Nászút a Föld körül

Patkányt, galambot, mókust, denevért tessék!

A Hmong faluban nem keltünk korán, talán 10 óra is lehetett, amikor elhagytuk a homestay-t. Tudtuk, hogy ezen a napon csak egy 350m-es emelkedő és alig 40km vár ránk, ezért nem siettünk az ébredéssel, végre alaposan kialudtuk magunkat. Rendesek voltak itt velünk nagyon, az éjjel fölénkraktak egy esernyűszerűen kifeszített szúnyoghálót, amire én már nem is emlékeztem, csak Zita, és még reggel is kaptunk egy kis rizst. :)

Szemben a ház előtt rudakra kiakasztva mindenféle furcsa ki állattetemet árultak, felfedeztünk köztük patkány- és mókusféléket, denevéreket, és még egy galambot is! Elképesztő, hogy mit meg nem esznek ezek a laosziak! :)

Alig gurultunk pár kilométert, máris megálltunk, és mindezt egy videófelvétel közepette:

Még ugyanebben a faluban Zita felhívta a figyelmemet egy nénire, aki egy ház bejárata mellett üldögélt. Én észre se vettem, de Zitának feltűnt az a kapaszkodó, ami a néni felett van, hogy segítse őt a felállásban.

A falu hosszan tartott és még folytak a reggeli, délelőtti tevékenységek, gyerekek mentek iskolába, a földek között pedig állatokat tereltek ki legelni. Tudtuk, hogy már csak pár napunk van hátra Laoszból, és talán ez is segített éreztetni velünk azt, micsoda nagyszerű helyen vagyunk. És bár nagyon fáradtak voltunk az elmúlt napok megpróbáltatásai miatt, de közben éreztük, hogy nem akárhol, nem akármilyen helyen vagyunk, nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk és nagyszerű, hogy itt vagyunk.

A Saleuy vízesés

Alig értünk ki a faluból, máris megálltunk egy helyen. Először nem értettük, mi ez az étteremsor egy „üres völgyben”, de ahogy az utolsó faépület mögé értünk, rögtön megértettük, mit keresnek itt a vendéglők: Egy gyönyörű vízesés tárult elénk. Mivel már, vagy inkább még éhesek voltunk, rendeltünk a hölgytől két csirkés tésztalevest, ledöntöttük a bringákat a teraszon és elindultunk gyalog felfedezni a vízesést.

Az információs tábla azt mutatta, hogy nem messze innen van egy hőforrás is, ahol medencék is vannak ezért ezt vettük célba egy meleg vizes izomlazító fürdézés reményében. Felsétáltunk a vízesés alatti hídhoz, átkeltünk azon, majd a patakot követve átvágtunk néhány mezőt. Furcsa volt, hogy még egy ösvény sem vezetett a medencékhez ezért már kezdtük azt hinni, hogy valamit elnéztem a térképen, de azért kitartottunk még egy kicsit, mert az a térkép bizony ék egyszerű volt és én biztos voltam benne, hogy ha jó a térkép, akkor jó felé haladunk. Nemsokára ez be is bizonyosodott, mert nem messze előttünk felszálló gőzt láttunk a földek mögött.

Egyre izgatottabbak lettünk és már azt vizionáltuk magunk elé ahogy a finom leves befalása után előtúrjuk a törülközőt és a fürdőruhát, hogy megmártózzunk a forróvízben egy órácska erejéig. Zita az ilyet nagyon szereti és tudtam, hogy nagyon örülne egy ilyen élménynek a sok csúnya gonosz emelkedő után – mert azt is tudom, hogy ő feleannyira sincs oda a hegyekért, mint én.

Sajnos csalódnunk kellett, mert a medencék el voltak hanyagolva, mindkettő szét volt repedve és az egyiknek ugyan volt egy kis forró víz az alján, de az olyan kevés, olyan dzsuvás, és olyan forró volt, hogy eszünkbe se jutott megmártózni benne. Mit is vártunk, ez még mindig Ázsia. – Készülj fel mindenre és ne várj semmit, ha nem akarsz csalódni! :)

Visszafelé Zita ötletére megpróbáltunk átvágni a patakon, de hamar egy szigeten találtuk magunkat, így bukdácsolhattunk vissza a köveken. Csak hogy izgalmas maradjon a dolog, persze hogy nem ugyanott másztunk ki a szigetről, mint ahol bejutottunk rá.

