A Ghulkin gleccseren, és a gulmiti iskolákban
Reggeli a helyiekkel, majd irány a gleccser Sayed-el!
Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól 
megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.
A reggelink után felkerekedtünk a várva várt gyalogtúrára. Nem voltunk egyedül, mert Zahir szervezett nekünk egy túravezetőt, természetesen ingyen, baráti alapon. Sayed kísért el minket a bő félnapos útra. Sayed Bsc-t végzett „tourism management” szakon, és ő is túravezető, illetve a Hunza vidéke elkötelezett népszerűsítője. Minden vendége után személyes felelősséget vállal, és minden csatornán próbálja terjeszteni, amit a 9/11 lerombolt, Pakisztán vendégszeretetét. Ebben én is megígértem a segítségemet, olyan formában, hogy leírom a blogunkon az igazat és csakis az igazat, mindent, ami történt velünk, amennyire kedvem és erőm engedi.
A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is. Olvass tovább…
Gulmitban még nem értek véget a nap „megpróbáltatásai”, mert amint kipakoltuk a bringáinkat a csónakból, egy meredek, homokos parttal találtuk szembe magunkat. A mély homokban nem volt egyszerű feltolni a bringákat, de egy kedves helyi segítségével végül valahogy feljutottunk a KKH ezen, a víz által a többitől elszakított szakaszához. A helyiektől hamar útbaigazítást is kaptunk, így tudtuk, hogy visszafelé kell hajtanunk kicsit az úton, hogy megtaláljuk a Gulmit Continental Hotelt, azt a helyet, amit Arman Ali ajánlott nekünk a buszon pár nappal ezelőtt. A szállodához egy apró, keskeny gyalogosösvényre kellett letérnünk a főúrtól, ez a kis út kőkerítések és házak között kanyargott. Pár száz métert tettünk meg rajta, mire kijutottunk egy szélesebb, poros útra, ahol hamarosan összefutottunk Zahirral, a Continental Hotel menedzserével. Pár perccel később már a szálloda emeletén, az étteremben teáztunk vele és egy barátjával, Qadirral. A „welcome tea” alatt hamar elfelejtettük, hogy egy szállodában vagyunk, sokkal inkább volt olyan érzésünk, mintha barátok közé érkeztünk volna meg. 
A finom tejes tea mellett rengeteg mindent meséltek nekünk, kezdték azzal, hogy ne aggódjunk, ez itt egy teljesen biztonságos környék, és nem fogják ellopni a bringáinkat, ha csak az udvarban láncoljuk le őket. Errefelé, a „Felső Hunzán” (Upper Hunza) kedvesek, barátságosak az emberek, és gyakorlatilag nincs bűnözés. Mindenki „well educated”, itt a legmagasabb az írástudók aránya egész Pakisztánban (valahol 90% felett), és legtöbben angolul is beszélnek, mivel az angolt már 5 éves kortól elkezdik oktatni. Az angol ugye a másik hivatalos nyelv Pakisztánban az Urdu mellett, de errefelé nem csak ezt a két nyelvet beszélik, hanem a helyi nyelvet is, a Wakhi-t, ami csak a felső hunzai emberek nyelve. Lent Közép Hunzában, vagyis Karimabadban már egy másik helyi nyelvet beszélnek, a Bruseski-t, de az angollal ott sem leszünk bajban. 
Pár szót igazán megérdemel ez a Karakorum magashegyi út még mielőtt belevágnánk a kalandjainkba, amelyek ha minden jól megy, akár 700km-t is fognak tartani ezen az úton. Szóval ez az 1300km hosszú nemzetközi magashegyi út a Kína Xinjiang tartományának Kashgar városától húzódik egészen Pakisztán fővárosáig, Iszlamabadig. Az út 500kmt halad Kínában és 800-at Pakisztánban. A netes közösségi lexikon szerint ez a világ legmagasabb aszfaltozott nemzetközi útja, mi ezt azonban csak részben tartjuk igaznak, mivel ittlétünkkor éppen felújították az utat, így az első szakaszokon eddig gyakorlatilag alig találtunk aszfaltot. Az aszfalt hiánya az úton valószínű egy 2006-ban aláírt kínai-pakisztáni szerződésnek köszönhető, miszerint az utat 10 méterről 30 méter szélesre bővítik és még masszívabb betonnal borítják. Érkeztünkkor még csak az alapozásnál tartottak a kínai munkások… Illetve a természet erőinek is köszönhetjük az út néhol igen gyatra minőségét, hiszen sok helyen kőomlások vagy földcsuszamlások építik át a terepet, és vele együtt az utat is.
csúcsának számító 8126m magas Nanga Parbatot, de számos másik 7000m feletti csúcs is szegélyezi az utat, pl. ezen sorok írásakor az ablakunkból látni a 7788m magas Rakaposhi-t. Persze nekünk sokat nem oszt, nem szoroz, hogy milyen magasak a hegyek körülöttünk, mert mindegyik nagyon magasnak tűnik lentről a völgyből. :)
És dzsipet pedig sokkal könnyebb bérelni Karakulból, mint az út széléről a semmi közepén. Arról már nem is beszélve, hogy így egy füst alatt minket is tudtak figyelmeztetni. Egy norvég fickó vette fel őket, aki Marco Polo bárányra jött vadászni a Pamírba, már sokadjára. Megtudták tőle, hogy az elmúlt húsz évben nem volt még soha ekkora hó errefelé november elején. 
