Nászút a Föld körül

Figyelem, nagyon színes-szagos, nagyon boldog beszámoló következik egy nagyszerű napról, amely talán eddig a legszebb és legérdekesebb volt amióta Mexikóban vagyunk. Megpróbálom jól visszaadni ezt a remek napot, ami nagy kihívás lesz, de széles mosollyal az arcomon elindulok felidézni és most leírni, megmutatni mindazt, amit Guanajuatoban (ejtsd: Gvanahuato) láttunk, hallottunk, szagoltunk és ettünk. :)

Mivel egy cikket már írtam e gyönyörű városkáról, ezért most a történelméről, és azokról a témákról, amelyekről ebben a cikkben már írtam, most nem fogok ismét bővebben írni, hanem inkább az apró csodákon megyünk végig, amelyek értelemszerűen nem fértek bele egy 10 ezer karakteres Origo Utazási Rovatos cikkbe. Na de kezdjük az elején, hiszen az előző bejegyzés még Guadalajarában ért véget, ami több száz kilométerre található Guanajuatotól.

Ezt a távolságot busszal hidaltuk át, aminek több oka is volt. Guanajuato nem volt benne az eredeti terveinkben, a várost Sindy javasolta nekünk (ezúton is kétmillió köszönet érte!), és nem esett bele az útvonalunkba, viszont nagyon szerettük volna látni. Ezért azt találtuk ki, hogy odabuszozunk a városba, majd onnan már ismét biciklivel folytatjuk tovább délkeletnek Mexikóváros felé. A buszpályaudvarig azonban még el kellett tekernünk.

Ez 13km volt, nem éppen kellemes forgalomban, városi autópályán

…és a végén még egy felüljárót is kaptunk, keskeny rámpával, hogy a kanyarokban csak átemelni tudtuk a korláton a bringákat. Ennek a tetejéről készült ez a kép

De a buszút már simán ment, megvettük a jegyeket, a váróban leszereltük a bringák ülését, összepakoltuk az értékeinket a “kézipoggyászba”, és vártunk a sorunkra. Mikor beállt a busz, elsőnek pakoltunk be, így szétszedve a bringák befértek állítva a csomagtérbe, ahová én is bemásztam és gondosan rögzítettem őket a gumipókokkal. A buszra felszállva szembesültünk azzal, hogy valami luxusjáratra vettünk jegyet, rengeget hely volt a lábunknak, hátul külön WC volt a fiúknak meg a lányoknak, és még működő wifis net is volt. Ha ezt előre tudjuk, körbejárunk az állomáson olcsóbb jegyekért. De nem tudtuk, ezért hát maradt a kényelem és az élvezet. Fejenként 390 pesoért, vagyis kb. 7000 forintért, 300km-re. :( :)

Guanajuatóban az állomástól még várt ránk 8km Lisa otthonáig, ami persze több nagyobb fölfelén, és néhány alagúton át vezetett, a végén pedig, mivel nem volt rajta a GPS-en az utca, amiben lakott, még egy nagy kitérőt is tettünk, ami belekerült egy újabb dombmászásba. Aztán még a házat sem találtuk, mert két 21-es házszám volt, de végül csak meglett a cím is és Lisa is.

Lisának mi voltunk az első CS vendégei, de lévén egy ausztrál nőről van szó, ez semmi problémát nem okozott, ha nem tudjuk, hogy mi vagyunk az elsők, azt hittük volna, hogy a századik vendégei vagyunk, annyira természetesen és bizalmasan viselkedett velünk. Korán lefekedt, mert korán kelt, reggel már nem is láttuk, de valamivel utána mi is felkeltünk, és elindultunk gyalog a városba. Valamiért azt hittük, hogy még messze vagyunk a központtól, de valójában egy kilométerre sem voltunk tőle, így végül nem buszoztunk.