Xam Neau

A hágó szépen lassan adta magát, nem volt nagy szenvedés, de azért éreztük, hogy nem vagyunk már olyan frissek, mint az előző két nap, sok volt már bennünk, túl sok, ránk fért a pihenés. Alig vártuk már, hogy megérkezzünk Xam Neau-ba. Persze ez a szakasz sem telt eseménytelenül, gyönyörű tájakon hajtottunk ismét. Egy helyen megálltunk nézelődni csak úgy az úton, mert forgalom nem volt, viszont minden irányban állatok mászkáltak: tyúkok, marhák, vizibivalyok, disznók. Közben a házaktól egy helyi furcsa hangokat adott, szemközt pedig a tornácra kigyűlt egy egész család, hogy Zitát csodálja, ahogyan ő a kicsinyeit szoptató anyakocát(?) figyeli. Én meg voltam szemfüles az egész jelenetet lencsevégre kapni! :)

Egy a hágó utáni pihenőnél pedig felfedeztünk egy nagy vöröses-barna pillangót Zita markolatváltóján lakmározva az izzadságából:

Innen már tényleg csak le kellett gurulnunk, ez se nem volt hosszú, se nem volt fájdalmas, hamar Xam Neau nagy kereszteződésében találtuk magunkat. Ennek a közepén egy furcsa alakú szobor állt, és a szomszédságban pedig valami pompás, sok oszlopos épület díszelgett. Ilyesmit nem láttunk már egy ideje, és itt sem erre számítottunk. Xam Neau pofás egy kis városka, nem pedig csak egy egyszerű porfészek, mint ahogy azt véltük.

A város maga nagyon kellemes csalódás volt, hát még amikor sikerült az első bankautomatából pénzt felvennünk, akkor mekkora lett az öröm. Ugyanis ekkor már vészesen kezdtünk kifogyni a készpénzből, és bár hallottuk, hogy itt lesz bankautomata, az információ hitelességében és a gép működőképességében nem voltunk biztosak. Így aztán nagyon megkönnyebbültünk, amikor a kezünkben volt a kápé.

Ennek egy pici részét rögtön el is költöttük szállodára, és mivel mindig a fogunkhoz verjük ilyen téren a garast, ez a szállodavadászat most sem volt egy rövid történet, de végül beláttuk, hogy az a legjobb választás, amit először talált Zita. Persze ehhez be kellett járnunk a város kb. összes másik szállóját, hogy ez végül kiderüljön. Takaros kis szobát kaptunk az első emeleten, közvetlenül az erkély mellett, ahol pedig a bringák kaptak helyet.

Délután és este ettünk, és pihentünk, illetve egy-két órát eltöltöttünk a város egyetlen netkávézójában. Ezen kívül csak egy szállodát találtunk, ahol volt wifi, de az ő szobáik túl drágák voltak nekünk és sajnos volt annyi eszük, hogy WPA2-vel védjék a hálózatukat.

Irány Vieng Xai!

Vagyis Vieng Száj, ahogy a helyiek mondják. Ez a hely állítólag csodaszép és nagyszerű pihenésre, legalábbis ezt mesélte róla az a barcelonai srác, akivel még Kashi-ban futottunk össze. És mivel kb. csak 30km-re van Szám Neau-tól, ezért ezen a napon már csak dél körül indultunk el. A délelőtt még feladtunk néhány képeslapot, amelyekre nem maradt idő Luang Prabangban, illetve ettünk egy nagyot.

Az ebédhez az éttermet már egy nagyon kedves fiatal robogós srác mutatta, aki az utcán szólított le engemet, amíg Zita a piacon útravalót vásárolt. A fiú meg akart hívni minket a családjához, merthogy most ünneplik a Hmong újévet, és szívesen látnának. Ezen komolyan elgondolkodtunk, de mivel már csak pár napunk volt hátra a vízumból és a határig még várt ránk száz kilométer, előbb alaposan kikérdeztük a srácot, először is arról, hogy merre laknak, mennyit kell felfelé mászni? A válasz pár kilométer volt, igaz felajánlotta hogy elvisz minket a motorján, de mivel a szállóból ekkor már kicsekkoltunk, így a bringákat nem tudtuk volna hová rakni. Megkérdeztük tőle azt is, hogy miből áll maga az ünnepség, amire a válasz az volt, hogy összejön a család, „we kill the chicken”, vagyis leölik a csirkét, aztán megeszik. :) Aranyosan fejezte ki magát a srác, kedvünkre való volt, de végül nem éltünk a barátságos és nagylelkű ajánlatával, csak egy közös ebédet töltöttünk el együtt, ami alatt megtanított nekünk néhány új szót, és megmutatta azt is, hogy nekik itt Laoszban is aranyból van a szívük, csak ezt nehezen és ritkán láthatjuk, mert kevesen beszélnek csak angolul.

