Nászút a Föld körül

Nemrég indult egy kezdeményezés, amiben blogok írói ajándékoznak meg vándordíjjal más bloggereket azzal a céllal, hogy nagyobb publicitást nyerjenek. A mirador.postr.hu blog készítői, Erika és Endre, akik a Latin-Amerikát már keresztbe-kasul bejárták, minket tiszteltek meg a Liebster Awarddal. Ezt nagy örömnek és megtiszteltetésnek vesszük és nagyon szépen köszönjük! Reméljük valahol Dél-Amerikában össze tudjuk hozni, hogy keresztezzük egymást az útjaink! ;)

E díj elnyerése kötelezettségekkel is jár, amelyeknek most eleget teszünk! :)

A díjhoz tartozó szabályokat kötelességünk ismertetni. Tehát:

1. Nevezd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Ismertesd a szabályokat!

3. Válaszolj a kérdésekre, melyeket a téged jelölő feltett!

4. Jelöld ki saját kedvenc bloggereidet (5-11 blogot) és küldd tovább nekik a díjat a kérdéseiddel együtt!

5. Értesítsd őket arról, hogy díjat kaptak tőled!

Az első kettőnek már eleget tettünk, jöjjenek tehát a válaszatink az Erika és Endre által feltett kérdésekre.

1) Melyik a kedvenc országotok és miért?

Pakisztán! Nem tudtuk, mit várjunk, de a Hunzákra álmunkban sem számítottunk. :) Ez egy kis népcsoport Észak-Pakisztánban, a Gilgit folyó völgyében. Egyszerűen élnek, távol a modern civilizációtól, de mégis nagyon nyitottak, kedvesek és befogadóak. Na meg azok a gyönyörű tájak és azok az elképesztően feldíszített teherautók!

Persze valahol nem fel csak egy országot kiemelni, mert az eddig megjárt 30 országban mindenütt nagyszerű emberekkel találkoztunk és csudajó élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtunk. Részben ezért, részben kicsit a jelen pillanat helyes megélésére utalva és magunkat is erre doppingolva, ha ilyen kérdést szoktunk kapni, sokszor azt válaszoljuk, hogy “Itt és most a legjobb, ezen a napon, ebben az országban!” :)

2) Mi volt az eddigi legnagyobb “csúcsélmény”?

Sok ilyen volt, átkelni a Pamíron, aztán a Karakorum Highwayen, Nepálban az Annapurna körül kirándulni a Himalája mélyében, nem volt könnyű Banglades, de mindenképpen emlékezetes maradt. Laosz békés volt és gyönyörű a bringákkal, Indonézia kalandos a vulkánjaival és színes a különböző vallásaival és kultúráival. De szerettük nagyon Új-Zélandot is, legutóbb pedig a Yosemite Nemzeti Park volt egy igazi csúcsélmény, elképesztő tájakon barangoltunk ott is. …és akkor megint megsértettünk egy csomó helyet és emléket, mert amiket most e hasraütésszerű felsorolásból kihagytunk, azok talán még többen vannak. :)

3) Volt-e olyan mélypontja az utatoknak, amikor elbizonytalanodtatok a folytatásban, és ha igen, hogy sikerült átlendülni rajta?

Árpi veseköve akkor néhány óráig rémisztő volt, különben pedig az új-zélandi munkakeresés és munkavízum-ügyintézés alatt bizonytalanodtunk el néha. Ha akkor nem sikerült volna munkát találni, nem tudjuk, hogyan folytattuk volna. De hála az égnek, egy nap csörgött a telefonunk, meglett a munkavízum és munkákat is találtunk, sőt megkockáztatom, hogy még élveztük is, hogy néhány hétig egy helyben vagyunk és szürke hétköznapokat élünk meg. :) Átlendüli ezeken a mélypontokon úgy sikerült, hogy nem a mélységükre, hanem a belőlük kivezető útra, a megoldásokra figyeltünk, ezeket kerestük türetlenül.