A kilátás az ablakunkból. Mi egy dombbal délebbre laktunk a központtól, ami emögött a domb mögött található

Guadalajara (ejtsd: Gvadalahara) Mexikó második, harmadik, vagy negyedik legnagyobb városa. És végig ilyen konkrét lesz a leírásom, ugyanis offline vagyok, mikor ezt írom. Szóval bocsájtsatok meg minden hiánytalanságot és pontatlanságot, de az útinaplónak haladnia kell, nincs mese. :)
Guadalajarában Sindy-nél laktunk Couchsurfinggel, de ha ő vagy más nem fogadott volna be minket magához erre a négy napra, akkor a híres Casa de Ciclismoban (LINK) szálltunk volna meg, amely egy biciklisbarát szálláshely. Néhány nappal azután, hogy elhagytuk a várost találkoztunk egy bringás párossal, akik ezen a helyen szálltak meg, és azt mesélték, hogy jó volt ott és hogy folyamatosan mentek a bulik és mindig vitték őket valahová. Mi annyira nem vágytunk erre 5 nap masszív bringázás után, de azért így is kimentünk Sindyvel két este valahová.

Első este Sindyvel kimentünk a kedvent helyére, busszal 10 perc volt a központ mellett ez az utca, ahol a kétszer két sáv autóút között volt egy széles sétány kétoldalt fákkal. Ezen a helyen szólt a zene és emberek százai táncoltak. A mexikóiak már óvodában elkezdik tanulni ezeket a latin táncokat, ezért ropják így felnőtt korukra.

Ugyanitt volt egy sikh fickó, aki matracokat terített le, és mindenkit megmasszírozott-csontropogtatott kb. 1 percig, aztán odacsúsztatta az illetőknek a névjegykártyáját. Jó kis marketing, meg kell hagyni! :) Mi is kipróbáltuk, jó volt a ropogtatás, és később vicces volt látni, hogy a fehérruhás, turbános csávó is beállt táncolni :)

Ezt már hazafelé menet láttuk, egy szobor, amely egy nagyon fontos pillanatot ábrázol: egy pásztornak megjelent a guadalupei szűz, mikor ment a papokhoz és elmesélte nekik, hogy mi történt, nem hittek neki. Később megjelent neki megint és azt mondta, hogy gyűjtsön virágot a ruhájába. Amikor ezeket a virágokat elvitte a papoknak és kinyitotta a ruháját, azon megjelent a guadalupei szűz mintája… Vagy valahogy így… :)

Mascotából ismét korán reggel indultunk, hiszen tudtuk, hogy még ezen a napon is sok szint vár ránk.

Kb. a századik kilomteren található Mascota ezen a grafikonon

3. nap: Mascota – Atenquillo

A város végén ez a kapu búcsúztatott minket: “Buen Viaje – Jó Utat!” :)

A kapu után pár száz méterrel rögtön elkezdődött egy meredek emelkedő, de amilyen meredek volt, olyan rövid is. A túloldalán már újra laposon suhanhattunk, még mindig a reggeli felhős, ködös, hűvös időben

Oldalra pillantva ilyen tájkép fogadott minket

Hol is kezdjem? :) Volt ez az öt nap, amely talán a legkeményebb öt biciklis nap volt nagyon rég óta. Hogy miért? Talán mert az egy hét pihenő alatt elpuhultunk, talán mert nem készültünk fel rá eléggé lélekben… A fene tudja. Viszont a végére elég jól belejöttünk azért, azt meg kell hagyni. :)

1. nap: Puerto Vallarta – La Estancia

Minden kezdet nehéz, főleg az ilyen meredek kezdések

Arról nagyon hamar letettünk, hogy első nap elérjük az 1800m-es hágót, főleg azok után, hogy kifelé menet a városból a “rövidebb” utca időben kb. 4x annyi ideig tartott, mint a főút, amivel a reptér felé kerültünk volna. Történt ugyanis, hogy egy empedradós, saras, mocsaras, pocsolyás borzadályon keresztül hagytuk el a várost, ahol csak gyök kettővel tudtunk haladni. Mire a végére értünk az első, 25km-es, viszonylag sík szakasznak és elkezdődött a fölfelé, már javában hőség volt. És ez volt a nagy baj!