Megköszöntük a kedvességét, majd kicsit fájó szívvel elindultunk Vieng Xai felé. Kifelé menet elhaladtunk egy szűk völgyben, rizsföldek közé épített repülőtér mellett. Pilóta legyen a talpán, aki ide le tud szállni! Én nem vagyok egy nagy repülés párti, de azt azért valljuk be, az is nagyszerű élmény lehet, ezeket a végtelen dzsungellel borított dombokat felülről csodálni és közülük felszállni és közéjük visszaereszkedni a levegőből… Hát még ha tudtuk volna, hogy a hágó után micsoda sziklaalakzatokat formálnak a hegyek! Ó, te jó ég, de gyönyörű volt, nagy kár, hogy már erőst sötétedett, mire oda értünk, és nem tudtam fényképeket készíteni. Monumentálisak voltak, még sokkal közelebb voltak ezért sokkal nagyobbnak tűntek, mint a Vang Vieng-i testvéreik.

A faluba már kukk sötétben érkeztünk meg, de nagy nehezen sikerült találnunk szabad szobát viszonylag jó áron, és aztán még egy indiai éttermet is egy nagyon jófej odesszai fickóval, ismerősen kedves – indiai – akcentussal beszélt angolul, de jól és könnyen érthetően. Még egy előny, amit ezzel a túrával szerzek: már könnyedén megértem az indiaiak angol beszédét, ez az IT-ben nem egy hátrány, mert gyakran kell indiaiakkal együttműködnünk. Most csak egy chicken curry-t és néhány jó szót illetve kipp-et adtunk egymásnak.

Este már tudtuk, mit fogunk másnap csinálni, és azt is hogy hová kell érte menni és mikorra.

Vieng Xai – Élet a bombázás alatt, a mészkősziklák gyomrában

Vieng Xai-ban egy napot pihenéssel töltöttünk és azzal hogy meglátogattuk a környék barlangjait. Reggel, ahogy felkeltünk, akkor láttuk csak, hogy valójában egy szűk völgyben van a szállásunk. Éjszaka, amikor a kukksötétben megérkeztünk, nem is sejtettük, hogy körülöttünk mészkősziklák nyúlnak az égbe, ilyen közel és ilyen magasan. Vieng Xai tényleg festői, gyönyörű helyen találtuk magunkat.

Első körben nem a „Cave Tour Office”-ba mentünk, hanem vissza a piac mellé reggelizni. Most nem ettünk indiait, mert ahhoz egy kicsit drága lett volna az indiai étterem, helyette beültünk egy helyi étkezdébe, ahol a fal tele volt mindenféle régi naptároldalakkal. Amíg az ételre vártunk, körbenéztünk a szomszédos piacon, ahol igen érdekes dolgokat fedeztünk fel. Mindenféle furcsa húsos salátákat láttunk, bambuszba csomagolt étkeket, feltört és kifőzött(?) tojásokat, zacskós levest (de igazi zacskóban, készen, megfőzve, befőttes gumival lezárva), na és persze rengeteg chilit. :)

A reggeli után már nagyon közel jártunk a kilenc órához, ezért a „Cave Tour Office”-hoz tekertünk, ahol tudtuk, hogy ekkor fog indulni egy túra a barlangokhoz. Azért kellett az utazási iroda, mert ezekbe a barlangokba különben nem engednének be minket sehogy máshogy. Csak egy közel két órás túra keretében látogathatóak a barlangok, ezek ugyanis nem akármilyen barlangok, itt bujkált a Pathet Lao, vagyis a forradalmi, kommunista vezetők legfőbb csoportja, valamint további 23 ezer ember a bombázások alatt. Merthogy az amerikaiak ezt a vidéket is igen erősen bombázták.