4) Mi alakult másképp, mint az eredeti terv?

Hát szinte minden! :) Kezdetben fogalmunk sem volt, milyen lesz Ázsia, és ott milyen tempót tudunk, vagy akarunk majd menni, hiszen még egyikünk sem járt igazán Európán kívül ezelőtt, csak útikönyvektől, blogokból és beszélgetésekből ismert terep volt számunkra. A második kérdésre adott válaszunkban felsoroltak nagy része eredetileg nem is volt tervben, talán csak a Karakorum Highway volt fix az induláskor, igaz, ahhoz, hogy Pakisztánba bejussunk, már indulásunk előtt csoda kellett, hogy történjen velünk: megkaptuk a pakisztáni vízumot a hivatalos három hónap helyett egészen év végéig, mert a nagykövetnek tetszett a nászutunk gondolata, és jókedvében találtuk. Ha ez nem történik így, akkor az anyaországunkon kívül sehol nem kaphattunk volna már vízumot Pakisztánhoz, és valószínű most nem mesélhettünk volna nepáli meg bangladesi élményekről, hanem északról, Kínán át kerültük volna a Himaláját. Pakisztán után pedig végképp mindent máshogy csináltunk, mint ahogy az eredeti tervben kitaláltuk, hiszen onnantól már az összes vízumot útközben szereztük be. De ezt már akkor is sejtettük, hogy így lesz, amikor az első, ma már őrült rohanósnak tűnő a útitervet készítettük. Akkora ismeretlenbe mentünk bele (Ázsia!), fogalmunk sem volt róla, milyenek lesznek azok az országok, mennyire akarunk majd körbenézni, vagy mennyire előremenekülni. Végül csak Ázsia 2 év lett, amihez képest ma már “csak rohanunk előre és előre” típusúnak tűnik az eredeti terv, amely alapján már rég haza is kellett volna érkeztünk. :) Persze a tarizsnyában nem lett több az útravaló, de a cikkírásokkal és a naptárkiadásokkal, na meg az új-zélandi szőlőszedéssel ez is megoldódni látszik. És persze ezek sem voltak benne semmiféle kezdeti tervben. :) Álmunkban sem gondoltuk volna, mikor elindultunk, hogy útközben több mint 50 cikket fogunk írni az Origonak, és hogy újságok címlapján leszünk.

Indulás óta szépen lassan azt is megtanultuk, hogy nem tervezünk nagyon előre, vagyis inkább csak nagyon nagy vonalakban. Évszakokra, időjárásra, jellemző szélirányra, vízumidőszakokra megpróbálunk odafigyelni, de különben, ha megkérdeznék, hol leszünk 3-4 hét múlva, csak besaccolni tudnánk, arról pedig, hogy merre megyünk a következő országban, és ott mit érdemes megnézni, megélni, arról még csak halvány fogalmaink vannak. “We will cross that bridge when we get there” – ahogy az USA-ban mondják. Vagy ahogy Ázsiában megtanultuk: “Go with the Flow” – megyünk az áramlattal, igyekszünk jó irányba evezni, de nem kapaszkodunk erősen semmiben, és örülünk annak, ami szembe jön.

5) Hogy képzelitek el magatokat néhány év múlva?

Hát például pont úgy, mint ez a mexikói család, akiknek az ebédlőasztaláról írjuk ezeket a sorokat. Tegnap este maratoni Catan-társasjátékozást csaptak a Couchsurfinges vendégeikkel (velünk), sokat nevettünk, reggel kimentünk futni az apukával, mert van itt két gyermek, itt ugrándoznak körülöttem, angolul és spanyolul is beszélnek, pedig még csak 4 és 6 évesek. Hatalmas ricsaj a házban, vidám gyereknevetés, szaladgálás, amire a kicsit bolond “nem normális szülők” is hozzátesznek. :)

