Nászút a Föld körül

Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D