Egy elhibázott nap – Sose indulj el délután!
Mikor elhagytuk Cihan lakását délután, hibát követtünk el. Na nem, nem hagytunk semmit Cihan lakásában, a hiba az volt, hogy délután 2 óra után keltünk útra egy 73km-es szakaszra, ami ráadásul nem volt síknak mondható. Persze ezt ekkor még nem tudtuk. 
Ideje lenne kicsit többet használni az eszünket az úton, ez utólag már mindig nagyon jól megy, de jó lenne idejében felismerni ezeket a dolgokat. Baj nem történt, csak éppen nem ez volt a legkellemesebb napunk az úton… Sőt, talán ez volt a legkeményebb.
Na de kezdjük az elején, szóval délután van, és elindultunk Aksarayból Nevsehirbe, Kappadókiába. A város végén egy kiadós kaptató várt ránk, rögtön felrángattuk magunkat 150 méterrel feljebb, 1200 méter magasra. Eszméletlen hőség volt, állt a levegő, teljes szélcsend volt, és 40 fok, mi ebben haladtunk kínkeservesen fölfelé, 6km/h-val. Olvass tovább…
Reggel a hagyományos kurd módon reggeliztünk, a szobánk közepére hoztak egy nagy terítőt majd egy kisebb alátétre került a tálca, rajta minden jóval. Csakhogy már nem hárman voltunk, reggelre megjött Latif felesége és 3 gyermeke, két lánya és egy fia. A lányoknak egyből a nővére lett Zita, a fiúcskát pedig beleültettek a fekvőbringába, volt nagy öröm. Zita még egy szép színes szívecskés nyakláncot is kapott a kisebbik kislánytól. Zita azóta is hordja ezt a vidám nyakláncot. Sajnáltuk, hogy ekkor nem volt nálunk semmi, amit mi adhattunk volna, és aminek a gyerekek örültek volna. Sajnos nincs nagy hely olyan tárgyak számára, amit elajándékozhatnánk másoknak, de Latifék óta gondolkodunk, hogy mi lehetne az az univerzális ajándék ilyen esetekre, ami pici, könnyű, nem sérülékeny, és korosztálytól, életkortól függetlenül bárki tud örülni neki, aki kapja.
Latiféktól 11 óra körül tudtunk elindulni, de dél körül már egy újabb kurd család, egy benzinkút tulajdonos apuka és gyermekei asztalánál ültünk a Sós-tó (Tuz Gölü) előtt, a benzinkútjuknál. Megálltunk fél ficcses fagyit enni és vizet tölteni, mire megjelent egy merci, tele egy családdal. Először azt hittük, hogy törökök és Németországból jönnek hazafelé, és megálltak pihenni, de aztán kiderült, hogy kurdok, övék a benzinkút, és most készülnek ebédelni. Mikor mondtam az apukának, hogy mennyire nagyszerűek a kurd családok és mennyire élveztük az elmúlt két napot kurd területen, erre ő csak annyit válaszolt, hogy mi vagyunk nagyszerűek, hogy ilyen nászútra, ilyen kerékpártúrára adtuk a fejünket. Hát, ha végig ilyen népek között haladnánk, mint a kurd, nem sok gondunk lenne ezen az úton. :) Ennyire nyitott, közvetlen és vendégszerető emberekkel még nem találkoztunk. 
A reggel nehezen indult Yarali-ban. Pakolás közben észrevettem, hogy Zita hátsókerekében el van törve az egyik küllő. Ki tudja már, mióta lehetett így. A marketban vettünk egy líráért egy pár szerelőkesztyűt, és nekiálltam szétbontani a kereket, hogy ki tudjam benne cserélni a küllőt. Sajnos a tárcsa oldalára futott, ami balszerencse, mert a fogaskerék oldalt simán be tudtam volna fűzni, még csak ki se kellett volna szedni a kereket a helyéről. Így viszont le kellett szedni a tárcsát, és még a Rohloff agyváltót is meg kellett bontani kicsit. Ennek nem örültem, mert még sose nyúltam hozzá. Végül sikerült az egész művelet és befűztem az új küllőt, aztán a Rohloff-ot és a tárcsát is sikerült a helyére tennem. Csak épp jól elment az idő az egésszel, már 10 óra után volt (bőven hőség), mire végeztem vele. Ezután álltunk még csak neki reggelizni. 
Cüneyt-től egészen emberi időben elindultunk, mivel már előző este összepakoltunk. Vendéglátónkat már várta egy kollégája a ház előtt, amikor búcsúzkodutnk. Ő indult a munkába, mi pedig az utunkra. Még Eskisehirben megálltunk egy helyen reggelizni, saját ételt ettünk egy kis vendéglő kültéri asztalainál, ahol a helyiek reggeliztek. Persze előtte megkérdeztük, hogy szabad-e, és persze szabad volt, és persze kaptunk egy-egy teát a határtalan török vendégszeretet jegyében. És ami nagyon-nagyon jólesett, hogy angol WC-jük volt. Tudom, most többen nevettek magatokban, de igenis nagyon jó leülni egy WC deszkára több hét „kihagyás” után. Szóval jól indult a napunk.
Eskisehir után a táj olyan lett, amilyet még nem igazán láttunk. Üres, méghozzá nagyon üres. Csak mezők voltak körülöttünk, és más semmi, mentünk bele a nagy semmibe a kétszer két sáv mellett. Mert ugye szokás szerint volt gyönyörű leállósávunk, aminek nagyon örültünk. Talán 20km-t sem haladtunk még, amikor azt láttuk, hogy út szélén egy ember a kamionja mellett veszettül integet nekünk, hogy álljunk meg és menjünk oda hozzá. Mehmet Ali elképesztő mi mindennel megajándékozott minket. Kaptunk tőle vizet, gyümölcslevet, szénsavas üdítőt, ayrant, süteményt és névjegykártyát. Az egész kis szekrényét kipakolta elénk, és amit nem bírtunk megenni/inni, azt pedig ránk hagyta és ragaszkodott hozzá, hogy vigyük magunkkal. Örültünk, hogy nem volt nála görögdinnye. :) 
Az országútnak, ami innen, 627m-ről, a 980m-es hágó előtti 100 métert leszámítva már csak enyhe emelkedőket tartogatott számunkra. Ezt azért tudtuk ilyen pontosan, mert még Isztambulban a netbook képernyőjét max. fényerőre téve átrajzoltam a domborzati grafikont egy vékony papírcetlire. Így pontos képünk volt arról, mikor milyen emelkedők várnak ránk, és a grafikon meglepően hasonlított a valósághoz, ezért ekkora már megbíztunk benne.
Szóval tegnap (de furcsa leírni, mert mintha egy hete történt volna) délután elindultunk Ali-éktól. Nagy volt a búcsú, Ali-nál majd egy hetet laktunk, és igazán megkedveltük ez alatt. De az igazi nagy búcsú az Danitól volt. Vele több mint egy hónapot utaztunk együtt, és most egyszer csak eltűnt a rekuján az utca végén. Kemény pillanat volt, mindketten éreztük Zitával.
Legutóbbi hozzászólások