Otthon egy új fejezet fog kezdődni az életünkben, annak elkezdése előtt pedig jó lenne lezárni pl. egy könyv megírásával ezt a fejezetet, ami ha minden jól megy, a végére 4 év 3 hónap lesz a Föld körül. 2015 őszén szeretnénk hazatérni, és bár az élet ezután már sosem lesz normális, mi mégis megpróbálunk majd “hagyományos” életet élni, szeretnénk gyerekeket, és otthon átalakítani a házat, a garázsból egy kis lakosztályt csinálni a nálunk megforduló vendégek számára, és hasonlók. Sok tervünk, álmunk van a következőkre is, de ezekről egyelőre még nem beszélnénk nyilvánosan, mert még távoliak. Ahogy ez az utazás is még csak egy olyan vad álom volt egy évvel az indulás előtt. :)

És hogy kit választunk mi? Nehéz ügy, mert nem sok blogot olvasunk rendszeresen. De annak az egynek, amelyiket olvassuk, annak nagy örömmel és teljes szívvel továbbadjuk ezt a díjat! :) Ez a blog pedig az ivi.hu vagyis Józsi Bácsi gondolatai a világról. A blog mögött Sárecz Iván áll, aki hátizsákkal egyszer maga is körbeutazta a világot 396 nap alatt. Erről még a “blog” szó elterjedése előtt online útinaplót is vezetett (amit most nem találok sehol), és ezt látni és olvasni, sőt levelezni Ivivel, és ezáltal látni, hogy egy magyar srác is képes ilyesmire, hogy a világ igenis nyitva van számunkra is – nos, ez hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nagy hatással az akkor főiskolás éveiben járó Árpira :) Miután Ivi hazatért, egyszer személyesen is találkoztunk néhány sör erejére, és Ivi elindította az ahogyerzed.hu-t (előzőleg itt volt az útinaplója is), egy pozitív portált, ahová hétről hétre én is megírtam az első nagyobb kerékpártúrám, a Rolanddal megjárt Budapest-Róma utunk napjait. Ma már látom, hogy ez is meghatározó volt számomra a blogolás, az írás megkedvelésében és művelésében.

Ivivel az indulásunk reggelén, 2011. június 11-én a Hősök terén

Iván meg közben igazi igazságkereső lett, érdekes, izgalmas gondolatait, amelyekkel igyekszik sok témát több oldalról is körbejárni, nem rest megosztani a blogján, amihez most már szabadegyetem és morfondírozó esték is tartoznak. Nem mellesleg Iván és párja, Zita időközben egy fiúgyermek szülei lettek. :) Ezek tükrében jöjjön az Ivánnak szánt öt kérdésünk! :)

- 1, A világ körüli utad miben és hogyan változtatta meg az azutáni életedet, látásmódodat és mindennapjaidat? Hát a gyermeketek születése? :)

- 2, Hogy volt időd, energiád és lelkesedésed azt a sok könyvet elolvasnod, azt a sok gondolatot kifejtened, körüljárnod, és azt a sok tudatosságot magadba szívnod, amelyeket “Józsi bácsin” keresztül megosztottál velünk?

- 3, Minek indult Józsi bácsi, és mi lett belőle? Gondoltad, remélted az első poszt megírásakor, hogy később tízezer követőd lesz, és hogy beszélgetéseket, előadásokat fogsz tartani és szervezni?

- 4, Milyen hatással van az életetekre az a sok igazságkeresés, az a sok elméleti ismeret és spiritualitás, amit magadban és a blogon is feltártál? Mindig sikerül a napokat, az élethelyzeteket, a pillanatokat helyesen megélni, vagy még neked is vannak olyan pillanatiad, amikor úgy érzed, hogy csak leírni volt könnyű?

- 5, Ha ki tudsz emelni egy vagy néhány dolgot: Mit tartasz “Józsi bácsi”, vagyis a blog és azon társoldalai, és az interneten kívüli történései legnagyobb sikerének, vagy örömének?