Az „ellenállás” vezetői itt húzták meg magukat, innen irányították a dolgokat, ez volt a főhadiszállásuk a háborús időkben. A barlangokban van gyűlésterem, kórház, iskola, de még egy színházterem is! Ezt épp felújították, amikor ott jártunk. A túrához ugyan kaptunk egy idegenvezetőt is, aki mutatta az utat egy robogóval, és vitt minket barlangról barlangra. Hiába fizettünk be kerékpáros idegenvezetésre, a nő motorral jött… Persze azért nem próbáltuk meg visszakérni a pénzünk. :) A barlangok érdekesek voltak, szinte mindegyik előtt állt egy ház amelynek általában gyönyörű kertje is volt. A vezetők a háború végeztével ugyanis nem költöztek el, sokan itt építettek házat. Jellemző az ázsiaiak giccsességére és érzelmességére, hogy az egyik ilyen ház udvarán volt egy medence, amelyet az adott vezető egy bombakráter helyére építetett, szív alakban! Persze a szív alakhoz valami tipikusan aranyos, kedves történet is szövődött, amit annyira jellemző az itteni emberekre, de én sajnos elfelejtettem! :) Különben sem illene ilyesmin nevetni! :)

Mindegyik barlang egyébként annak a vezetőnek a nevét kapta, aki benne lakott a bombázások alatt. A túrán nem az idegenvezetőnk beszélt, ő csak törte az angolt, leginkább csak vezetett minket és mutogatta a számokat, hogy most melyik részt kell meghallgatnunk az elején a nyakunkba akasztott gépről. Ez eleinte nem tetszett, de végül a kommentárok olyan profik voltak, hogy az összeset végighallgattuk, sőt volt, amelyiket én többször is. Sok érdekeset meséltek, pl. hogy a lezuhant gépek pilótáit nem ölték meg, hanem elengedték őket némi élelemmel, hogy visszataláljanak a bázisukra, persze előtte kikérdezték őket, és így tudták meg, hogy nem szabad a csirkéket szabadon hagyni, mert a tarka állatokat könnyű kiszúrni az égből, és így sokszor ötletet nyertek a bombázók a célhoz. A csirkéknek ezután persze erősen megcsappant a populációja.

Bent a barlangokban volt ahol ki volt építve szoba, folyosó, betonfalakkal, és volt olyan is, amikor szabadon mászkáltunk a cseppkőtermekben. A színházterem monumentális volt, ez egy kétoldalt nyitott, tetején részben cseppköves óriásteremben van, itt anno mozifilmeket is vetítettek, a kommentár szerint a 17th parallel-t több tucatszor is. Ekkor még nem tudtuk, mi ez a 17th parallel, de azóta már igen: ez volt a DMZ vagyis a Demilitarizált Zóna Észak- és Dél-Vietnam között. De erről majd amikor odaérünk! ;) A vezetők között egyébként sokan Hanoi-ban, Észak-Vietnam (és most egész Vietnam) fővárosában tanultak és többen nagy barátságban voltak Ho Chi Minh-el, a híres vietnami kommunista vezetővel, aki máig nemzeti hős és még mauzóleuma is van Hanoi-ban. Szóval innen a kommunista hatás. Ja, és Amerika ugye a végén befejezte a háborúsdit, a 9 év alatt 2 millió tonna bombát dobtak le csak Laoszra, ez annyi mint 8 percenként egy teljes repülőnyi bomba, 9 évig folyamatosan. Csak, hogy megállítsák a kommunista terjeszkedést. Na meg gondolom valaki le is gyártotta ezt a kevés bombát és nem puszira, hanem milliárd dollárokért. Biztos nagyszerű üzlet volt, habár az alibi nem jött be végül, nem állították meg a kommunista terjeszkedést, itt Laoszban sem, ugyanis ’75-ben a Pathet Lao került kormányra és megalakult Laosz a mai formájában. Amiről egyébként meg nem mondanánk amúgy, hogy kommunista, ha nem olvastunk volna róla és nem lengene kint mindenütt a komcsi zászló. Én már nem tudom, mi az a kommunizmus, de a kapitalizmusról van egy kevés fogalmam, és az itt is megy. Szóval ez már valami globalizált kommunizmus, Coca-colával, fél tucat mobilszolgáltatóval (amiből csak egy állami), na jó, meg a nemzeti felemelkedést szolgáló vizierőművekkel…

