonyos lábbal evező halászokat és az úszó kerteket! Végül igaz, hogy a csónak le sem lassított sehol, de mindkettőhöz volt szerencsénk. Ez a lábbal evezés tényleg nem semmi, kellhet hozzá egyensúlyérzék. A kertek pedig tényleg úsznak, a képeken ugyan nem látszik, de láttunk hullámzó paradicsompalántákat. A tavi életről majd lesz egy teljesen külön bejegyzés, mert később egy teljes napot a tavon töltöttünk, úgyhogy ezt sem fogjátok megúszni 4-5 oldal alatt, de most egyelőre csak egyszerűen érkezzünk meg Nyaung Shwe-be. Ez a város az ÉK csücskében van a tónak, pontosabban már kicsit távolabb is van a tótól, mert ezt a helyet is egy csatorna köti össze a tóval. Kikötés után elbúcsúztunk Mon Szán-tól, és megbeszéltünk egy találkát este 7:30-ra Johanna-val és Sebastiannal. Innen külön indultunk el, mert azt gondoltuk Zitával, hogy megkeressük a város legolcsóbb szálláshelyét. Hát ez sajnos nem sikerült, mert nincsen olyan, hogy legolcsóbb. Csak rengeteg 15 dolláros dupla ágyas szoba van, de az alá képtelenség volt bárhol is lealkudni az árat. Így végül, egy három kilométeres ráadás sétát követően nem a legolcsóbb, hanem a nekünk leginkább tetsző szállót választottuk, ahol aztán, ha árat lejjebb nem is, de a reggelihez (mert az mindenütt jár a szálláshoz, és ha nem kértük, csak egy dollárt engedtek el, annyit pedig megér nekünk, hogy „ágyba kapjuk” a reggelit) kialkudtunk egy kicsit több pirítóst, a tágas reggeliző erkélyen pedig, ahová a szobánk nyílt, több napon át áradt belém az ihlet és sok tíz oldalt le tudtam írni, nem csak a mianmari kalandjainkról, hanem még a bangladesi elmaradt útinaplókból is.

Nyaung Shwe-be a gyalogtúránk harmadik napján, 2012. október 1-én 16,5km gyaloglás után érkeztünk meg.

A túráról készült GPS trackünk sajnos néhol hiányos. Ahol nagyon egyenes vonalat láttok, és az nem a tavon halad, ott lemerült a GPS és nem sikerült időben elemet cserélni benne.