No, hát ennyi! :) Köszönjük szépen még egyszer a díjat, és Iviéknek pedig szép napokat kívánunk, “Csak így tovább, ebben a szellemben!” ;)

Sajnos néha már kezd kicsit terhessé válni ez a blogolás, de általában csak elkezdeni nehéz, de amint megtaláltam rá a megfelelő alkalmat (asztalt, széket, elektromos áramot) és időt rá, már csak egy kis motiváció kell, és ha ez is megvan, és végre nekiállok, ahogy most is, utána beindul a motor, és belelkesedve írom le a soron következő élményeket. Amelyek sajnos már több mint egy hónapja történtek, de jobb később, mint soha. :)
Szóval lássuk mi történt Guaymasból dél felé menet! :)

A parttól a főút felé menet – Később 90 fokot jobbra fordultunk és elkerültük a hegyeket, a partmenti út már lapos volt

Ne sétálj gyorsabban, mint 20km/h! :)

Az Ufesa Phoenixből Mexikó nyugati parti városaiba közlekedő aznap esti buszai közül csak a másodikra fértünk fel a biciklikkel. Úgy terveztem, hogy majd blogot írok a buszon, de ahhoz túl fáradt és elnyűtt voltam, a jegyvásárlás, az indulás előtti tennivalók és a biciklik szétszedése, becsomagolása lefárasztott a nap végére. Az éjszakában suhanó buszon így végül csak lazítottam, ahogy Zita is tette mellettem. A határon érdekes jelenet történt.

Az egydolláros borravaló az USA-Mexikó határon

A busz elejében egy fickó hangosan kérdezte az utazóközönségtől, hogy kié a két nagy csomag odalent a csomagtérben. Persze mindez spanyolul történt, így csak sokadjára sikerült megértenünk, hogy minket akarnak. Útlevélvizsgálat, meg fizetnünk kell 300 pesot vagy 30 dollárt fejenként a 6 hónapos Mexikóban való tartózkodásunkra feljogosító pecsétért. Jó lett volna, ha van nálunk peso, mert egy dollárt mostanság 13 pesoért mérnek, így azzal, hogy dollárral tudtunk csak fizetni, rosszul jártunk.

Feltűnt nekünk, hogy bár a belépési pecsétet megkaptuk az új országba, de az előző országból, vagyis az USA-ból nem kaptunk kilépési pecsétet. És ugye ebből még bajunk lehet, ha nem regisztrálnak minket, hogy kiléptünk az országból, overstayelőnek hisznek minket és majd jól nem engednek be legközelebb – aggodalmaskodtunk és kezdetben úgy tűnt hogy hiába, mert a mexikói határőr szavaiból úgy vettük ki, hogy az USA oldalon már korábban megállt a busz, de ott nem csináltak velünk semmit, senki nem kérte az útlevelünket. Jó kis pácban vagyunk – hittem pár percig, és már azt kezdtem el tervezni a fejemben, hogy most akkor majd fel kell vennünk utólag a kapcsolatot a nagykövetséggel, és utólag elintézni azt, amiből kimaradtunk figyelmetlen buszsofőrünk miatt. A busz utasai rajtunk kívül ugyanis egytől egyig mexikóiak voltak, tehát nem számoltak velünk, mint nem USA és nem is mexikói állampolgárokkal – gondolkodtunk a bajunk okán. De mint később kiderült, az USA oldal, ahová így soron kívül, hátulról sétáltunk be, csupán pár méterre volt tőlünk, és az ott lévő határőr meglepetten kérdezett vissza, amikor kilépési pecsétet szerettünk volna kérni tőle: Olyan itt nincs, és soha nem is volt, nem is hallott róla! – Bökte ki végre. Azért megkérdeztük, hogy ez mégis hogyan lehet, amikor minden normális országból kell kilépéskor pecsét? Erre csak a vállát vonogatta, és csak annyit mondott: “Ah, ahányan ezt az országot elhagyják minden órában… ki tartja számon?” Ekkor megnyugodtunk, és visszaszálltunk a buszra.