Ez még finom volt, főleg, hogy itt még az emelkedő sem kezdődött el

Ha csak ilyen marad a terep, az rendben lett volna :)

De jöttek az emelkedők – Itt épp az első, kb. 200 méter magas mászás tetején vagyunk – mert bár a grafikonon nem látszik, de a fölfelében voltak lefelék is – tehát valójában sokkal többet kellett mászni, mint amennyi látszik a szintmetszeten

Puerto Vallartába eredetileg azért tettünk kitérőt, mert Pitt és az internet is azt mondta, hogy szép hely és hogy nagy eséllyel itt tudunk majd úszkálni rájákkal és delfinekkel. Hát nem tudtunk, mert az idő nagyrészében haragos volt a tenger, amikor meg nem, akkor egy kisebb csapattal túráztunk a tengerparton és haladni kellett, ráadásul beázott a fényképezőgépünk “vízálló” tokja…

Közben pedig még egy felkérés is befutott hozzánk négy utazási cikk megírására. Ilyen nem történt még a történelem során, ezért ezt természetesen nagyon komolyan vettük és ezért hosszabb megállónk volt Puerto Vallartába, mert én napokon át írtam ezeket a cikkeket. Ami egyébként élmény volt és egy kis bevételhez is hozzájuttatott minket, ami mindig jól jön, pláne ha új gumikülsőt is kell venni Zita biciklijére, amin nem sokkal az enyém után szintén bemondta az unalmast a felfüggesztés (azóta már úton van az új). 30 ezer kilométer, keresztül Ázsián, a táv 99%-ában súlyosan túlterhelve a biciklit, sokszor botrányosan rossz utakon – ennyit bírt a gyári felfüggesztés, szóval nem hibáztatunk senkit, hanem örülünk nagyon, hogy a felfüggesztés gyártója (DNM) ismét gyorsan válaszolt és ismét küldenek egy az eredetinél erősebb, de azzal pontosan azonos méretű felfüggesztést. Ezekkel már tuti simán kibírjuk hazáig, főleg hogy bizonytalan ideig megszabadultunk a holmink egy részétől.

Na de jöjjenek a részletek, ismét képekben mesélve, és néha azok között.

Ez történik, ha ütközünk. Egy a forgalmi helyzetből adódó hirtelen fékezésemkor Zita hátulról belémtrafált. Se az én bicikimen, se az övén nem tört el se lámpa, se semmi, csak elgörbült a láncvédője Zitának. De most kiegyenesítettük! :)

Láncot is mostunk, fékeket állítottunk, bowdent cseréltünk, és persze Zita hátsókerekén a külsőt – Egy olcsó Kenda gumit találtam az általunk használt 26×1.75-ös méretben, mondván, hogy ez majd megteszi, amíg meg nem érkezik a Schwalbe ebayről.

Bocsánat, de a puerto vallartai képek nincsenek kronológiai sorrendben, ugyanis több fényképezőgéppel készültek, ráadásul az egyiken ekkor fordult körbe a 10000-es számláló. Szóval ez a kép bár nem az első a sorban, de az első reggelünkön készült. Teljesen véletlenül azonnal megtaláltuk a város legjobb tortázóját, ami a lakhelyünktől csak 2 perc sétányira volt az Universo és a Prisciliano Sanchéz sarkán

Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Ahogyan terveztük, hajnalban keltünk és a már összepakolt táskákat csak felpattintottuk a biciklikre, elbúcsúztunk Robertéktől, és már kezdődött is a nap. :)

A napfelkeltét a közeli lagunák oldalából csodálhattuk

A korai indulásra ezért volt szükség. 87km dombos vidéken, málhás biciklikkel nem kevés, ha ezen a napon még valami mást is szeretnénk csinálni azon kívül, hogy este beesünk a végállomásra, akkor érdemes korán elindulni. Arról nem is beszélve, hogy a délutáni hőségben, az erős trópusi napnak kitéve 4km/h-val haladni a 10%-os emelkedőkön egy napozóágy-biciklin olyasvalami, amit még az ellenségeimnek sem kívánnék, a feleségemnek és magamnak pedig csak utoljára. Ezért az ész győzött a lustaság felett és hajnalban indultunk

