Bringán és rendőrségi dzsipeken a gyönyörű KKH-n
Gyönyörű táj Dasu és Pattan között
A 40km-re lévő Pattan-ig terveztünk elbringázni a következő napon. Reggeli után gyorsan összepakoltunk, és felhordtuk a cuccainkat a szemétdombon át az útra. Dasu-t még nem érte a nap, árnyék borította, ráadásul a völgy füsttel volt teli, ez érdekes összehatást keltett.
Klikk a képre a nagyobb felbontásért!
A városka közepén egy hídon átkeltünk a völgy jobb oldalára. A hídról gyönyörű kilátás nyílt a még szürke völgyre. A túloldalt egy erős kaptató várt ránk, és egy hosszú bazársor, amin végighajtva egyértelműen mi voltunk a fő attrakció, mindenki minket bámult, és minden kiskölyök utánunk szaladt. De nem szóltak hozzánk, és nem is dobáltak meg minket, és mi ennek nagyon örültünk.
Ahogy felértünk a kaptató tetejére, Dasu-ból is kiértünk, és az árnyékos völgyből is. Sütött ránk a nap, lejtett az út, és eltűntek mögülünk a gyerek – öröm volt a tekerés. 
Sajnos ez nem tartott sokáig, mert ahogy beértünk egy kis mellékvölgybe, úgy kezdett el meredeken emelkedni az út. Több száz métert emelkedtünk, majd újra lejtett az út, aztán ismét hosszú kaptató következett. Ismét 1000 méter felett jártunk, pedig Dasu-ban a híd 700m környékén volt. Közben a táj csodálatos volt, és ahogy beértünk a délutánba, úgy értünk ki a völgy baloldalán sorakozó hegyek árnyékából. Az Indus mélyen alattunk folyt, gyönyörű kilátásunk nyílt az előttünk és alattunk elterülő tájra. Egy kanyar után földteraszok tűntek fel előttünk. Egy kis falut kereszteztünk, ahol úgy terveztük, hogy megállunk legalább egy teára, de erre alkalmas helyet nem találtunk. Olvass tovább…
Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!
esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak. 
akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)
Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.
A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)
Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Volt fogorvosuk, viszont amikor elkezdett nézelődni a számban, elsötétült a fogorvosi lámpa – elment az áram! Szentségeltem, mert tudtam, hogy a kórház egyazon hálózatra van rákötve a szállásunkkal szomszédos netcafé-val, így a 100MB-os youtube feltöltésemnek is lőttek, hiszen a netcafé ADSL modemje és routere alól is kiment az áram… Ráadásul áram nélkül még az X-Ray, vagyis a röntgengép sem működik a kórházban, így leküldtek minket Aliabad-ba („Ali falvára” – a völgy alján található szomszédos városkába). A doki megkérdezte a nevem és az életkorom, majd valamit felírt egy üres A4-es papírra, ez volt a beutalóm az aliabadi fogászatra. Ezzel útnak is engedett minket, mondván, hogy fogjunk egy Suzukit, és szálljunk le róla az aliabadi bazárnál, onnan majd útba igazítanak minket a kórház felé. Oké, csak azt nem értem, miért pont Suzukit kell, hogy fogjunk? 
Karimabadban az Old Hunza Inn-ben szálltunk meg, a „Zero Point” nevű útkereszteződéstől nem messze. Érkezésünk estéjén befizettünk ugyanezen a helyen egy-egy 150 rupis vacsorára. Ezért a pénzért (ami nem több, mint 400 forint) cserébe kaptunk teát, zöldséges tésztalevest, vegyes zöldséget (krumpli, zöld trutyival), és babot finom szószban, utóbbiakhoz a köret egy hatalmas tál rizs volt. Mindezekből annyiszor kérhettünk repetát, ahányszor csak akartunk, vagyis inkább úgy történt ez, hogy amikor bármelyik tál kiürült, a kérésed nélkül azonnal hoztak egy teli tálat az adott ételből. A végén már úgy kellett rájuk szólni, hogy ne cseréljék ki a tálakat, mert nem bírunk többet enni. Szóval jó hely volt ez az Old Hunza Inn, nagyon szerettünk ott lenni, de ennek más okai is voltak. 
Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:
Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól 
megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.
A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is. 
Legutóbbi hozzászólások