Ekkor még egy érdekes dolog történt. Felszállt egy piros pólós fickó a buszra, és elkezdett mindenkitől begyűjteni 1-1 dollárt. Kérdeztük a mögöttünk ülő angolul is beszélő utastársunkat, hogy mi ez és egyáltalán, mi történik, és miért? A “tip”-et, vagyis “borravalót” azért gyűjtötték, mert nem vizsgálták át a csomagokat a csomagtérben. Magyarul azért adjunk nekik 1-1 dollárt fejenként, mert nem vizsgálják át a cuccainkat, így gyorsabban utazhatunk… :o Egyébként a dolgot nem erőltették, akkor sem történt volna valószínű semmi, ha nem adjuk oda a két dollárt, de jobbnak láttuk a békességet, nem hiányzik, hogy belekössenek a fűszereinkbe, vagy a főzéshez használt üzemanyag palackunkba, na meg egyáltalán, kinek van kedve pakolászni az éjszaka közepén itt az esőben? Szóval mi is odaadtuk az egy-egy dollárt a többiekkel együtt, és végül pár perc múlva már robogtunk is Mexikó belseje felé.

Az éjszaka második felében sikerült egy keveset aludni, majd megvirradt és végre láttunk is valamit az utazásunk 30. országából. A kétszer két sávos, elválasztott autópályát egyik oldalt felújították, így a forgalmat átterelték kétszer egy sávra, aminek a szélén padka sem volt. Sok kilométeren át így haladtunk az üres sivatagban, miközben én konstatáltam, hogy megint jól döntöttünk a busszal, itt nem lenne finom biciklizni, ekkora forgalomban, ezen az egyetlen úton, ami keresztülszeli É-D irányban a Sonora sivatagot.

A megérkezés, kipakolás simán ment. A guaymasi buszállomás egy egyszerű, de barátságos hely, ahol, miközben kicsomagoltuk és összeszereltük a bringákat, rögtön lett is egy barátunk. :)

Első mexikói barátunknak rögtön nagyon cifra neve volt, amin jót mosolyogtunk: Espiridion, az állomás felelőse kíváncsian, barátságosan és érdeklődően közelített felénk – öröm volt először vele spanyolul makogni az új országban :) Később, mikor már a váróban reggeliztünk, még két nagyon finom házilag készített kókuszos és pisztáciás fagyit is hozott nekünk. :)

“Well, I’m a standin’ on a corner
In Winslow, Arizona
Such a fine sight to see
It’s a girl my Lord
in a flat-bed Ford
Slowin’ down to take a look at me”
The Eagles – Take It Easy

A jobbra fent idézett és linkelt dal a nagysikerű The Eagles zenekar szerintem legnagyobb slágere. Annak ellenére, hogy sokkal többen ismerik tőlük a Hotel Californiát, szerintem ez a dal is büntet, nem tudom mi volt a levegőben a 70-es évek Amerikájában, de ez a dal még most, negyven évvel később is üt. És azért linkeltem ide, mert a dalban említett Winslow épp csak egy köpésnyire (autós köpésnyire) van keletre Flagstafftől, ahonnan elindul a mai útinaplónk.