A barlangokban még nyomda (Ugye, ez milyen fontos!) és üzemanyag raktár is volt, és volt olyan mészkőtorony, amelynek belülről ki lehetett mászni a tetejére, ahová egy géppuskafészket telepítettek. Ide sajnos nem tudtunk kimenni, mert ez a rész az ottlétünk alatt zárva volt a turisták számára, pedig nagyon megnéztem volna odafentről a kilátást. Innen lőtték a repülőket, a történet szerint néha sikerrel. Érdekes volt hallgatni az amúgy vér profi, akcentus nélkül beszélő audiotúrát, így, hogy közben az adott helyeken sétáltunk, a hangeffektekkel szinte azt lehetett érezni, hogy ott vagyunk, akkor, a bombázások alatt. Azt is elmesélték a fülünkbe, hogy anno az asszonyok egy gyerekkel a hasukon egy gyerekkel a hátukon az éjszaka közepén jártak ki művelni a földet, mert akkor nem jártak az égen a bombázok. Hajnalra be kellett fejezni a munkát, mert ahogy virradt, kezdték újra a folyamatos bombázást.

Nekem külön tetszett a záró fejezet, ami valahogy úgy hangzott, hogy hiába a világ legerősebb nemzete Amerika, nem tudta megnyerni a háborút. Amint jött a hír, hogy vége a háborúnak, mindenki felszabadult, mindenki kijött a barlangokból, ünnepeltek és mellette még gyászoltak is, mert szinte mindenki elvesztett valakit a családjából. Ugyanakkor azt nem mondanám, hogy ők nyerték meg a háborút, egy háborúnak szerintem nincs győztese, csak vesztese, mindenki a vesztese, Amerika is. Nem tudom, hogy nyomták le a propagandát az amcsiknak, hogy ez a háború jó lesz nekik és kell nekik, de olvastam valahol olyasmit, hogy a háború elején a katonák 80%-a önként vonult be. Ez szerintem iszonyat, én inkább választanék bujdokolást vagy börtönt, mintsem hogy elmenjek a világ másik felére embereket öldösni, nincs az az eszme a világon, amiért ilyesmit tennék! Különb lennék én az akkori amerikaiaktól? Ezt sem hiszem, legfeljebb csak annyiban, hogy én nem kaptam meg azt az agymosást, amit akkor ők. Én már csak a törikönyvekből tudhatom mi az a hidegháború és hogy milyen is lehetett a hangulat az akkori idők Amerikájában. Persze ebből felnőttek aztán ők is és szerintem ez volt a fő ok, amiért véget ért a háború, az amerikai közvélemény megelégelte az egészet, ezért a vezetők úgy döntöttek, elég lesz már, úgyis degeszre keresték magukat a háborús gépezetet működtetők. Lám, mégis csak van valami hatalma a népnek! :) Biztos sok mindenben tévedek, nem volt mellettem a wikipedia, amikor ezt a bejegyzést írtam, de javítsatok ki, ha egyoldalúan látok dolgokat, vagy tévedek! ;)

Elnézést, de kicsit szana-szét lett ez a Vieng Xai történet, annyi mindent hallottunk és láttunk olyan rövid idő alatt, hogy azt lehetetlen visszaadni. Ha Laosz ezen vidékén jártok, feltétlenül nevezettek be erre a túrára, nagyon érdekes, és már csak azért is érdemes végigbringázni a barlangok között, mert közben a táj is gyönyörű.

A Hmong faluból 2012. december 12-én tekertünk át 44,4km-t Xam Neau-ba, majd onnan másnap 34,1km-t Vieng Xai-ba, ahol 14-én 18,7km-t csavarogtunk a barlangok között.

December 15. volt az utolsó nap a laoszi vízumunkban, ezen a napon kellett megtennünk az utolsó 60km-t a vietnami határig. Erről majd legközelebb! ;) Nem hiszem el, már csak 48 nap és 1977,7km a lemaradás a valóság és az útinapló között! Juhú, mire hazaérünk behozom magam! :D

Sok szép fotó nem fért be a szöveg közé, azokat itt találjátok! …majd, ha sikerül őket feltöltenem, idelinkelem őket! :)