Érdemes volt korán indulni, rengeteg madarat láttunk :)

Átkeltünk egy erdőalagúton

Maná – En el muelle de San Blás

A fenti dal egy hölgyről szól, akinek a vőlegénye San Blasból kihajózott halászni, de viharba került, és soha nem tért vissza. A nő egész életében, 41 évig, 2012-ig várta vissza a kikötőben a férfit. Ez egy igaz történet, amit Maná, egy pueblai zenész 1997-ben meg is énekelt. A dolog érdekessége, hogy ezt a bejegyzést Pueblában sikerült megírni. :)

San Blas városában Robertékhez úgy kerültünk, hogy Robert látta az “Open CouchRequest”-ünket és meghívott minket a családjához, akiknél a hétvégét töltötte.

Ezen a képen Robert és apukája, Thomas látható

Már a lakásuk előterében két nagyon érdekes dolog fogadott minket. Egy motorral szerelt bicikli és roller

Roberték Tostadával kínáltak minket – ez egy újabb mexikói étel, olajban ropogósra sütött tortillán zöldséges halsaláta

Mazatlánból való elindulásunkat timelapse-re vettük, de előre szólok, hogy hosszú és a vége unalmas, kb. csak odáig érdemes megnézni, amíg egy Corona kamion, vagy legfeljebb amíg a vonat az utunkat nem állja. Utána kiértünk az autópálya szerű útra, amin egész nap hajtottunk.

A biciklisnek nem szabad felhajtania a felüljárókra – amelyek egyébként Mexikószerte elhagyatottan és porosan állnak, mert az ilyen vidéki helyeken alig használják őket, inkább átlépnek a betonkorláton, mintsem ekkorát kerüljenek

Az első város, ami szembejött, és annak tornyai – itt egyébként máris megálltuk enni

Nagyjából végig ilyen volt a táj és az út ezen a napon

Ha oldalra néztünk, akkor pedig ezt láttuk. Ezekből a sorokba ültetett növényekből készítik a Tequilát! :)

“Esta vida es igual a un libro
Cada pagina es, un dia vivido
No tratemos de correr antes de andar
Esta noche estamos vivos
Solo este momento es realidad
Magyarul valahogy így:
Az élet mint egy könyv
Minden oldal egy nap
Ne próbálj futni, mielőtt járni tudnál
Ma este élünk
Csak ez a pillanat az igazi
Luis Enrique – Yo No Se Mañana

A jobbra fent idézett és linkelt dalt Mazatlánban hallottuk először, és mivel jó kis nóta és nagyon népszerű manapság Mexikóban, ezért gondoltam ezt is megosztom veletek. (a jelenlegi szállásadónk, Roxana, akinek a szobájában e sorokat írom, imádja ezt a dalt, úgyhogy épp most is ez szól)

Mazatlánban összesen két napot töltöttünk, de ez a két nap most így utólag visszagondolva sokkal többnek tűnik. Vendéglátónk, Helena sosem hagyott minket unatkozni, sorra állt elő a remek ötleteivel, amelyekre mi mind vevők voltunk. :) Lássuk, mik is voltak ezek!

Útban Helena felé a belvárosba

Helana a “legbelebb belvárosban” lakik, közvetlenül a bazilikával szemben, a Plaza oldalában

Első este Helena elfoglalt volt, ezért csak kettesben mentünk ki enni Zitával a közeli Mercadohoz. Ebben most sem kellett csalatkoznunk, a piac oldalában remek tacos-torta pultot találtunk egy kedves hölggyel és nagyon finom, olcsó ételekkel…

…közvetlenül a villanyórák szomszédságában! :)