Alig hagytuk el a várost, máris egy félig kiszáradt tómeder mellett tekertünk a széles, kisforgalmú út szélén

Csúnya felhők közeledtek…

…és bizony nem úsztuk meg, olyan jégesőt kaptunk, hogy csak úgy vert minket, kopogott a sisakunkon és szinte már fájt, ahogy becsapódtak a kisebb üveggolyó nagyságú jégdarabok a mellkasomba. Még mielőtt ocsúdni bírtunk volna, máris bőrig áztunk. Olvass tovább…

Régen függő drogos voltam, még mielőtt elindultunk erre az útra. Ha egy héten nem jutottam hozzá 2-3 alkalommal az adagomhoz, nem éreztem jól magam. De ha ez megvolt, ez sokat lendített a napjaimon és a kedvemen. Értelemszerűen ezt sajnos nem tudtam rendszeresen folytatni ezalatt az út alatt, de most végre újra elkezdtem, először csak kis dózisban, tegnap este, nehogy túladagoljam magam, ahogy sokszor ilyen esetben szoktam. De ez a kis dózis is annyira feltöltött, akkora lendületet és lelkesedést adott, hogy ma nekiálltam megírni a blog folytatását. :)

Vendégségben egy kukabúvár freegan közösségnél

Flagstaffban egy rossz telefonszámon hívogattuk Marcint, a szállásadónkat, és mire erre rájöttünk, megismerkedtünk egy nagy szakállas, szemüveges hippi kinézetű bringással, Elivel. Ő mutatta meg nekünk a könyvtárat is, ahol volt ingyenes internet és így végül megtudtuk Marcin helyes telefonszámát, és fel tudtuk hívni. Megtudtuk tőle, hogy fél7-ig nem lesznek otthon, ezért igent mondtunk Eli meghívásának, és meglátogattuk őt az otthonában, ahol hatodmagával élnek. Eliék haladó, nyitott gondolkodású freeganek, egyikük már 30 éve kizárólag a kukákból szerzett élelmiszerből él, és ők is nagy kerékpártúrázók, nagyon lelkesen meséltünk egymásnak a bringás és kukabúvár élményeinkről, egyből nagyon megkedveltük őket, és valószínű ők is minket, mert sokat marasztaltak, persze mivel már elígérkeztünk a Warmshowers-es Marcinékhoz, nem maradhattunk náluk, csak egy vacsorára és egy hosszúra nyúlt lelkes beszélgetésre.

A vacsora nagyon finom volt és bőséges – és minden alapanyaga a bioboltok és szupermarketek mögötti szemeteskonténerekből volt

Eliék hűtője…

…és fagyasztója

Maori dallamok Új-Zélandról

Ne kérdezzétek, mi a dal címe, Nektek van okostelefonotok, amin van olyan alkalmazás, ami felismeri “hallás” után a dalt és megmondja a címét és előadóját, nekünk nincs ilyenünk. Csak egy sanda gyanúnk, hogy ezt még Kobrától kaptuk Otagóban, ő pedig a nyugati parton Esztertől :) A maorik az őslakos polinéz származású új-zélandiak, akik a nyugatiak előtt érkeztek a szigetekre, valamikor 1250 és 1300 környékén.

Kirgiz Lullaby Mix

Na, őróla egészen biztosan tudjuk, hogy honnan van. A kirgiz-kínai határon vesztegeltünk egy kínai nemzeti ünnep miatt, amiért zárva tartották a határt napokig.

Zárva! / Closed!

Egy apró szobában mulatott az angol-német-magyar társaságunk, amikor bejött ez a fickó, valami sárga kerítésszaggatóval és zenével kínált meg minket. Jó arc volt, és volt USB port a mobiltelefonján! :)

Anthony, James, a kirgiz barátunk, akitől a zenét kaptuk, és Lee – vajon mi lehet velük most? :)

Badakshan

Ha eddig bealudtatok ezen a bejegyzésen, akkor ettől fölébredtek. Már ha szeretitek a szokatlan, távoli dallamokat. Badakshan a pamíri autonóm terület neve, ez a zene tehát majdnem biztos, hogy a képen szereplő, a tőlünk kapott Magashegyi Undergroundra táncoló családtól van. Velük a jelandyi szanatóriumban találkoztunk. :)

Az apuka nagyon jó arc volt, ő kezdeményezte a zene-csereberét! :)

Zene a sivatagból

Baaba Maal egy szenegáli zenész, fogalmunk sincs, hogy mikor és hogyan került hozzánk ez a dala (Yero Mama) de izgalmas és szokatlan zene az biztos. Talán Iránban kerülhetett hozzánk. Köszönjük Balage-nak a dal címét!