Karakulba megérkezve először egy „Yurtstay” táblára lettünk figyelmesek, de ez 500m-re jelölte a szállást jobbra, ezért inkább nem kockáztattunk, hanem hallgattunk a másik „Homestay” táblára, ami csak 50m-t ígért az úttól balra. Hamar megtaláltuk a helyet, és az előterében két ismerős Thorn Nomad kerékpárt. Katy és Anthony borult a nyakunkba, újra összetalálkoztunk hát! :) Jill és Lee is megérkeztek fél órával később, így újra együtt volt a hatfős csapatunk. Katy-éktől megtudtuk, hogy ők is megszenvedtek a jéggel 
Karakul előtt, nagyokat estek a bringákkal, de semmi komolyabb bajuk nem esett. És amin meglepődtünk, hogy a hágót is bringával mászták meg, ezek után nem értettük, Dzsángibáj miért magyarázott nekünk autóról, meg fuvarról, amikor Katy-éket emlegette. Mindenesetre örültünk, hogy nem úgy történt, ahogy hittük, sajnáltuk volna, ha kihagyták volna a 4655m magas Fehér Ló hágó élményét kerékpárral. 
Valamivel Jill-ék után toltuk ki a bringákat az útra. Ők eleve tolva indultak neki a hágónak, de mi jobbnak és könnyebbnek véltük a tekerést a fekvőbringákon. Kb. 50 méterenként megálltunk levegőt venni. Ilyenkor persze videóztuk is egymást. Bár szenvedtünk, mint a franc, de tudtuk, hogy minden egyes perccel, minden egyes ilyen megtett szakasszal közelebb kerülünk a hágóhoz, ahonnan már nem lesz tovább fölfelé. 
Ez még önmagában nem akadályozta volna meg a haladásunkat, ám a viharos szél felkapta a havat az útról és a tájról, és mindet egyenesen a pofánkba fújta. Ez valami kegyetlen volt, le kellett szállnunk a bringáról, és tolni, de ezt is csak úgy tudtuk, hogy közben egyenesen lefelé néztünk. Brutális erővel fújta felénk a havat a szél, ami szinte sokkolt minket, és majdhogynem teljesen megakadályozott minket a haladásban. Zitának nem volt ereje így a haladáshoz, ezért azt csináltam, hogy amikor én már eltávolodtam tőle, mindig ledöntöttem a bringámat – sztender híján a táskákra –, és visszaszaladtam Zitáért, illetve a kerékpárjáért. Feljebb toltam Zita bringáját is pár métert, kicsit túl az enyémen, aztán visszaadtam neki és mentem az enyémhez. Ez nem volt túl hatékony, mert így nagyon lassan haladtunk, ezért később mind a ketten visszaszálltunk a bringákra, és szembeszálltunk a kegyetlen, jeges szembeszéllel. 
Kézfején a vastag Ironclad Summit kesztyű, nagy hidegben vagy csapadékos időben erre még ráhúztunk egy fillérekért vásárolt vastag és hosszú szárú fekete mosogatókesztyűt. (volt rózsaszín virágmintás is, de az sajnos vékony volt így maradtunk a feketénél) Fejen sál, sapka, kapucnik, sisak. Nekem hasonló volt az öltözékem annyi különbséggel, hogy a vastag harisnya helyett inkább két lastex nadrágot húztam egymásra (plusz két bőrrétegként), és a Vaude nadrágot csak a legnagyobb hidegekben hordtam, illetve a mosogatókesztyű se volt sokat rajtam, sőt a jobb kezemen legtöbbször csak a rövid ujjú kesztyű volt, hogy tudjak fényképezni. 
Később aztán, amikor ennek eredményeképpen felrepedezett a bőröm a jobb mutató és hüvelyujjamon a körmöm mellett, megtanultam fényképezni a vastag Summit kesztyűben is. Valószínű nekem jobb valamivel a vérkeringésem, vagy valamilyen oknál fogva (nehezebb a bringám…?) jobban fel tudom fűteni magam, így egy kicsit kevesebb ruha is elegendő ezekben a nagy hidegekben. Na, de ennyi legyen elég a magashegyi bringás öltözetünkről, és térjünk vissza az útra.
De úgy gondoltuk, hogy ha ő ilyen vidáman elvan ebben a kegyetlen havazásban, akkor nekünk is sikerülni fog eljutni Murgabig, ami innen 45km-re volt, 400m-el lejjebb, 3690m-en. A reggeli látványt Momazair-ban még a jakok is fokozták. Nem volt éjszakai menedékük, csupán az épületek közelébe terelték vissza őket az éjszakára. Itt aztán leheveredtek és szépen belepte őket a hó. Miközben készülődtünk odakint a hóviharban, morogva közlekedtek közöttünk a havas bundájukban. Zitának még azt is sikerült lencsevégre kapnia, ahogyan a házinénink megfeji az egyik állatot – Nem éppen idilli a kép.
A szél miatt azért voltak félelmeink, mert az út kanyargott a völgyekben, tehát nem mindig ÉK felé tartott, mint ahogy az a szélirány szerint ideális lett volna. Néhány kanyar után nagy örömmel megbizonyosodtunk arról, hogy Katy elmélete igaznak bizonyult a völgyek és a szélirány viszonyáról. Miszerint a szél nagyjából követi a völgyek irányát. Ez épp igaz volt, ám az út nem mindig követte tökéletesen a völgy irányát, így néhányszor igen kemény oldalszelet kaptunk. A fagyos, havat hordó szelet nem volt épp kellemes az arcunkba kapni. El se mertük képzelni, milyen lett volna az, ha mindezt szembe kapjuk, és mondjuk nem lefelé haladunk közben. 
Legutóbbi hozzászólások