Mutu Chhune Lumleko Hawale – Minden nepáli buszok örökslágere Pariveshtől

Ezúttal teljesen korrekt volt a fájlnév, és a gyanúm is, hogy ez a dal Nepálból van. Mintha már hallottuk volna az Annapurna körtúránk kezdőpontja felé kanyarogva a buszban. Akkor nem tetszett, és legszívesebben lekapcsoltam volna, most kedves emlékeket idéz. Talán nem bírjátok mind végighallgatni majd, de aki járt már Nepálban, és ült ott buszon, az talán most velünk együtt mosolyog, miközben hallgatja. :) Az előadó Wikipedia-oldala.

Hát már ennyi. Bocs, hogy nincsenek rendes dalcímek és források, de ha megírjátok mit dobott a mobilalkalmazás, kijavítom a címeket! ;) …és lesz rendes bejegyzés is, csak most kicsit mással kellett foglalkoznunk. Reméljük, tetszettek ezek a dallamok is a világ különböző sarkaiból! :)

Micsoda nap volt! :)

Reggel a napfelkelte előtt keltünk, és mire megérkeztek az első igazi fények, már a bicikliken voltunk.

Kihajtottunk a bekötőúton a nagy hosszú rétre, amin az országút is haladt.

Ilyen víztározók mellett tekertünk el…

Ezen a gyönyörű úton, ami gyakorlatileg szinte teljes egészében csak a miénk volt. Ilyen kora reggeli órában még mindenki szunyált, nem volt forgalom.

Miután elindultunk fölfelé a sivatagból, a táj is változott a magassággal. Nagy zöld fenyőerdőben találtuk magunkat, majd a Jacob’s Lakenél lévő elágazás után először egy kiégett erdő majd egy erdő közepén hosszúban húzódó végtelen hosszú réten folytatta az utunk. A kemping, amit kinéztünk ennek a rétnek az oldalában tele volt, ezért Nathan a következő murvás mellékúton lehajtva egy vadkempinges táborhely után nézett. Pontosabban, ahogy elmondta, nem is volt ez annyira vadkemping, mert a “National Forest”-el jelölt területeken teljesen elfogadott és legális a táborozás, akkor is, ha biciklivel és sátorral tesszük azt és akkor is, ha 30 millió forintos luxuslakókocsival, nem számít, szabad a kemping mindenkinek, és még a sok helyen megszokott közel ingyenesen kiváltható “Wilderness Permit” sem kell hozzá.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a galériához

Hamar találtunk egy jó kis helyet az út mellett, ahol még tüzifát is hagytak az elődjeink a tábortűz mellett. Itt megvacsoráztunk, majd az utánfutót és a sátrakat magunk mögött hagyva elindultunk a Grand Kanyon Északi Pereme felé. Olvass tovább…

Sarah kedvenc helyére, a Narrows nevű kanyonba is elmentünk kirándulni. Persze ezúttal Sarahval, míg Nathan otthon maradt a gyerekekkel. A Zion Kanyonban járó busz legvégső állomásáig mentünk, ahonnan még jó egy kilométer séta következett egy kiépített úton.

A Narrows – Séta a patakban, egy kanyon mélyén

Ahol az véget ért, ott elkezdődött a sétánk a patakban

A Narrows arról híres, hogy a legtöbb szakaszán a kanyonnak nincsen út, hanem egyszerűen a patakban kell sétálnunk fölfelé a két sziklafal között

Rögtön pár száz méter vízben való sétálás után egy vízesés mellett is elhaladtunk